Choli Daróczi, József: Perdonagli il suo ardito peccato... (Bocsásd meg vakmerő bűnét... in Italian)

Portre of Choli Daróczi, József

Bocsásd meg vakmerő bűnét... (Hungarian)

Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
mert már hajad színére sem,
ujjaid bütykére sem,
intő szódra sem,
és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
De tudom:
mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
Tudom:
mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
rólad. Tudom:
mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám !
Emlékszel ? Suhancságom idején összezsugorodtál
hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
ölembe vittelek.
Eltotyogott mellettünk a házsor,
eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
A cukorrépalevés főzelékből
zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
Zöld színe volt az összezsúfolt testek
verejtékétől kesernyés levegőnek is
tenyér ablakunk mögött.
Emlékszem fájdalmaidra!
Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek -, hiába.
Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
csont sovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
vállamon hordom fájdalmadat:
már csak én ismerem hatalmadat,
már csak bennem élsz.
Hozzád én fordulok,
fulladásig én rohanok hozzád,
térnélküli világodba,
képekre törött emlékedhez.
Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét anyám.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://www.sulinet.hu/

Perdonagli il suo ardito peccato... (Italian)

Ti ricompongo dalle rughe della mia fronte,
perché non mi rammento più
il colore dei tuoi capelli,
né le nocche delle tua dita,
né le tue parole d’avvertimento,
né mi rammento la profondità dei tuoi sospiri.
Ma so bene:
perché ero io aggrappato alle pieghe della tua gonna,
che me piccino, tu non possa abbandonare per strada.
Lo so bene:
perché ho permesso io al Fuoco di divorare con le sue
lingue le rose sulla gonna tua. Lo so bene:
perché ho permesso io alle stelle di immedesimarti con loro, lasciandomi orfano della tua luce. Lo so bene, che vivi solo in me,
Madre, solo io conosco il tuo potere!
Ti ricordi? Durante la mia adolescenza ti eri rattrappita
per poter stare tra le mie braccia: eri già tanto malata,
ti portavo nelle braccia.
Vicino a noi s’acciabattò la fila delle capanne,
si rimpicciolirono le capanne vecchie di Depò, Pajàc
e della mia nonna, affossate nella terra di Dongò.
Dalla minestra di barbabietola sputavamo
pezzi grandi come i cinque fiorini,
anche il fango divenne verde sotto i nostri piedi.
Dietro la finestra, grande quanto un palmo,
era verde anche l’aria amarognola
del sudore dei corpi ammassati.
Mi rammento i tuoi tormenti!
Dai tuoi occhi affossati, che invocavano aiuto, invano
imploravo un po’ d’aria per il tuo polmone stremato.
Con la mia impotenza avevo infilzato i tuoi bronchi
collassati, dall’angolo delle tue labbra magre,
con l’orlo della mia camicia avevo asciugato
 il sangue traboccante, il Tuo sangue rosso,
e come una peccatrice, invano lavo il panno consunto,
sulle mie spalle porto il tuo dolore:
solo io conosco il tuo potere,
ormai solo dentro di me vivi.
A te, io mi rivolgo, da te mi precipito ansimando,
nel tuo mondo senza spazio,
dai tuoi ricordi andati in frantumi.
Tuo nipote nascente batte col piede impaziente
sul tuo cranio senza peso, madre
perdonagli il suo ardito peccato.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap