Balogh Attila: Óvatos emlékezés III.

Portre of Balogh Attila

Óvatos emlékezés III. (Hungarian)

Még nem tudom, hogy mennyi s milyen
szállal, kockázattal kötődöm a gyermekségemhez.
Valószínű, hogy az itt-levőségem
olcsó alibi és csapda, amelyről – a múltnak,
az irodalmilag még nem archivált faszáról –
le kell rántanom az esti, az ingyen betakaródzás
korrekt paplanját, hogy gyógyítható
betegként részt vehessek az abortusz exhumálásában.
Mert, ha újra meglátom a szememhez
igényelt, a koton bőre alatt pulzáló
emléket, akkor kijelentkezhetek indokolt
pin-kóddal, a jelen fogságából, és még járhatok
úgy is talán, mint egykori szerelmem,
aki kilépett bugyijából és a szakadó eső ellenére,
könnyedén átugrott a mindenségbe,
nem kímélve a tenger hátát, a magáét se.
Boldogtalan volt, idétlen aktivistája ennek a
szerelemnek. A nők gyakran s bátran öleltek
meg, úgy gondolták, hogy egy nyomorék
nem okozhat bennük maradandó kárt. Csodálták
ágyékomon az olcsó, ingyen-merevedést,
a testemet kihasználva szimulálták a
coitust, egészen a közös egzisztenciát mármár
észlelhető, óhajtó kockázatáig, a bútor
IKEA-feszületéig, az ismételhető visszaölelésig,
és nézve időnként pszichés magatartásom,
próbáltam verssel baszni, de nekik a
motorikus, a mechanikus tetszett jobban, s
talán e miatt, én is már szívesebben bámészkodom
csupán.
Apám gyakran és gondosan kiültetett a
domb tetejére, hogy legalább a szemem ne
unatkozzon. Olyan szegények voltunk, hogy
hűtőszekrényre sohase telt, ezért állandóan
friss húst, primőr élelmet kellett ennünk.
Nem boldogok voltunk, hanem szerencsések.
A boldogság megcsinálható, statikus szociopolitikai
igény és követelmény, hogy a falból
végre jöjjön már meg a meleg víz, hogy a
gyermek megfelelő iskolába járjon, s hogy jól
házasodjék bele a komfortba, ez mind szociális
magatartás, és az ateista, no meg a teista
modellhez való igénytelen alkalmazkodás.
Nem kell hozzá személy, személyiség. A boldogsághoz
elég csupán a civilizáció zagyva ismerete.
Az eszmékben rejtőzködik a szellemi,
az etnikumi gyáva hovatartozás, hova nem tartozás:
végre-kiköhögése, irodalmi megnyilvánulása.
Leltározatlan, számozatlan cigányként,
végre s remélve ebből a pozícióból láthatatlan,
olvashatatlan vagyok én is, mert nincs
róla csendes doktori, mikrofon-vélemény, csupán
a nyelv alá szorult néma emlék. Hallgatni
Arany, beszélni Petőfi, sietett a pályaudvarokon
járványként terjedő hírrel Misike, és a
vesém fagyos gödréből szivárgó arany tócsa
elé tartva a bilivel is, estére, mert a részegségig
volt okom, humanizáltam a mai napot.
Bizonyossá nem tudhatom varázsolni Indiát,
mert a kiváltságos rokonok megérkeztek,
szétrugdalva az én rom-ungrós rendemet,
mi itt már integrálódtunk eleget, s erre
ők, az archaikus mutatványosok egyre csak
jönnek, már-már ószövetségi referenciával,
jussukat kérve a cigánytelep lakatlan széléből.
Tőlük tudom, hogy a boldogság szó szinonimája
a szerencse, mélyen szégyellem,
hogy nem vagyok vlasiko-rom, szintén mélyen
örülök, hogy apám cimbalmos.

 

2000 – 2014/6.

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://tul-folyo.hu/

Ricordanza prudente III. (Italian)

Ancora non m’è chiaro con quali e quanti
fili, con quali rischi mi collego alla mia infanzia.
Probabilmente il mio esser’ qui è un alibi
a buon prezzo e una trappola, da cui  -  del passato,
ancora letteralmente non archiviato cazzo, –  
devo tirare via la coretta coperta serale, del coprirsi
gratuitamente, per poter partecipare come un malato
curabile alla riesumazione dell’aborto.
Perché se rivedo di nuovo, dai miei occhi invocato,
sotto la pelle del preservativo pulsante, ricordo,
allora, con il codice pin motivato posso disconettermi
dalla prigionia del presente, e forse mi potrebbe
capitare, come al mio amore d’una volta, che s’è
sfilata le mutande e a dispetto della pioggia
torrenziale, saltò fuori con leggerezza nell’universo,
non risparmiando la superficie del mare e neppure
la propria schiena. Era infelice, maldestra attivista
di quest’amore. Le donne mi abbracciavano spesso
e con coraggio, pensando, che uno storpio in loro,
non avrebbe potuto causare un danno permanente.
Ammiravano la mia, al buon mercato e gratuita
erezione del basso ventre, simulavano il coito,
utilizzando il mio corpo, fino al quasi – quasi
percepibile e desiderabile rischio dell’esistenza
comune, sino al crocifisso del IKEA, sino al ripetibili
abbracci scambiati, e osservando a volte il mio
atteggiamento psichico, ho provato a fottere con le mie
poesie, ma a loro, il motorio, il meccanico piaceva di
più, forse proprio per questo ormai anch’io preferisco
solo curiosare.
Mio padre spesso e cautamente mi fece sedere in
cima alla collina, che magari là, non s’annoiassero
i miei occhi. Eravamo tanto poveri, un frigorifero
non abbiamo mai potuto permetterci, perciò
dovevamo mangiare sempre carne fresca, primizie.
Non eravamo felici, soltanto fortunati.
La felicità è fattibile, richiesta e pretesa statica
socio - politica, che dal muro ti giunga finalmente
l’acqua calda, che il ragazzino possa andare in una
scuola adeguata, e che possa accasarsi come
s’addice, tutto questo è contegno sociale, modesto
adattamento al ateo, ma anche al teista modello. Non
v’è bisogno della persona, di personalità. Per la felicità
è sufficiente la confusa conoscenza della civilizzazione.
Nei concetti si cela la spirituale, la vile appartenenza
etnica e la non appartenenza: la sua rivelazione
definitiva, la sua manifestazione letteraria.
Come zingaro non catalogato e senza numero,
finalmente e sperando, da questa posizione sono
invisibile e illeggibile anch’io, perché su questo
non v’è una silenziosa opinione espressa davanti
ai microfoni, solo la memoria bloccata sotto la lingua.
Tacere è Arany, parlare è Petőfi, s’affrettava
Misike con la notizia, che si propagava nelle stazioni
come l’epidemia, e anche con l’orinale per la sera,
per tenerlo davanti la pozza dorata che filtrava dai buchi
congelati dei miei reni, perché per ubriacarmi ne avevo
dei motivi, avevo umanizzato la giornata di oggi.
Per certo non posso evocare India, perché son
arrivati i parenti privilegiati, prendendo a calci
il mio ordinamento rom – ungaro, noi qui ci
siamo integrati a sufficienza, e loro, giocolieri
arcaici, continuano a venire, ormai quasi – quasi
con referenze del vecchio testamento, pretendendo
la spettanza ai bordi del inabitato insediamento.
Ho saputo da loro, che la sinonima della felicità è
la fortuna, mi vergogno profondamente di non essere
un zingaro valacco, e sono anche profondamente
contento, che mio padre avesse suonato il zimbalon.

 
2000 – 2014/6.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap