Balla Zsófia: Il presentimento della festa (Az ünnep előérzete in Italian)

Portre of Balla Zsófia

Az ünnep előérzete (Hungarian)

Egy hónap, másfél hónap

derengő idő,

szomjas várakozás és

vízfoltos cipő.

Sötét, freccsenő hajnal,

hajnalban keszeg

gyermekkor - narancs és öt pár

férfizokni lebeg.

 

Idő, melyben a titkos

bizonyság remeg:

van győzelem, kigyullad

a mécs, kútlánggal ég!

Házunkon megfeneklik

és zölden vedlik, süllyed

a téli félsötét.

                       

Az ünnep a város fölött

vagy a fagy mögött őrködött

és ringatta a zöld ködöt.                       

 

Gyűjtöttem őt, magamba loptam.

Alig volt több, mint a mindennapokban.

 

De mondd, miféle ünnep ez,

e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott

szikra, mely sistereg, neszez

s szertezáporoz száz szilánkot?

                       

Az ünnep minden naptól messze van.

Mint időtől az óra mutatója.

Szívem évről évre másként hangtalan.

 

A gép kattog, köhög, kopácsol.

Egyre gyakrabban jár karácsony.

Feltekeredik a tél, mint a pólya.

 

Már annyi gyász zuhog a Hold alatt.

Már annyi nő szül, már annyi gyász szül

füstölgő vasat.                                     

Már annyian hevernek

e halomra lőtt

varjak a győzelemnek

küszöbe előtt.

 

Annyi test fonadéka

jelöl egyetlen helyet.

Már annyi gyertya ég a

csillagok helyett.

 

Közeleg,

érzem, a nagy vizeken

siklik egyre közelebb

a várva-várt

mellkasba zárt

tüzes üzenet.

A torkom elszorítja

egy piros hangszalag.

 

Marad örök az ünnep messze, távol.

Beteljesülni fél. Megfoszt magától.

Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó.

Isten ígérgetése, hamis váltó. 

 

Izzik, tágul a tér.

 

Naptárában vakító szünnap.

Bársonyos hiány itt az ünnep.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.org

Il presentimento della festa (Italian)

Un mese, un mese e mezzo,

tempo incerto,

attesa bramosa,

scarpe macchiate d’acqua.

Alba cupa e umida,

all’alba, infanzia sparuta,

arancia, e sventolano

cinque paia di calzini d’uomo.

 

Tempo, in cui

trema l’intima certezza:

esiste la vittoria, la lume s’accende,

arde e divampa!

La semioscurità dell’inverno s’incaglia

sulla nostra casa, in verdastro si muta

e s’affonda.

 

La festa vigilava sulla città

o dietro il gelo,

e cullava la nebbia verde.

 

L’accumulavo, l’incorporavo dentro di me.

Era a malapena un po’di più, che normalmente.

 

Ma dimmi, che festa è questa,

questa luce filtrata, scintilla dalla trafittura

trapelata, che sfrigola, rumoreggia

e in giro cento schegge schizza?

 

La festa è lontana dal quotidiano.

Come lo è il tempo dalle lancette dell’orologio.

Di anno in anno il mio cuore tace diversamente.

 

Il macchinario ticchetta, tossisce, martella.

Sempre più sovente arriva Natale.

S’avviluppa l’inverno, come un bendaggio.

 

Quanto lutto sparso sotto la luna.

Quante donne partoriscono, quanti lutti

partoriscono ferro fumoso.

Quanti giacciono già,

gracchie sparate e ammucchiate,

davanti la soglia

della libertà.

 

L’intreccio di tanti corpi

segna un unico posto.

Al posto delle stelle

quante candele ardono.

 

Si sta avvicinando,

lo sento, scivola sulle acque estese,

sempre più vicino,

il tanto atteso,

nel petto serrato,

messaggio di fuoco.

Una corda vocale rossa

mi stringe la gola.

 

Rimane l’eterna festa, lontano, in distanza.

Teme di compiersi. Si priva di me.

Le belle promesse non mantenute, parole fallaci.

Il Dio promesso, falso cambio.

 

Ferve, si spande lo spazio.

 

Un giorno di riposo accecante nel suo calendario.

La festa qui è una vellutata mancanza.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap