Csáth Géza: Muttermord (Anyagyilkosság in German)

Portre of Csáth Géza

Anyagyilkosság (Hungarian)


Osvát Ernőnek


Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak kér fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstös szagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s betudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piros kötésű német regénybe merült –, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába, és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távolvilága, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallhatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a doboló szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban kevesen törődtek velök. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witrnanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se házzal, se lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templompadlásra másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült: Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek, lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágra nyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták –, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta, és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind ketten ütni kezdték. A lány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a' kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is:
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leányablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzanak valamit. –Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.
– Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni:
– Nem lehet tőle kémi.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred; lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
– Én betöröm az egyik kisüvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű, nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van – mondotta az idősebbik –, most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták, és egyetértően elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fel hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szóbájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahívnak. Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyóson a leány ajtajához – jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.


PublisherMagvető Könyvkiadó
Source of the quotationCsáth Géza: A varázsló halála. Novellák. p. 57-65.

Muttermord (German)


WENN hübsche, gesunde Kinder früh den Vater verlieren, hat das meist schlimme Folgen. Witmann hatte bereits zwei Söhne von vier und fünf Jahren, als er an einem Novembernachmittag mit Sonnenschein und nur leichtem Wind aus dem Leben schied. Er hatte einen leichten Tod, und sein Ableben zog im ganzen nicht viel Kummer nach sich. Seine Gattin, nunmehr Witwe, war eine schöne Frau, aber von sanfter Natur und sehr selbstsüchtig. Niemals tyrannisierte sie ihren Mann, liebte ihn aber auch niemals über ein bestimmtes Maß hinaus. So etwas wäre für einen Mann viel eher verzeihlich als für eine Frau, deren ganzes Leben erst Rechtfertigung, Sinn und Wert erfährt durch die starken, ja in vieler Hinsicht vernunftwidrigen Emotionen. Frau Witmann muß man jedoch ebenfalls verzeihen, denn schließlich hat sie ja zwei hübsche, kräftige Jungen zur Welt gebracht. Blond und in Trauerkleidung galt sie in der Straße, wo sie in einem zweistöckigen Haus mit baufälliger Treppe wohnten, als eine durchaus geachtete Frau. Dabei hatte sie anfangs schmale Hüften und Augen wie ein Kind. Wie gesagt, als Mensch war sie weder gut noch schlecht. Die beiden Söhne bekamen von ihr ebensowenig Küsse wie Prügel. Sie hatten wenig füreinander übrig, was sich allmählich immer deutlicher herausstellte.
Die Buben gingen in der Nachbarschaft spielen. Über lange Nachmittage bis hin zum späten Abend ließen sie sich nicht sehen. Sie sprachen wenig und nur untereinander. In ihren schwarzen, kleinen Augen leuchtete Witmanns, des Vaters, Seele. Sie krochen auf den Dachböden herum, schnüffelten in alten Truhen und hetzten die Katzen. Oft kletterten sie ihnen nach durch die Bodenluken hinaus aufs Dach, bis zu den hohen Brandmauern, zu den Schornsteinen, die so eigenartige Formen hatten und eine Öffnung voller Rauch. Solange es Sommer war, gingen sie zum Fluß baden und fingen Vögel im Wald. Frau Witmann gab ihnen zu essen und frische Wäsche am Samstagabend. Auch zur Schule ging sie mit, wenn die Einschreibung war. Im übrigen führte sie ein stilles Leben und wurde im Stillen immer dicker. Ein halbes Jahr nach dem Tod ihres Mannes lernte sie einen Bankangestellten kennen, der war jung und sah gut aus, mit rasiertem Kinn, breiten Schultern, aber mädchenhafter Gesichtshaut, zart und rosafarben. Frau Witmann begehrte ihn, und obwohl es ihr schwerfiel, ja sie sogar Anstrengung kostete, schäkerte sie auch mit ihm. Der Beamte zeigte sich manchmal an ihrer Seite, kam zu Besuch, kriegte Tee und Küsse. Aus Faulheit und Langerweile ließ der Mann die Frau nicht sitzen.
Witmanns Söhne kümmerten sich wenig um die Mutter und ihren Liebhaber; sie hatten immer etwas vor. Sie kamen ans Gymnasium, schossen in die Höhe. An den schmalen, kräftigen Knochen spannten sich wie Stahldrähte ihre noch spärlichen Muskeln. Mühelos erledigten sie die Schularbeiten, morgens nach dem Aufstehen, innerhalb einer Viertelstunde. Die Schule spielte in ihrem Leben überhaupt keine Rolle; Leben erkannten sie als herrschaftlichen Zeitvertreib. Und unbewußt und früh gestalteten sie die Zeit nach ihren eigenen Bedürfnissen.
In einem versteckten Winkel des Dachbodens hatten sie sich eine richtige kleine Hexenküche eingerichtet. Pfeile, Zwillen, Messer, Zangen, Seile und Schrauben lagen dort angehäuft, versteckt und sortiert. An windigen Herbstabenden, nach dem Abendbrot - die Mutter war dann in einen rot eingebundenen deutschen Roman vertieft -, huschten sie mit leisen, schnellen Schritten auf die Straße, rannten los und durchstreiften die halbe Stadt. Sie legten sich auf die Lauer. Streunenden Hunden warfen sie eine Schlinge um den Hals und zerrten das Tier nach Hause. Sie banden ihm das Maul zu und fesselten es an ein Brett. Im braun-feuchten Duster des großen Dachbodens leuchtete das Lämpchen wie das ferne Licht eines verwunschenen Schlosses im Wald. Die beiden Buben aber machten sich mit achtsamer, spannungsvoller Bedächtigkeit an die Arbeit. Sie öffneten dem Tier den Brustkorb, tupften das Blut ab, und während dieser Arbeit lauschten sie dem schrecklichen, ohnmächtigen jaulen des Hundes. Sie betrachteten das pochende Herz, nahmen das warme, zuckende Maschinchen in die Hand; mit vielen kleinen Stichen zerstörten sie Herzbeutel und Klappen.
Das Mysterium des Schmerzes fand ihr unerschöpfliches Interesse. Nicht selten quälten sie sich auch gegenseitig, nach Absprache durch Schläge oder Kneifen. Die Tierquälerei jedoch wurde ihnen zur ernsthaften und naturgemäßen Leidenschaft. Sie rotteten ganze Legionen von Katzen, Hühnchen, Enten aus mit immer entwickelteren, ganz eigenartigen Methoden. Und niemand wußte etwas davon. Mit der Umsicht und Besonnenheit gestandener Männer verstanden sie es, sich zu verbergen.
Die Leute im Haus scherten sich wenig um sie. In der ersten Etage wohnten ein alter Gerichtsbeamter, der kaum zu Hause war, und eine Schneiderin, die mit vier Näherinnen arbeitete. Die zweite Etage bewohnte außer Witmanns nur noch der Hausbesitzer. Ein ganz junger Mann, des ehemaligen Besitzers Sohn, der sich wenig um Haus und Bewohner kümmerte. Parterre waren ein Glaser und ein Kurzwarenladen. Niemand wußte, wann Kunden in diese Geschäfte kamen. Die Jungen von Witmanns konnten das Haus für sich in Beschlag nehmen. In dem kleinen schmutzigen Hof waren nie Leute zu sehen. Jener einzige Essigbaum in der Mitte des Hofes, der seit so vielen Jahren Knospen, Blätter und Blüten trieb, ahnte wahrscheinlich, daß das alles so nicht gut war. Das Leben jedoch ging auch in dem kleinen zweistöckigen Haus weiter, so wie überall. Unter den Bewohnern waren es nur die beiden Buben, die ihren Spaß hatten, die immer wagten, an morgen und auch an übermorgen zu denken.
An einem Septemberabend kamen sie keuchend und rot vor Erregung nach Hause. Sie schleppten eine in Stricke gefesselte Eule mit sich. Die war vom Dachboden der alten Kirche. Eine Woche lang hatten sie nach ihr gesucht und geforscht, hatten sich ausgemacht, wie sie gefangen und wie getötet werden sollte. Jetzt hatten sie sie. Da strahlten ihre Augen, und in den kräftigen Schultern fühlten sie Manneskräfte, als sie über die dunklen Straßen jagend nach Hause kamen mit dem Triumph. Schon seit langem war ihnen die Eule interessant. Ihr Kopf sind zwei große Augen. Das Hirn birgt wundersame, alte Geschichten. Noch länger als hundert Jahre lebt sie. Eine Eule mußten sie haben, eine Eule ...
Da war sie. Einzeln zogen sie ihr die Flaumfedern aus der Brust und beobachteten, wie sich bunte Schmerzensfeuer nacheinander in den Augen des geheimnisvollen Vogels entzündeten. Dann umwickelten sie den Ansatz der Flügel, die Füße, den Schnabel mit Draht, und so geknebelt starrten sie sie lange wortlos an. Sie sprachen über den Vogel, daß er eigentlich nichts anderes sei als ein Haus, bewohnt von der QUAL, die darin hauste, bis die Eule getötet würde. Wo aber wohnte sie? Mit aller Sicherheit im Kopf. Danach beschlossen sie, das Tier über Nacht so zu lassen; denn dann wird das Zubettgehen spannend und schön. Und wirklich, voller Erregung zogen sie sich aus, und dann lauschten sie nur noch, ob vom Dachboden her irgendwelche Geräusche kämen. Sie hatten das Gefühl, als wären ihre Glieder von einer prallen Spannkraft erfüllt, als würde die vergeblich verschwendete Kraft des gebundenen, zuckenden Tieres sich huschend auf sie niederlassen. So schliefen sie ein.
Im Traum durchstreiften sie miteinander weite Felder, ritten auf riesigen Schimmeln in verwegenem Galopp. Von schwindelerregend hohen Bergkuppen schwebten sie hinab und durchschwammen Meere von warmem Blut. Unter den Hufen der Rosse wand sich und schrie alles, was an Schmerz und Leiden nur denkbar war auf Erden.
Als sie erwachten, lächelte ihnen der strahlende Morgen; leicht sprangen sie aus den Betten. Sie baten das Dienstmädchen um das Frühstück, denn Frau Witmann pflegte bis zehn Uhr zu schlafen. Sie eilten zu der Eule, innerhalb einer Stunde machten sie ihr nun aber ein Ende. Zuerst holten sie ihr die Augen heraus, öffneten dann den Brustkorb, wobei der Schnabel nun von den Fesseln befreit war, denn sie wollten das Tier ja auch hören. Und was sie hörten! Dieser bis ins Mark dringende, entsetzliche Schrei übertraf alle Erwartungen, aber gerade deswegen mußte alles schnell bewerkstelligt werden, das Schlachten und Vergraben; denn es war zu befürchten, daß man es im Hause hören konnte. Alles in allem waren sie sehr zufrieden, es war der Mühe wert gewesen.
Am Nachmittag ging der ältere Junge allein weg. In einem Haus entdeckte er etwas. Durch das Fenster sah er in dem einen Zimmer ein fast nacktes Mädchen im rosafarbenen Hemd, wie es sich kämmte. An der Ecke wendete er sich um und sah noch einmal in das Zimmer hinein. Mit dem Rücken zu ihm stand das Mädchen in der Tiefe des Zimmers, ihre weißen Schultern leuchteten geradezu im Sonnenlicht. Der Junge ging zum Tor des Hauses hinein. Ihm entgegen kam eine alte Frau, aber im gleichen Moment erschien am Ende des Seitenflures das Mädchen, das er beim Kämmen gesehen hatte. Der Junge ging auf sie zu und sagte, daß er sie von nahem sehen wollte, weil sie ihm sehr gefalle. Sie streichelte dem hochgewachsenen Jungen in kurzen Hosen sanft über sein reines Gesicht. Dieser umschlang in einem Sprung ihren Hals und blieb mit den Lippen an ihrem Gesicht haften. Währenddessen gingen rundherum leise Türen auf, und die Köpfe junger Mädchen schauten heraus auf sie beide. Bald aber zogen sich die Köpfe lautlos zurück. Am Ende des Ganges brannte im blauen Glas ein Licht, dorthin führte das Mädchen den älteren Witmann. Sie ließen die Vorhänge herunter, das Licht der Nachmittagssonne schimmerte durch das Gelb hinein ins parfümdufterfüllte Zimmer. Das Mädchen wälzte sich auf den Teppich, und reglos ließ es sich küssen und umarmen. Witmanns Sohn dachte an das Eulentier, und ihn durchblitzte die Idee, warum all das, was im Leben schön, großartig und erregend war, schrecklich, unerklärlich und blutig zugleich sein mußte. Bald jedoch wurde er des Spiels überdrüssig. Enttäuscht stand er auf, wartete und sah mit weit offenen Augen auf die Frau. Dann verabschiedete er sich schnell, versprach aber wiederzukommen. Er fragte das Mädchen nach ihrem Namen - sie hieß Irén -, fand diesen Namen wirklich schön und sagte schließlich: »Küß die Hand«.
An dem Tag schlenderten die beiden Witmanns bis zum späten Abend über Wiesen und Felder. Von dem Geschehenen wurde nicht gesprochen. Der Ältere erzählte, daß in der Luft Wesen wohnen, die den Menschen gleichen, und bei leichtem Wind könne man spüren, wie ihre Körper durch die Lüfte glitten. Dann blieben sie stehen, schlossen die Augen und breiteten ihre Arme aus. Der ältere Junge fand, mächtige, weiche Frauenkörper von Luft schwankten um ihn und berührten mit ihren Rücken und Brüsten sein Gesicht. Einige Minuten später bedeutete sein Bruder, daß er die Frauen ebenfalls spürte. Auch zu Hause im Bett sprachen sie noch von den Frauen der Lüfte und ließen die Fenster geöffnet, damit sie hereinkommen könnten. Lautlos segelten sie herein, berührten mit ihren samtigen Rücken kaum die Fensterscheiben, schwebend und gleitend streckten sie sich neben sie hin, auf die Decke und das Kissen. Sie neigten den Hals zu Mund und Gesicht der Jungen, glitten dann erneut weiter, ermattet und faul, dennoch mit leichten Bewegungen. Die ganze Nacht blieben sie bei ihnen im Zimmer. Ihnen zugeneigt hielten sie ihre Hände, schwebten mit lächelndem
Gesicht zum Fenster, krochen dann erneut zu ihnen, legten sich auf sie, schmiegten sich an. Erst als der Tag mit glänzend warmen Strahlen in das Zimmer hereinbrach, erhoben sie sich und schwebten langsam, schlaftrunken und schleppend durch Fenster und zerflossen in der frischen Morgenluft.
An diesem Tag gingen beide Witmanns zusammen zu dem Mädchen. An dem warmen Mittag im Mai kamen sie auf dem Heimweg von der Schule dorthin und huschten zum Tor hinein. Die Frau kam ihnen entgegen, lächelnd, zerzaust, aber mit einem frischen, lauten Lachen, und führte die beiden Witmanns in ihr Zimmer. Sie legten ihre Bücher ab, hockten sich auf den Teppich, zogen das Mädchen zu sich herunter, küßten, bissen und umarmten sie. Ohne den Mund zu öffnen lachte die Frau und schloß die Augen. Die beiden jungen sahen sich an, in ihren Augen blitzte es auf. Alle beide fingen an, das Mädchen zu schlagen. Diese lachte, jetzt schon lauthals, als würde sie gekitzelt. Die beiden Witmanns nahmen das Mädchen in Besitz, sie kniffen, preßten, wälzten und quälten sie. Reglos keuchend ließ die Frau zu, daß sie mit ihr machten, was sie wollten. Mit hochgeröteten Gesichtern schmiegten sich die jungen an ihren rosafarbenen Seidenumhang. Später sammelten sie ihre Bücher ein und sagten dem Mädchen, daß sie die schönste Frau sei von allen, die sie je gesehen hätten. Irén erwiderte, daß sie sie liebte, aber wenn sie ein andermal kämen, sollten sie ihr etwas mitbringen, Konfekt oder Blumen. Der ältere Witmann versicherte, sie werde zufrieden sein mit dem, was sie ihr mitbringen würden. Das Mädchen begleitete die Buben bis zum Tor und küßte ihre Hände.
Nach dem Mittagessen schlossen sie sich in ihr Zimmer ein und redeten über das Mädchen. Was sie erlebt hatten - darin waren sie sich einig -, übertraf auf unvergleichliche Weise all ihre bisherigen Abenteuer, selbst das Quälen der Eule. »Nur dafür lohnt es sich zu leben«, sagte der Jüngere. »Das ist es, was wir so mühevoll gesucht haben«, stellte der andere fest.
An einem strahlenden, warmen Nachmittag im Mai machten sie sich ohne Bücher auf den Weg zur Schule. Sie gingen jedoch geradewegs zu dem Haus, vor das Fenster des Mädchens. Es war niemand da. Sie kehrten um; beim zweiten Mal aber bewegte sich die Gardine, und das Mädchen schaute heraus. Sie standen still. Das Mädchen machte das Fenster auf. »Kommt ihr morgen mittag?« fragte sie mit lächelndem Gesicht. »Kommt nur, bringt mir etwas mit.« Sie winkte und schloß das Fenster.
Von ihrem Anblick erröteten die jungen und bekamen Herzklopfen. »Schmuck werden wir ihr schenken, ein goldenes Armband oder Ringe«, sprach nach langem Schweigen der Ältere. »ja, aber woher willst du das nehmen?« »Mutter hat Schmuck, wir werden sie fragen.« »Die gibt uns nichts.« »Wir beschaffen uns den Schlüssel zum Glasschrank.« »Die Schlüssel gibt sie nicht aus der Hand.« »Und sie hat vier goldene Armbänder und sieben Ringe.« »An der Hand trägt sie auch noch drei Ringe.«
Am Abend schlichen sie um den Schrank herum und nahmen Mutters Wertsachen in Augenschein. Zwei prächtige, mit Rubinen und Perlen besetzte Armbänder waren dabei. Sie baten Frau Witmann, ihnen die Sachen zu zeigen. Die Frau - weich, blond und halsstarrig - scheuchte sie hinaus. Ein wenig hatte sie Angst vor ihren Söhnen, sie empfand sie weit von sich entfernt.
Die Jungen sausten auf die Straße und berieten. »Es geht nicht, daß wir sie darum bitten.« »Auf gar keinen Fall.« »Sie gibt nichts raus.« »Nein, nichts.« »Man müßte den Schrank aufbrechen.« »Sie wird davon aufwachen und Lärm schlagen, und wir können Irén wieder nichts mitnehmen.« »Sie wird nicht aufwachen!«
Ihr Herz war voll Haß gegen ihre blonde, blauäugige, faule und fette Mutter, sie hätten auch sie gern gequält. »Ich durchbreche die eine kleine Glasscheibe mit dem Griff meines Messers, und alles weitere geht dann ohne Lärm. Du leuchtest mit der Taschenlampe, ich greife rein und hole sämtliche Armbänder und Ringe raus. »Alles brauchen wir nicht mitzunehmen!« »Aber ja, alles; die braucht's nicht, nichts soll ihr bleiben, heulen soll sie.«
Sie sprangen auf den Dachboden und nahmen ihr Werkzeug in Augenschein. Sie suchten ein Stemmeisen und eine Kneifzange aus, überprüften die Lampe und steckten sich alles in die Taschen. Dann eilten sie hinunter und gingen schlafen. Zuvor jedoch guckten sie noch durch den Spalt unter der Tür und konnten sehen, daß es im Zimmer der Mutter schon dunkel war. Sie zogen sich aus und beschlossen, erst gegen Mitternacht hinüberzugehen. Die Strümpfe ließen sie an, damit man keine Schritte auf dem Fußboden hörte, und so legten sie sich ins Bett, wach, aber ruhig. Auf die Ellenbogen gestützt tuschelten sie miteinander: Mittags, gleich nach der Schule, wollten sie schnell zu dem Mädchen. Die Schätze sollten auf dem Dachboden verscharrt und Stück für Stück mitgenommen werden. Am Morgen werden sie alles leugnen, und sollte die Mutter schlagen, dann reißen sie aus. Sie spürten Freude bei dem Gedanken, daß Mutter wütend wird und ohnmächtig weint, wenn sie dann ihren Schmuck nicht findet. Keinen Moment mehr wurde die Möglichkeit erwogen, daß sie es hören und aufwachen könnte. Später standen sie auf, öffneten das Fenster und langten hinaus in die laue Mainacht. Hundegebell und Wagenrattern war von Zeit zu Zeit zu hören und zergliederte den Fortgang der Nacht, was indessen das langsame Vergehen der Stunden nicht verkürzte.
Als die Turmuhr endlich Mitternacht schlug, machten sie sich fertig. Die Taschenlampe wurde angeknipst, der Jüngere nahm Kneifzange, Feile und Lampe an sich, der andere nur das offene Messer mit der langen Klinge. Er ging voraus. Mit ruhiger Sicherheit stahlen sie sich durch das Eßzimmer. Dann ging der Ältere nach vorn und öffnete die Tür zu Frau Witmanns Schlafzimmer. Das Scharnier quietschte nicht ein bißchen. Sie atmeten auf. Frau Witmann schlief ruhig, mit dem Gesicht zur Wand, zu sehen war nur ihr fetter, breiter Rücken, bedeckt von einem gestrickten Nachtgewand. Sie stellten sich vor den Schrank hin.
Der Junge erhob das Messer, um die kleine Glasscheibe einzuschlagen. Ein paar Augenblicke des Zögerns, dann ging er auf das Glas los. Das Klirren war groß, furchtbar laut, so laut, als würde man eine ganze Kiste mit Gläsern aus der oberen Etage zum Fenster hinaus werfen. Frau Witmann regte sich, drehte sich um, stützte sich dann auf die Ellenbogen und öffnete die Augen. Zorn und trotziger Haß standen ihr im Gesicht, aber Frau Witmann kam gar nicht erst zu Wort, denn der ältere Sohn sprang zu ihrem Bett und stieß ihr das Messer in die Brust. Die Frau sank nieder, ruderte mit dem rechten Arm durch die Luft. Da war der jüngere schon am Bett und hielt ihre Füße nieder. Der ältere zog das blutige Messer aus der Brust seiner Mutter und stieß es noch einmal hinein. Es wäre nicht nötig gewesen; sie war schon tot. Drinnen unter der Decke rann langsam das Blut aus ihrer Brust.
»Na, das hätten wir«, sagte der Ältere, »nun alles einsammeln.« Sie nahmen die Schmuckstücke, Armbänder, Anstecknadeln, Ringe, die Uhr und die lange goldene Uhrkette aus dem Schrank. In aller Ruhe breiteten sie die gestohlenen, eroberten Schätze auf dem Tisch aus, sortierten und teilten sie in gegenseitigem Einvernehmen.
Nun schnell waschen und umziehen. Sie gingen hinüber in ihr Zimmer, wuschen sich die Hände und kippten das Wasser weg. Umzuziehen aber brauchten sie sich nicht, auf ihren Sachen war nirgends eine Spur von Blut. Dann gingen sie noch einmal zu dem Schauplatz. Der jüngere Witmann öffnete das Fenster im mittleren Zimmer und wartete dort auf seinen Bruder, der Frau Witmanns Zimmer von innen verschlossen hatte und von dort aus dem Fenster über den Mauervorsprung zu dem offenen Fenster hereinkam.
Die Straße war stockdunkel, es herrschte Totenstille, aber sie mußten sich beeilen, denn die Turmuhr hatte eins geschlagen, und sie wollten noch schlafen. Sie zogen sich aus, schlüpften ins Bett, und todmüde von der Anspannung schliefen alle beide schon nach wenigen Momenten ganz fest.
Am Morgen weckte sie die Putzfrau, die immer pünktlich um halb sieben kam. Sie wußte ja, daß Frau Witmann erst um zehn Uhr aufstand, und ging deshalb auch gar nicht erst in ihr Zimmer. Nachdem das Eßzimmer saubergemacht war, holte sie wie immer die Jungen aus dem Bett, diese wuschen sich schnell, frühstückten und verschwanden mit den Schätzen in ihren Taschen.
»Los, noch vor der Schule!« »Gut!« »Wir müssen pünktlich zur ersten Stunde da sein.« »Klar, heute besonders.« »Um elf holen sie uns sowieso aus der Schule.« »Also los.« Das Tor des Hauses war offen. Als sie über den Flur zur Tür des Mädchens liefen, begegneten sie niemandem. Sie gingen hinein. Die Frau schlief tief, mit gerötetem Gesicht. Sie deckten sie auf, küßten sie und holten das Geschmeide aus ihren Taschen. Sie legten es ihr auf den Bauch, auf die Brust, auf die Schenkel. »Da, das haben wir mitgebracht.« »Alles für dich.« Die Frau kam schwer, aber lächelnd zu sich, zog die beiden Übeltäter an sich und umarmte ihre kleinen harten Schädel, sie bedankte sich für den Besuch und drehte sich wieder zur Wand. »Heute oder morgen kommen wir.« Damit verabschiedeten sich die Buben und eilten zur Schule.


PublisherBrinkmann & Bose

minimap