Bari Károly: Requiem (Rekviem in Italian)

Portre of Bari Károly

Rekviem (Hungarian)

Százholdas szívedben elfért a világ,
a napok lovai mégis tiportak rajtad,
héthatárba nyerítették bánatodat,
a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
az idő csontja is véresen ropogott.
Emlékszem, amikor apád meghalt,
éppen meszeltél, s te meszes kézzel
fenyegetted az istent, aki az ég
szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől.
Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
belépő embersor rádröhögött, szoknyád
alá nyúlkáltak; megkövült kínoddal
szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
elvágytak mellőled; a kenyér,
amit a szívedből törtél, már keserű volt,
hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző,
agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.
Magadra maradtál anyám!

Most már csak azt várhatod, hogy a
por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://www.romapage.hu/

Requiem (Italian)

Nel tuo immenso cuore ci stava il mondo,
eppur i cavalli del giorno ti calcavano addosso,
nitrivano la tua tristezza, la miseria in giro
per il mondo; i suoi rami spinosi ti graffiavano
il viso, sanguinava, gocciava nella polvere,
trasudava attraverso le radici della notte,  
anche le ossa del tempo crocchiavano sanguinando.
Mi ricordo, quando è morto tuo padre,
stavi imbiancando, e con le mani sporche di calce
minacciavi Dio, colui che davanti le tue maledizioni
si nascose dietro il cancello grigio del cielo.
Sei rimasta sola. La fila degli uomini entrati
attraverso la finestra cieca dei tuoi occhi deridendoti,
infilavano la mano sotto la tua gonna; vagavi tra
di loro con la tua pena pietrificata. Ti abbandonarono
anche i tuoi figli; il pane spezzato dal tuo cuore
sapeva d’amaro, invano suonavi sul violino rosso
del silenzio, non s’addormentavano più, le strade
spasmodiche le hanno portate via, di loro non n’è
rimasto un brandello d’ombra, né un laccio di scarpa
strappato, né una foto sin troppo brancicata,
e nemmeno un capello.
Madre, sei rimasta sola!

Ormai puoi attendere solo che si dissolva
la tua carne nella bara – polvere, che nel tuo
immenso cuore ballino le zolle, e le tue dita come
lance di ferro, sporche di calce, s’ergano al cielo.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap