Balla Zsófia: Zehn jahre danach (Tíz év után in German)

Portre of Balla Zsófia

Tíz év után (Hungarian)

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.

                                              

Szemem sós szilánkjain

úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.

Pedig valaha úgy olvastalak,

akár Isten első betűjét.

                                  

Hajnali ösztön térképét követve

testünk a tengerekhez ért.

Nem porlott még hullámra és homokra,

hajónk nem volt fahulladék.

Más-világunkban az ég folytatódott.

Medveárnyas erdőkben

szerettük egymást.

                                              

És most itt lépdelek az emlékek jegén.

Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.

A vad hajtásra, amelyet

beillesztettek a rendszertanokba.

Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.

Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.

Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

                                                                      

Véges vagyok. Mért volna végleges

amit gondolok vagy cselekszem?

Miképpen eshetnék mindörökre túl

a nehezén, az elhajtott szerelmen?

 

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,

később egy véletlen találkozás!

Az ész eldugott, hátsó traktusában

le-föl jár a cseléd remény.

 

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.

Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.

Álom fonákján így hihettem én is,

hogy életre kel, akit eltemettem:

                                  

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.

Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak

kibukkan Perszephóné s dermedt februárban

megint a felvilágra pattan.

                                  

Öröm csak hullócsillagok

kondenzcsíkjában füstölög.

Öröklét csak a veszteségben él.

Sosem érik egésszé, aki fél.

 

Ahogy tóra inni hajlik az éj,

úgy hűlt rám, mint a szenvedély

a magány.

Hideg bőre most felszakad.

Az égre szállok -

 

Hold vagyok, szabad!

Az egyedüllét egészen enyém.

A múlt nem vonszol már magával,

félelmeimhez enged:

fölöttem villog százezer szilánkban.

 

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.org

Zehn jahre danach (German)

Jetzt, wo du nicht bist, mehre ich dich.

 

Du zeigst dich an salzigen Scherben

meiner Augen wie eine Urzeitkreatur.

Wo ich dich ehedem las

wie Gottes erste Schriftzeichen.

 

Unsere Körper erreichten die Meere

den Plan der Instinkte am Morgen befolgend.

Noch waren wir nicht zu Sand und Welle

zerfallen, noch war mein Schiff kein Schwemmholz.

Unsere Überwelt war dem Himmel verbunden.

Wir liebten einander

in bärenschattigen Wäldern.

 

Auf dem Eis der Erinnerung schreite ich jetzt.

Und ich denke an dich, mein verlassenes Land,

an den Wildwuchs, gezwungen

in so manche Ordnungen.

Du bist meines langen Rausches schwankende Laterne.

Ich schreite auf frostigem Boden, suche den Ort,

wo ich dich begraben, sehe die Endgültigkeit des Unmöglichen.

 

Ich bin endlich. Wie sollten meine Gedanken,

Taten endgültig sein? Wie könnt‘ ich das Schwerste

auf immer und ewig hinter mich bringen,

die abgetriebene Liebe?

 

Alle Schlösser besiegt eine spätere

Zufallsbegegnung, ein alles vermögender

Dietrich! Im hintersten Winkel des Denkens

patrouilliert die Magd namens Hoffnung.

 

Glocken werden geläutet gegen die Dürre.

Gegen den Winter brennen die Puppen aus Stroh.

So dachte auch ich hinter Träumen verborgen,

den ich begraben, werde wiedergeboren:

 

daß er stürbe, um zu mir zu kehren,

wie ein Karstbach zutage tritt, wie

Persephone auf der Erde erscheint

und im froststarren Februar in die Oberwelt findet.

 

Freude raucht nur in der

Sternschnuppen Kondensstreifen.

Ewiges Leben währt nur im Verlust.

Wer Angst hat, wird nie zur Ganzheit reifen.

 

Wie die durstige Nacht sich zum See beugt,

so erkaltet an mir, wie die Leidenschaft,

meine Einsamkeit.

Jetzt platzt ihre kalte Haut auf.

Ich steige auf in den Himmel –

 

Mond bin ich, befreit!

Mir allein gehört das Alleinsein.

Nicht mehr schleppt mich die Vorzeit

mit, sie läßt mich an meine Ängste heran:

sie glitzert über mir in tausend Scherben.

 

Stein bin ich. Gedenke ohne Sehnsucht.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.org

minimap