Balogh Attila: Óvatos emlékezés XVIII.

Portre of Balogh Attila

Óvatos emlékezés XVIII. (Hungarian)

Most beteg vagyok, agygörcseim csombékjait
kibogozni nem tudom, 
de szemem megvirrad; megkeresni tenyeremen
a tűz-megtermékenyülését, 
agyvelőm rakoncátlan-molekuláit,
lábaimban a csontokat, 
kísérleteimből életet dalolok az anyaghoz,
fülemet kifeszítem a felhőkig; a világ törvényeiért
hallgatózni,
suttogásiból megépítem hangszálaim zsongását,
a bolygók segítségére sietek, ha törvényeik megpattannak, 
majd én eltartom őket a magasban,
veszek nekik mágneses erővonzást, 
majd én forgatom gyermekkorom körhintáin, 
s hím-anyasággal törvényeiket újra szülöm,
de félek, hogy magam ellen szaporítom őket,
pedig a háború rosszabb, mint a sárgarépafőzelék,
hát kiköpöm az igazság macskakövére, 
ahol szajhák cicáznak,
adjátok vissza a baltámat, hadd üssem őket agyon,
Itt vagyok megint, a halál fogait rugdalva 
torkomon lopott hangokkal: felnőni a talajig 
fabrikálni koronát: szerelem miatt, 
hisz minden lehet az ember, 
de nem minden ember,
én szamárháton lovagoltam, 
s azt hittem, hogy lovag voltain,
azt hittem, hogy költő vagyok.
pedig csak a versem ragyog,
de mégis hiszek az agysejtjeim falán dörömbölő
atom-meghasadásnak. 
ahogy homlokomban megrobban: kutatni a plazmák
nyálkás szigeteit,
a protonok és neutronok zsivaját, 
a hajszálerek átlüktetését az élethez,
a halál utolsó rúgásának izmaihoz,
a suta-mankóval szégyenített patyolat-mezőkhöz,
a bennem összeszéledt világhoz, 
nem hiszem el, hogy nem vagyok tehetséges, 
ki hazudta fekete bérházak fülébe? 
hadd adjak kezébe tüzelőfa-mankót: tud-e sántítani
a gyalogutak regimentjei ellen?
S ha a bogarak gáncsolásaitól zuhan a földhöz a fűszálak
dárdáit is összeborzolva, én ott ítélem cigányságra,
a zsebébe pedig szegénységet dugok. 
Jaj elfáradtam,
homlokom folyosóján menekül a kék-fogalom,
koponyám tartópilléreit
lerombolva, nem érem utol, fel-felfogalmazni lehetetlen, 
torkom résein át kiüvölteni nincs erőm. 
elfáradtam: a lap fehér-sikolyában megkeresni
az összeomlott vers-sorokat; 
négymilliárd fős magányom,
már csak arra emlékszem, hogy ember a becenevem,
s kezeskedem kezeimért; nem fojtottam meg
senkit a zene miatt, 
jaj, most fülemhez zarándokolnak gyáva ritmusok. 
számon betolakodnak; énekeltetni magukat; megremegtetni 
a mindenség irányába hegedű-húr hangszálaim, 
jaj, én gyáva vagyok, hagyjatok békén,
éhes-étvágytalanságom hadd gyötörjön halálra-ijesztett
ne kínozzatok gyilkos bordatöréssel,
bevallok mindent:
én ütöttem arcul a tavaszt: a margaréta-fájdalmakat
zuhantatni testéről,
markomban zsongoló szerelem miatt.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://tul-folyo.hu/

Ricordanza prudente XVIII. (Italian)

Or’ son malato, non ci riesco a districare i grovigli
dei miei spasmi cervicali,
ma i miei occhi si spalancano; trovare sul mio palmo
la fecondazione del fuoco,
le molecole ribelli del mio cervelletto,
le ossa nelle mie gambe,
dai miei tentativi canto la vita alla materia,
rizzo le orecchie sino le nuvole; ad origliare le leggi
del mondo, dai loro sussurri
plasmerò il mormorio delle mie corde vocali,
se le loro leggi falliscono, soccorrerò i pianeti,
li sosterrò in alto,
gli comprerò della forza gravitazionale,
li farò girare sulle giostre della mia infanzia,
farò rinascere le loro leggi con una maternità maschile,
ma temo di moltiplicarli contro me stesso,
eppure la guerra è peggio delle carote lesse,
perciò lo sputo sul sampietrini della giustizia,
dove troie civettano,
ridatemi la mia ascia, per accopparli tutti.
Son qui di nuovo, scalciando con le voci rubate dalla
mia gola, i denti della morte, raggiungere il suolo,
preparare una corona: a causa dell’amore,
perché l’uomo può esser’ qualsiasi cosa,
ma non tutti gli uomini,
cavalcavo in groppa al somaro,
credevo d’esser’ un cavaliere,
credevo d’esser’ un poeta,
mentre solo la mia poesia brilla,
nonostante ciò, credo alla scissione del martellante
atomo sulle pareti delle mie cellule,
per come esplode dentro la mia fronte: alla ricerca
delle mucose isole del plasma,
del frastuono dei neutroni,
il pulsare dei vasi sanguigni per la vita,
l’ultimo calcio della morte ai suoi muscoli,
dai prati candidi svergognati con le stampelle maldestre,
dal, in me ammassato mondo,
non posso credere di non esser’ talentuoso,
nell’orecchio dei casamenti chi aveva mentito?
vorrei mettergli in mano una stampella di legno:
saprà zoppicare contro il regimento dei sentieri?
E se, dagli insetti sgambettato, arruffando le lance dei
fil d’erba a terra si rovina, e là che io lo destinerò
ad esser’ zingaro, cacciando povertà nelle sue tasche.
Ahimè, mi son stancato, sfugge
il concetto azzurro nel corridoio della mia fronte,
non lo raggiungo distruggendo i pilastri portanti
del mio cranio, a riformulare l’impossibile, non
ho la forza di urlarli attraverso i varchi della mia gola,
mi son stancato: a ritrovare i versi crollati nel grido
bianco del foglio;
la mia solitudine di quattro miliardi di persone,
mi ricordo soltanto, che il mio nomignolo è uomo,
son garante delle mie mani; a causa della musica
non avevo strozzato nessuno,
ahimè, or’ i ritmi vili pellegrinano dalle mie orecchie,
mi s’intrufolano nella bocca; per farsi cantare: fan
vibrare le mie corde vocali verso l’universo,
ahimè io son codardo, lasciatemi in pace,
che mi strazi la mia inappetenza affamata,   
non torturatemi con le atroci fratture delle costole,
confesso tutto:
io avevo preso a schiaffi la primavera, per farle
precipitare dolori – margherita dal corpo,
a causa del amore mormorante nel pugno.  
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap