This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Csáth Géza: O matricídio (Anyagyilkosság in Portuguese)

Portre of Csáth Géza

Anyagyilkosság (Hungarian)


Osvát Ernőnek


Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak kér fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstös szagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s betudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piros kötésű német regénybe merült –, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába, és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távolvilága, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallhatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a doboló szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban kevesen törődtek velök. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witrnanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se házzal, se lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templompadlásra másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült: Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek, lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágra nyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták –, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta, és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind ketten ütni kezdték. A lány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a' kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is:
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leányablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzanak valamit. –Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.
– Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni:
– Nem lehet tőle kémi.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred; lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
– Én betöröm az egyik kisüvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű, nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van – mondotta az idősebbik –, most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták, és egyetértően elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fel hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szóbájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahívnak. Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyóson a leány ajtajához – jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.


PublisherMagvető Könyvkiadó
Source of the quotationCsáth Géza: A varázsló halála. Novellák. p. 57-65.

O matricídio (Portuguese)


Quando os rapazes bonitos e saudáveis perdem relativamente cedo o pai, isso costuma causar desgraças. O senhor Witman já tinha dois filhos, com quatro e cinco anos de idade, quando, numa tarde soalheira e um pouco ventosa de Outubro, disse adeus a este mundo. Não sofreu muito e, devido à sua maneira de ser, não deixou atrás de si uma grande tristeza. A sua mulher, a viúva, era uma senhora bonita com um feitio brando, mas fortemente egoísta. Ela nunca atormentou o marido mas, a partir de uma certa altura, deixou de gostar dele. Este comportamento é, no caso dos homens, mais perdoável do que no caso das mulheres. A vida delas fica mais consistente, ou mesmo valorizada por este tipo de sentimento forte, embora, em muitos casos, inconsciente. Contudo, temos de perdoar isso à senhora Witman, já que ela deu à luz dois filhos bonitos. Na rua onde viviam, num prédio de dois andares com escadas de madeira frágeis, os habitantes tinham grande respeito pela senhora Witman que era loira e andava vestida de preto. Mas, em tempos idos, ela tinha tido ancas magras e olhos de criança. E, digo eu, no conjunto, ela não era uma pessoa nem má, nem boa. Dava poucos beijos aos seus filhos, mas também não lhes batia. Não havia grande relação entre mãe e filhos e isso foi ficando cada vez mais claro.
Os rapazes andavam sempre a brincar com os vizinhos. Não apareciam durante tardes inteiras. Falavam pouco e só entre eles. A alma do senhor Witman, do pai, continuava a brilhar nos seus olhos pretos e pequenos. Subiam ao sótão, revolviam as caixas velhas e andavam à caça de gatos. Muitas vezes seguiam-nos, saindo pelos buracos do sótão para os telhados até à parede mestra ou até às chaminés com formas particulares e que cheiravam a fumo. Durante o Verão, iam até ao rio para mergulharem e apanhavam aves nas florestas. A senhora Witman dava-lhes comida e tinha o cuidado de os fazer mudar de cuecas todas as noites de sábado. Também os acompanhava à escola, quando era a altura das inscrições. Tirando isso, vivia tranquilamente e, pouco a pouco, ficou cada vez mais gorda. Seis meses depois da morte do seu marido conheceu um funcionário bancário, um homem novo e bonito, espadaúdo, com um queixo bem barbeado, mas com uma pele cor-de-rosa, tipo de menina. A senhora Witman desejava-o, apesar de ele ser cansativo, e namoriscava com ele. O funcionário acompanhava-a, visitava-a e, em contrapartida, recebia chás e beijos. O homem, por ser preguiçoso e ter uma vida de tédio, não a abandonava.
Os filhos dos Witman não ligavam muito à mãe e ao namorado dela. Tinham sempre coisas para fazer e planos para realizar. Começaram a frequentar o liceu. Tornaram-se rapazes altos. Os seus pequenos músculos, como se fossem arames de aço, estendiam-se pelos seus ossos magros e fortes. Não tinham problemas com os estudos, tratavam deles rapidamente, todas as manhãs, em quinze minutos, depois de se terem levantado. A escola não tinha nenhuma importância na suas vidas. Aperceberam-se de que viver podia ser uma ocupação em grande estilo. Desde muito cedo e inconscientemente, começaram a conformar o tempo em função das suas exigências.
E instalaram, num canto escondido do sótão, um sítio para fazer magias. Setas, pistolas de borracha, facas, alicates, cordas e parafusos, tudo foi ali armazenado, escondido e classificado. Nas noites ventosas de Outono, depois de terem acabado de jantar, quando a mãe deles mergulhava num romance alemão com capa vermelha, passavam da casa para a rua rapidamente e sem fazer barulho. Largavam a correr e andavam por toda a cidade. Punham-se de emboscada. Atiravam laços em torno do pescoço dos cães vadios e levavam-nos para casa. Prendiam a boca do animal e puxavam-no para cima de uma prancha. O seu candeeiro pequenino, como uma claridade distante emergindo de um castelo maldito no meio de uma floresta num mundo distante, dava luz na obscuridade molhada e castanha do sótão grande. Os dois rapazes começavam a trabalhar com uma lentidão excitada e cuidadosa. Acutilavam o tórax do cão, recolhiam o sangue e ouviam, durante a acção, os gemidos inertes e horríveis do animal. Observavam o seu coração palpitante, pegavam numa maquineta cujo mecanismo produzia calor e, com picadas leves, destruíam-lhe as válvulas. Estavam inexaurivelmente interessados pelo mistério da dor. Várias vezes combinavam atormentar-se um ao outro com pancadas e beliscões. Torturar os animais era, para eles, uma paixão natural. Mataram um grande número de gatos, pintos e patos com métodos cada vez mais sofisticados. E ninguém sabia o que eles estavam a fazer. Conseguiam esconder-se com uma segurança e um cuidado tipicamente masculinos.
Aliás, no prédio, pouca gente se importava com eles. No primeiro andar vivia um velho funcionário judicial que passava pouco tempo em casa e uma costureira que trabalhava com quatro raparigas. No segundo andar, além da família Witman, morava o proprietário do edifício. Era um homem bastante novo, filho do antigo dono, que não tomava conta nem do prédio, nem dos seus habitantes. No rés-do-chão havia uma loja de vidros e uma loja de tecidos. Ninguém sabia se alguma vez lá entrou algum cliente. Os filhos dos Witman podiam ocupar o prédio à sua vontade. No pátio pequeno e sujo nunca se viam pessoas. A única árvore que lá estava, no meio do pátio, e que já há muito tempo tinha aberto as suas folhas e flores, provavelmente também sentia que qualquer coisa não estava bem. Mas a vida neste prédio pequeno também progredia, como em qualquer outro sítio no mundo. Entre os moradores, só estes dois rapazes se divertiam bem e sempre conseguiam pensar no dia seguinte, ou até mais à frente.
Numa bonita noite de Setembro, chegaram a casa esbaforidos e com os rostos afogueados. Carregavam uma coruja atada. Tinham ido procurá-la no sótão da igreja antiga. A busca durou uma semana, e combinaram como iam apanhá-la e matá-la. Conseguiram fazê-lo. Os seus olhos brilhavam, nos seus ombros sentiam a força de um homem adulto, quando voltaram a casa a toda a brida pelas ruas escuras com o seu triunfo. Há muito tempo que estavam interessados na coruja. Parecia-lhes que a sua cabeça se limitava àqueles dois enormes olhos. No seu cérebro estavam escondidos velhos contos maravilhosos. Ela vivia mais de cem anos… Eles precisavam mesmo dessa coruja.
Apanharam-na. Arrancaram, pena a pena, a penugem do seu peito e observaram como, pouco a pouco, se acenderam nos olhos da ave misteriosa as chamas coloridas da dor. Depois ataram as raízes das suas penas, o seu bico, as suas pernas, com arames. Olharam para a ave imobilizada durante muito tempo, sem dizer palavra. Na conversa que mantiveram a seguir, chegaram à conclusão de que a ave seria como que uma casa onde se instalara o Tormento e que este aí permaneceria até que eles a matassem. Mas onde se encontraria ele? Provavelmente na cabeça. Então, decidiram deixar lá a coruja durante toda a noite, por terem pensado que assim devia ser mais palpitante irem deitar-se. E, de facto, despiram-se com excitação e ficaram de ouvidos alerta para identificarem qualquer barulho que viesse do sótão. Sentiam que os seus membros se enchiam de uma intensa flexibilidade, como se a força desperdiçada em vão pelo animal atado e contorcido voasse por cima deles. Assim adormeceram.
Nos seus sonhos, percorreram juntos vários campos grandes, sentados no dorso de cavalos brancos e enormes, num galope louco. Voaram de cima dos picos das montanhas altíssimas para baixo e atravessaram alguns mares quentes e sangrentos. Todo o sofrimento e dor que existiam nesse momento no mundo gritaram e uivaram por baixo dos cascos dos cavalos.
Quando acordaram estava um dia sorridente e cheio de sol. Saltaram facilmente da cama. Pediram o pequeno-almoço à empregada, porque a senhora Witman costumava dormir até às dez horas. Correram até ao sótão para ver a coruja e, desta vez, numa hora, acabaram com ela. Primeiro, tiraram os olhos e depois cortaram o peito, desatando a corda da boca para ouvirem a sua voz. Aquela voz horrível que penetrou até aos ossos ultrapassou completamente a sua imaginação. Mas, por causa dela, deviam tratar de tudo rapidamente, a execução e o enterro, porque tinham receio de serem ouvidos em casa. Mesmo assim, ficaram satisfeitos com tudo, o assunto tinha valido a pena apesar de ter causado um grande cansaço. A tarde, o rapaz Witman mais velho saiu sozinho de casa. Num dos prédios descobriu algo. Viu, pela janela, uma rapariga meia nua a pentear-se em camisa cor-de-rosa, no seu quarto. Depois, colocou-se atrás da esquina para espreitá-la outra vez. Ela, nesse momento, estava de costas ao fundo do quarto e os seus ombros brancos quase brilhavam com a luz do sol. O rapaz entrou pela porta da casa. Encontrou uma senhora idosa mas, no mesmo minuto, a rapariga apareceu no fim do corredor. O rapaz dirigiu-se para ela e disse-lhe que vinha para vê-la ainda mais de perto, porque a achava bonita. A rapariga fez uma festinha carinhosa na cara pura do rapaz, vestido com calções, que se levantou num pulo e, abraçando o pescoço dela, lhe deu um beijinho na cara. Entretanto, em torno deles, abriram-se portas, pelas quais apareceram muitas cabeças de raparigas novas, que, no entanto, pouco depois, se voltaram a recolher. No fim do corredor estava acesa uma lamparina de vidro azul. A rapariga levou o rapaz Witman mais velho em direcção a essa luz. Abriram as cortinas. O sol da tarde encheu o quarto, perfumado de água-de-colónia, de uma luz amarela. A rapariga deitou-se no tapete e deixouse cobrir pelos beijos e abraços do menino. O rapaz Witman pensou na coruja e passou-lhe pela cabeça por que é que tudo o que ele julgava ser bonito, magnífico e emocionante na vida, era ao mesmo tempo horroroso, inexplicável e sangrento. De repente, aborreceu-se da brincadeira. Levantou-se desiludido, parou e fixou os olhos bem abertos na rapariga. Logo depois despediu-se, mas prometeu que voltaria mais vezes. Perguntou o nome da rapariga – ela chamava-se lrén, que ele achou ser um nome bonito – e finalmente disse o seguinte:
– Adeus, minha senhora.
Naquele dia, até muito tarde, os dois rapazes percorreram os campos. Não falaram sobre os acontecimentos da tarde. O mais velho contou que no ar viviam seres interessantes. Estes eram parecidos com os seres humanos e quando o vento soprava ligeiramente podia sentir-se como os seus corpos nadavam no ar. Depois os dois pararam, fecharam os olhos e estenderam os braços. O mais velho afirmou que à sua volta havia senhoras vacilando no ar, com corpos moles, a tocarem a sua cara com os seus peitos e costas. Passados alguns minutos, o irmão mais novo disse que estava a sentir a mesma coisa. Já em casa, nas suas camas, continuaram a falar sobre as senhoras do ar. Elas entraram então no seu quarto, sem fazer barulho, flutuaram e nadaram no ar, tocando ao de leve no vidro da janela com as suas costas aveludadas. Deitaram-se ao pé deles por cima dos edredões e das almofadas. Esticaram os pescoços, para assim atingirem as caras e as bocas dos rapazes. Depois, continuaram a voar com gestos frouxos e preguiçosos, mas leves. Passaram toda a noite com eles no quarto. As senhoras deram as mãos e esvoaçaram, flutuaram com cara sorridente em direcção à janela e novamente voltaram aos rapazes. Deitaram-se por cima deles e cingiram-se a eles. Mais tarde, saíram pela janela com um deslizar lento, sonhador e arrastado e dispersaram-se no ar fresco quando o dia invadiu o quarto com os seus raios quentes e radiosos.
Nesse dia, os dois filhos dos Witman foram juntos a casa da rapariga. Ao meio-dia soalheiro desse mês de Maio, desviaram-se no caminho da escola para casa e deslizaram pela porta do prédio dela. A rapariga veio em direcção a eles, com um sorriso na cara; estava desgrenhada, mas dava gargalhadas altas e frescas. Levou os rapazes Witman para o seu quarto. Lá, eles pousaram os livros, sentaram-se no tapete e puxaram para baixo a rapariga. Deram-lhe beijinhos, abraços, morderam-na. Ela riu-se com a boca fechada e cerrou os olhos. Os rapazes trocaram olhares de cumplicidade. Ambos começaram a bater-lhe. A rapariga riu-se às gargalhadas de boca aberta, como se lhe estivessem a fazer cócegas. Os dois rapazes Witman agarraram, beliscaram, apertaram, rolaram e torturaram a rapariga. Ela deixou fazer tudo. Não se mexeu e eles podiam fazer o que quisessem. Os rapazes, com rosto afogueado, apertaram o seu roupão de seda cor-de-rosa. Mais tarde, recolheram os seus livros e disseram à rapariga que ela era a mais bonita entre todas que até então tinham visto. Irén respondeu que gostava deles, mas que, se viessem mais vezes, trouxessem algum presente para ela, como chocolate ou flores. O Witman mais velho declarou que ela ia ficar satisfeita com os seus presentes. A rapariga acompanhou os rapazes até a porta e deul-hes beijos nas mãos.
Já em casa, depois do almoço, eles fecharam-se no seu quarto e conversaram sobre a rapariga. Estavam de acordo sobre o que tinham experimentado com ela. Ultrapassara todas as suas aventuras anteriores, incluindo a tortura da coruja.
– Só vale a pena viver por isto – disse o mais novo.
– Isto é o que sempre andámos à procura, com tantas canseiras – disse o outro.
Era uma tarde quente e radiosa de Maio. Eles saíram de casa para a escola sem os seus livros. Foram directamente ao prédio da rapariga, à janela dela. Não havia lá ninguém. Voltavam para trás, quando se moveram as cortinas e a rapariga olhou pela janela. Eles pararam. Ela abriu a janela.
– Querem vir amanhã à tarde? – perguntou com uma cara sorridente. – Venham a esta hora e tragam alguma coisa para mim. Acenou e fechou a janela.
Os rapazes ficaram corados, apenas à vista da rapariga e começaram a sentir as suas palpitações aceleradas.
– Vamos trazer-lhe jóias, como pulseiras douradas e anéis – disse, depois de um longo silêncio, o rapaz Witman mais velho.
– Sim, mas onde vamos arranjá-los?
– Temos mãe, não temos? Vamo-los pedir a ela.
– Sim, mas ela não nos vai dar nada.
– Então, vamos obter as chaves da vitrina.
– Ela não dá as chaves.
– Mas ela tem quatro pulseiras douradas e sete anéis.
– E usa três anéis.
À noite, rondaram a vitrina e passaram em revista as jóias da sua mãe. Havia, entre todas, duas maravilhosas pulseiras cravejadas de rubis e pérolas.
Pediram à senhora Witman para lhes mostrar as pulseiras. A mãe – sendo uma mulher loira, obstinada e mole – expulsou-os do quarto. Tinha um pouco de medo dos seus filhos, sentia uma distância grande entre ela e eles.
Os rapazes saíram de casa para conversarem.
– Não lhas podemos pedir.
– Não, com certeza.
– Não nos vai dar nada.
– Não, não.
– Devíamos partir o vidro.
– Vai acordar e fazer cenas; assim também não podemos levá-las.
– Vais ver que não acorda!
Os seus corações estavam cheios de ódio pela mãe preguiçosa, loira, gorda e com olhos azuis. Teriam gostado de torturá-la.
– Vou cortar um lado da vitrina com a lâmina do meu canivete sem fazer muito barulho. Tu vais dar-me luz com o furta-fogo. Eu vou meter a mão e vou tirar todas as pulseiras e anéis.
– Queres levá-las todas?
– Claro, vamos levar tudo, a mãe não precisa de nenhuma jóia. Não vai ficar nada para ela e pode chorar à vontade.
Correram para o sótão e observaram os seus instrumentos. Pegaram num formão, num alicate, verificaram a lanterna e puseram tudo nos bolsos. Foram à pressa para baixo e deitaram-se. Mas, primeiro, olharam pela frincha por debaixo da porta que dava para o quarto da mãe e viram que lá já tudo estava escuro. Enquanto se despiam, decidiram que só iriam à meia-noite ao quarto da mãe. Ficaram com as meias calçadas para não fazerem barulho mais tarde, no chão, e deitaram-se, despertos mas com calma. Apoiaram-se nos cotovelos quando já estavam deitados na cama e fizeram planos em surdina, para o dia seguinte. Pensaram que ao meio-dia iriam correr até à casa da rapariga. Os tesouros iriam ser escondidos no sótão e só pouco a pouco os entregariam. Na manhã seguinte iriam negar tudo e, se a mãe quisesse bater-lhes, fugiriam. Sentiram satisfação pensando que, quando a mãe não encontrasse as jóias iria ficar furiosa e choraria desesperadamente. Nunca falaram sobre a possibilidade de ela poder acordar. Depois, levantaram-se da cama, abriram a janela e debruçaram-se para apanhar o ar morno dessa noite de Maio. Os latidos dos cães, os ruídos feitos pelos carros, que podiam ser ouvidos de vez em quando, dividiram a noite em fases mas não reduziram a roda lenta das horas.
Quando o relógio da torre tocou devagar a meia-noite, começaram a preparar-se. Acenderam a lanterna pequena. O Witman mais novo agarrou o alicate, a lima e a lanterna. O outro levou só o seu canivete aberto, com lâmina comprida. Foi ele que avançou à frente. Andaram às escuras, com uma calma segura. Atravessaram a sala de jantar e depois o rapaz mais velho seguiu em frente e abriu a porta do quarto da senhora Witman. A porta não fez barulho. Ficaram aliviados. A senhora Witman estava virada para a parede e dormia tranquilamente. Eles só podiam ver as suas costas grandes e gordas, que estavam cobertas por um roupão de malha. Os rapazes puseram-se em frente da vitrina.
O rapaz mais velho levantou a faca para a enfiar no lado pequeno da vitrina. Hesitou um pouco e a seguir bateu, desprevenidamente, no vidro. O estrondo foi grande, tão forte como se alguém tivesse atirado uma caixa cheia de copos de vidro pela janela de um prédio alto. A senhora Witman mexeu-se, virou-se e, a seguir, abriu os olhos, levantou-se e apoiou-se nos cotovelos. A sua cara reflectia raiva e uma fúria birrenta. Mas já não teve tempo para abrir a boca, porque o rapaz mais velho chegou num pulo até à cama e afundou a faca no peito da mãe. Ela caiu para trás e a mão direita bracejou no ar. O mais novo já estava por cima da cama dela e agarrava os seus pés. O mais velho tirou a faca, cheia de sangue do peito da sua mãe e afundou-a mais uma vez. Não era preciso fazer isso, porque a senhora já estava morta. O peito deitava devagar o sangue por baixo do edredão.
– Isto já está feito – disse o mais velho – agora podemos tirar os nossos objectos.
Retiraram da vitrina as jóias, as pulseiras, os alfinetes, os anéis, um relógio e a sua corrente de ouro. Colocaram calmamente as coisas conquistadas e adquiridas em cima da mesa. Classificaram-nas e dividiram-nas de acordo.
– Agora temos de nos despachar. Vamo-nos lavar e mudar de roupa.
Voltaram ao seu quarto, lavaram as mãos, deitaram fora a água, mas não foi preciso mudar as roupas porque o sangue não tinha deixado marcas nelas. Regressaram ao local. O rapaz mais novo abriu a janela do quarto central e esperou pelo irmão, que entretanto fechou por dentro o quarto da senhora Witman e, depois de ter saído pela janela desse quarto, saltou para a outra.
A rua estava escura como breu e havia um silêncio mortal. Eles deviam despachar-se, porque o relógio da torre já tinha tocado uma hora e ainda queriam dormir. Despiram-se, deitaram-se nas camas e, alguns segundos depois, cansadíssimos pelas excitações, já dormiam profundamente.
No dia seguinte, de manhã, foi a empregada quem os acordou. Ela chegava sempre pontualmente às seis e meia. Como já estava habituada a que a senhora Witman acordasse só às dez da manhã, não entrou no quarto dela. Depois de ter limpo a sala de jantar, despertou os rapazes que se lavaram, tomaram o pequeno almoço e desapareceram levando os tesouros nos bolsos.
– Vamos para lá ainda antes da escola! – Está bem.
– Temos de estar presentes na nossa aula à hora certa.
– Claro que sim! Hoje, particularmente, deve ser assim.
– Às onze, vão chamar-nos para voltar para casa.
– Vamos depressa!
A porta da casa da rapariga estava aberta. Até chegarem ao quarto dela não se encontraram com ninguém. Abriram a porta. A rapariga estava a dormir profundamente, com a cara avermelhada. Descobriram-na e deram-lhe beijinhos. Tiraram as jóias dos bolsos. Puseram-nas por cima da barriga, do peito e das coxas dela.
– Toma, trouxemos-te estas.
– São todas para ti.
A rapariga tornou a si dificilmente, mas com um sorriso. Abraçou as cabeças duras dos dois pequenos malfeitores. Agradeceu a visita e virou-se novamente para a parede.
– Vamos voltar ainda hoje ou amanhã.
Os rapazes despediram-se assim e saíram depressa para a escola.


PublisherO matricídio e outras histórias. Cavalo de Ferrero, 2003. p. 43-52.

minimap