Csáth Géza: Matkovražda (Anyagyilkosság in Slovak)

Portre of Csáth Géza

Anyagyilkosság (Hungarian)


Osvát Ernőnek


Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak kér fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstös szagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s betudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piros kötésű német regénybe merült –, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába, és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távolvilága, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallhatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a doboló szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban kevesen törődtek velök. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witrnanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se házzal, se lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templompadlásra másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült: Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek, lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágra nyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták –, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta, és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind ketten ütni kezdték. A lány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a' kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is:
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leányablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzanak valamit. –Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.
– Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni:
– Nem lehet tőle kémi.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred; lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
– Én betöröm az egyik kisüvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű, nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van – mondotta az idősebbik –, most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták, és egyetértően elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fel hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szóbájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahívnak. Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyóson a leány ajtajához – jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.


PublisherMagvető Könyvkiadó
Source of the quotationCsáth Géza: A varázsló halála. Novellák. p. 57-65.

Matkovražda (Slovak)

Venované Ernő Osvátovi

Ak pekné a zdravé deti skoro stratia otca, spravidla je z toho trápenie. Witmann mal už dvoch synov, štvorročného a päťročného, keď sa v isté, takmer bezveterné novembrové popoludnie rozlúčil so svetom. Mal pomerne ľahkú smrť a nezanechal po sebe vcelku veľký zármutok. Jeho manželka, vdova, bola pekná žena a mala rozvážnu a dosť sebeckú povahu. Manžela nikdy nesužovala, ale nikdy ani nadmieru neľúbila. Také niečo možno skôr prepáčiť mužom ako ženám, ktorých život opodstatňuje, chráni, ba dáva mu aj väčšiu hodnotu silný, hoci v nejednom ohľade aj neodôvodnený cit. Musíme však prepáčiť aj Witmannovej, veď napokon priviedla na svet dvoch pekných a mocných chlapov. V ulici, kde bývali v ošarpanom dvojposchodovom dome s dreveným schodišťom, si nepochybne vážili blondínu Witmannovú oblečenú v smútku. Pritom sprvoti táto žena mala slabé boky a detský pohľad. Slovom, ako človek bola ani dobrá, ani zlá. Svojich dvoch synov bozkávala aj bila len zriedkavo. Nemali sa veľmi k sebe, čo postupne vychádzalo čoraz väčšmi najavo.
Chlapci sa chodievali hrať do susedstva. Neukazovali sa celé dlhé popoludnia až do večera. Hovorili málo a iba medzi sebou. V ich malých čiernych očiach sa zračila otcova, Witmannovská duša. Vyliezali na pôjdy, snorili po starých debnách, naháňali mačky. Zavše sa štverali za nimi cez diery v povalách a j na strechy, až k vysokým požiarnym múrom a k zadymeným otvorom svojrázne tvarovaných komínov. Kým bolo leto, chodievali sa kúpať do rieky a chytali vtáky v lese. Matka im dala najesť a v sobotu večer dostali čistú bielizeň. Odprevadila ich aj do školy, ak museli ísť na zápis. Inak žila ticho a ticho priberala na hmotnosti. Pol roka po manželovej smrti sa zoznámila s bankovým úradníkom; bol to pekný mládenec, holil si bradu, mal široké plecia, ale na lícach jemnú ružovú pokožku ako dievča. Witmannová túžila po ňom a hoci jej to prišlo zaťažko, ba stálo ju to aj istú námahu, koketovala s ním. Úradník ju odprevádzal, navštevoval, dostával čaj a bozky. Bol natoľko znudený a lenivý, že ju neopustil.
Witmannovi chlapci si málo všímali matku a jej milenca; mali svoje plány a boli zaneprázdnení. Postúpili na gymnázium. Vyhúkli do výšky, na tenkých silných kostiach sa im napínali chudé svaly ako oceľové drôty. Učenie si odbavili poľahky, pred odchodom do školy, za štvrť hodiny. V ich živote škola nehrala nijakú rolu. Život pokladali za veľkopanské zamestnanie, podvedome a veľmi skoro si prispôsobili čas podľa svojich potrieb.
V zastrčenom kúte na povale si zariadili bosorácku kuchynku. Boli v nej pozbierané, ukryté a roztriedené šípy, samopaly, nože, kliešte, motúzy a skrutky. Za vetristých jesenných večerov, keď sa navečerali a matka sa pohrúžila do čítania nemeckého románu v červenej väzbe, ticho a svižným krokom vytrielili na ulicu, dali sa do behu a obišli pol mesta. Boli v strehu. Potulnému psovi hodili slučku na krk a odvliekli ho domov. Obviazali zvieraťu papuľu a vystreli na dosku. Do hnedého, vlhkého pološera veľkej povaly im ako vzdialené svetlo prekliateho zámku svietila lampôčka. Dvaja chlapci sa opatrne, pomaly, ale vzrušene dali do práce. Otvorili psovi hrudník, nechali odtiecť krv a pri práci počúvali strašné, bezmocné stony zvieraťa. Prezreli si pulzujúce srdce, ohmatali teplý pohyblivý strojček, drobnými vpichmi porušili komoru a chlopne.
Neskonale ich zaujímalo mystérium bolesti. Po vzájomnom dohovore sa zavše aj mučili, bili sa alebo štípali. Trápenie zvierat sa zasa pre nich stalo vážnou a prirodzenou vášňou. Čoraz dokonalejšími originálnymi metódami vyhubili celú légiu mačiek, kureniec a kačíc. Nik nevedel o tom, čo robia. Vedeli sa skryť bezpečne, starostlivo a uvážene ako chlapi.
Napokon, v dome si chlapcov málo všímali. Na prvom poschodí býval starý sedriálny úradník, ktorý takmer nikdy nebol doma, a krajčírka, ktorá pracovala so svojimi štyrmi dcérami. Druhé poschodie obýval okrem Witmannovcov iba majiteľ domu. Bol to syn bývalého majiteľa, celkom mladý človek, ktorý sa veľmi nestaral ani o dom, ani o nájomníkov. Na prízemí bol obchod so sklárskymi výrobkami a obchod so strižným tovarom. Nik nevedel, kedy zákazníci navštevovali tieto obchody. Chlapci mohli okupovať dom pre seba. Na malom špinavom dvore nikdy nebolo vidieť človeka. Jediný sumach, čo rástol uprostred dvora a už roky zakaždým vyhnal púčky, listy a kvety, akiste tušil, že to všetko nie je s kostolným poriadkom. Lenže život išiel ďalej aj v malom dvojposchodovom dome tak ako všade inde. Spomedzi nájomníkov sa len dvaja chlapci dobre zabávali a vždy s odvahou mysleli na zajtrajší a pozajtrajší deň.
V istý septembrový večer sa vrátili domov celí červení a zadychčaní. Niesli zviazanú sovu. Vyliezli za ňou na povalu starého kostola. Pátrali po nej celý týždeň, dohovorili sa, ako ju chytia a zabijú. Podarilo sa. Oči sa im ligotali a v mocných ramenách cítili mužnú silu, keď sa hnali tmavými ulicami a dorazili domov s trofejou. Sova ich zaujímala už dávno. Hlavu má takú veľkú ako dve očiská. V mozgu má ukryté podivuhodné staré rozprávky. Žije vyše sto rokov... Museli mať sovu, museli ju mať...
Mali ju. Po jednom jej šklbali páperie na prsiach a pozorovali, ako sa v očiach tajomného vtáka zaradom zažíhajú farebné ohne bolesti. Potom sove spútali drôtom krídla pod lopatkami, nohy, zobák a dlho mlčky civeli na takto poviazaného vtáka. Hovorili o tom, že vták je vlastne iba dom, kde sa nasťahovala Muka a býva v ňom, kým ho nechajú nažive. Ale kde býva? Najpravdepodobnejšie v hlave. Potom sa rozhodli, že sovu tam nechajú na noc, lebo tak bude napínavé a pekné uložiť sa spať. Skutočne, vzrušene sa vyzliekli a potom iba načúvali, či nepočujú z povaly nejaký šelest. Mali pocit, akoby im bola sadala na končatiny akási vypätá pružnosť, akoby ich bola zasiahla, švihla po nich podaromne mrhaná sila vzpierajúceho sa spútaného vtáka. Takto zaspali.
Vo sne sa spolu v besnom cvale preháňali na mohutných bielych paripách rozľahlými roľami. Leteli dole zo závratne vysokých štítov a plávali cez teplé krvavé moria. Pod kopytami koní sa vzpínala, výskala a zavýjala všetka bolesť aj utrpenie, čo len boli na zemi.
Keď sa prebudili, usmievalo sa na nich slnečné ráno. Poľahky povyskakovali z postelí. Vypýtali si raňajky od posluhovačky, lebo matka spávala do desiatej hodiny. Ponáhľali sa za sovou a skoncovali s ňou v priebehu hodiny. Najprv jej vylúpili oči, potom rozpárali prsia, pričom uvoľnili vtákovi zobák, lebo chceli počuť jeho hlas. Ten zvuk, ten strašný zvuk, prenikajúci až do morku kosti, prekonal všetky očakávania, ale práve preto museli rýchlo dokončiť dielo, popraviť a zahrabať vtáka, lebo sa obávali, že ich začujú v dome. Vcelku boli veľmi spokojní, stálo to za námahu.
Popoludní starší chlapec odišiel z domu sám. V jednom dome voľačo objavil. Za oknom, v izbe, uvidel polonahé dievča v ružovej košeli, ktoré si česalo vlasy. Na konci ulice sa obrátil, vrátil sa a znova nazrel do miestnosti. Dievča teraz stálo chrbtom uprostred izby, biele ramená div že sa jej neligotali v slnečnom jase. Chlapec vošiel pod bránu. V ústrety mu prichádzala starena, ale na konci bočnej chodby sa zjavilo dievča, ktoré sa česalo. Chlapec podišiel k nej a povedal, že ju chcel vidieť zbližša, lebo sa mu veľmi páčila. Dievčina zľahka pohladila čistú tvár štíhleho chlapca v krátkych nohaviciach, ktorý ju z rozbehu objal okolo krku a perami sa prisal na jej líce. Medzitým sa navôkol ticho odchyľovali dvere a z nich vykukovali mladučké tváre dievčat; zakrátko sa však hlavy nehlučne stiahli naspäť. Na konci chodby svietila lampa v modrom sklenom kryte, tadiaľ viedlo dievča staršieho chlapca Witmannovcov Spustili záves, žlté svetlo popoludňajšieho slnečného jasu prenikalo do izby s vôňou parfumu. Dievčina sa vystrela na koberci a nehybne sa dala bozkávať a objímať. Witmannov syn myslel na sovu a v mysli mu blyslo, prečo všetko, čo je v živote pekné, veľkolepé a vzrušujúce, je zároveň aj hrozné, nevysvetliteľné a krvavé? Zakrátko ho však hra zunovala. Sklamane vstal, čakal a s vytreštenými očami pozeral na ženu. Vzápätí sa rozlúčil, ale prisľúbil, že príde aj inokedy. Spýtal sa dievčiny na meno – volala sa Irena; meno pokladal za veľmi pekné a napokon povedal:
– Ruky bozkávam.
Toho dňa sa dvaja chlapci Witmannovcov prechádzali v poli do neskorého večera. Nezhovárali sa o tom, čo sa stalo. Starší rozprával, že v povetrf bývajú bytosti, ktoré sa ponášajú na ľudí, a keď sa zdvihne vánok, cítiť, ako ich telá plávajú vo vzduchu. Potom zastali, zatvorili oči a vystreli ruky. Starší chlapec tvrdil, že vôkol neho sa prevaľujú vzdušné ženy s mohutnými, hebkými telami a chrbtami a prsníkmi sa mu dotýkajú tváre. O niekoľko minút mladší brat vyhlásil, že takisto cíti ženy. Ešte aj doma, v posteli, sa zhovárali o vzdušných ženách a nechali otvorené okná, aby mohli vojsť. Aj vošli. Nehlučne sa zakrádali dnu, zamatovými chrbtami sa jemne dotkli sklených tabúľ, vznášali sa a plávali, vystreli sa vedľa nich na paplóny a vankúše. Hrdlá pritisli k ústam a lícam chlapcov, potom sa znova odsunuli nabok malátnymi, lenivými, ale jednako ľahkými pohybmi. Celú noc zostali pri nich v izbe. Prehýbali sa, pochytali sa za ruky a s úsmevom na tvárach sa vzniesli k oknu, potom sa znova šinuli nazad, ľahli si na nich a privinuli sa k nim. Vzdialili sa cez okno ako pomalý, ospanlivý, vláčny závan a rozplynuli sa v čerstvom rannom povetrí, až keď vnikli do izby ligotavé, teplé slnečné lúče nového dňa.
V ten deň dvaja chlapci Witmannovcov zašli k dievčine spolu. Za teplého májového popoludnia idúcky zo školy urobili si tadiaľ zachádzku a vkĺzli pod bránu. Žena im vyšla naproti, usmievala sa, bola strapatá, ale veselo a nahlas sa smiala a zaviedla Witmannovcov do svojej izby. Chlapci odložili knihy, čupli si na koberec, dievčinu stiahli k sebe, bozkávali ju, hrýzli, objímali. Privrela oči a so zatvorenými ústami sa smiala. Chlapcom sa stretli pohľady. Obaja ju začali biť. Teraz sa dievčina smiala na plné ústa, akoby ju šteklili. Dvaja Witmannovci sa jej zmocnili, štípali ju, pritláčali, mangľovali a trápili. Žena nehybne a dychčiac dovolila, aby si s ňou robili, čo chceli. Chlapci s rozpálenými červenými tvárami sa túlili k jej ružovému hodvábnemu županu. Neskôr pozbierali svoje knihy a dievčine povedali, že je najkrajšia zo všetkých žien, ktoré dosiaľ videli. Irena odpovedala, že ich ľúbi, ale keď prídu po druhý raz, nech jej prinesú niečo, sladkosti alebo kvety. Starší Witmann vyhlásil, že bude spokojná s tým, čo jej prinesú. Dievčina odprevadila chlapcov po bránu a bozkala im ruky.
Po obede sa chlapci zatvorili do svojej izby a zhovárali sa o dievčine; zhodli sa na tom, že to, čo zakúsili, nepochybne prekonáva všetky ich doterajšie dobrodružstvá, ba aj týranie sovy.
– Len preto sa oplatí žiť, – povedal mladší chlapec.
– To je ono, čo sme s toľkou námahou hľadali, – vyhlásil starší.
Za žiarivého májového popoludnia sa pobrali ku škole bez kníh. Išli však priamo popred dom, popod okno dievčaťa. Nik v ňom nebol. Vrátili sa: po druhý raz sa zachvela záclona a dievčina pozrela von oknom. Zastali. Dievča otvorilo oblok.
– Prídete zajtra napoludnie? – spýtala sa s úsmevom na tvári. –Tak príďte a prineste niečo. -Zakývala im a zatvorila oblok.
Chlapci sa začervenali a pri pohľade na ňu sa im rozbúchali srdcia.
– Prinesieme jej šperk, zlatý náramok alebo prstene, – vyhlásil po dlhšom mlčaní starší chlapec.
– Dobre, ale kde ho vezmeš?
– Mama má, vypýtame si od nej.
– Nedá nám.
– Zaopatríme si kľúče od vitríny.
– Nevydá kľúče z rúk.
– Pritom má štyri zlaté náramky a sedem prsteňov.
– Aj na prste nosí tri.
Večer sa obšmietali okolo skrine a prezerali si matkine klenoty. Boli medzi nimi dva náramky vykladané nádhernými rubínmi a perlami.
Popýtali matku, aby im ukázala náramok. Žena – nežná plavovláska s nástojčivou povahou - ich vyhnala. Trochu sa aj bála svojich synov; mala pocit, že sa jej veľmi odcudzili.
Chlapci vybehli na ulicu poradiť sa.
– Nemôžeme si ich od nej pýtať.
– Pod nijakou zámienkou.
– Nedá nám.
– Veru nie.
– Mali by sme vylomiť skriňu.
– Zobudí sa, narobí kriku, zasa jej nebudeme môcť nič vziať.
– Nezobudí sa!
Srdcia mali plné nenávisti k plavovlasej, modrookej, lenivej a moletnej materi, najradšej by aj ju boli týrali.
– Ja rozbijem malú sklenú stenu rukoväťou noža a viac hluku nebude. Ty mi posvietiš zlodejkou, siahnem dovnútra a vyberiem všetky náramky a prstene.
– Neberme všetky!
– Ale áno, vezmeme všetky; nepotrebuje ich, nech jej nezostane nič, nech si len za tým poplače.
Vybehli na povalu, prehliadli si náčinie, vzali so sebou dláto, kliešte, prezreli zlodejku a všetko strčili do vreciek. Potom sa poponáhľali nazad a zaľahli. Ale najprv nakukli cez škáru pod dverami a videli, že v matkinej izbe je tma. Pri vyzliekaní sa rozhodli, že pôjdu až okolo polnoci. Ponožky si nechali, aby im pod nohami nevržďala podlaha, tak si ľahli, bdelí, ale pokojní. V posteli sa opreli o lakte a šeptom plánovali, že napoludnie, po vyučovaní, pobežia k dievčine. Šperky schovajú na povale a poodnášajú po kúskoch. Ráno budú zapierať a keby ich matka chcela biť, utečú. Zmocňovala sa ich radosť pri myšlienke, že sa bude zlostiť a bezmocne nariekať, ak nenájde svoje skvosty. Ani na chvíľu nepripustili možnosť, že by sa mohla zobudiť. Potom vstali z postele, otvorili okno a vyklonili sa do vlažnej májovej noci. Z času na čas sa ozval štekot psov a hrmot vozov, ktorý rozdelil noc na úseky, neskrátil však pomalé plynutie hodín.
Keď konečne hodiny na veži odbili polnoc, začali sa chystať. Zažali lampu, mladší vzal so sebou kliešte, pilník a zlodejku, starší iba vreckový nožík s dlhou otvorenou čepeľou. Išiel napred. So sebaistým pokojom sa zakrádali cez jedáleň, potom starší chlapec popošiel dopredu a otvoril dvere do matkinej spálne. Pánt na dverách ani nezaškripotal. Uľavilo sa im. Matka pokojne spala obrátená k stene, bolo jej vidieť iba tučný, široký chrbát, ktorý zakrývala pletená košeľa. Rozostavili sa pred skriňou.
Chlapec zdvihol nôž, aby rozbil malú sklenú stenu. Chvíľu váhal, potom tresol do skla. Rinkot bol náramný, strašný, taký silný, akoby z okna nejakého poschodového domu boli zhodili debnu s kopou sklených pohárov. Matka sa obrátila, vzápätí sa nadvihla na lakte a otvorila oči. Jej tvár prezrádzala hnev a nástojčivú zlosť, ale nezmohla sa ani na slovo, lebo starší chlapec priskočil k posteli a nožom ju bodol do pŕs. Žena odkväcla a pravou rukou šmátrala v povetrí. Mladší chlapec bol vtedy už na posteli a prichytil jej nohy. Starší vytrhol z matkinej hrude krvavý nôž a bodol ním ešte raz. Bolo to zbytočné, lebo už bola mŕtva. Pod paplónom jej z pŕs cícerkom tiekla krv.
– No, to by sme mali, - povedal starší chlapec, – teraz poďme vybrať tie veci.
Vyložili z vitríny klenoty, náramky, brošne, prstene, hodinky aj s dlhou zlatou retiazkou. Pokojne vykladali na stôl získaný, ulúpený poklad, triedili ho a spravodlivo si ho rozdelili.
– Teraz sa ponáhľajme, umyjeme sa a prezlečieme.
Prešli do svojej izby, umyli si ruky, vylial vodu, ale prezliekať sa nemuseli, lebo na šatách nebolo ani stopy krvi. Potom sa znova vrátili na miesto činu. Mladší otvoril okno v jedálni a tam čakal na brata, ktorý znútra zamkol matkinu izbu a vystúpiac z okna na podobločnicu, vyšiel cez otvorený oblok.
Na ulici bolo tma ako v komíne, panovalo hrobové ticho, ale museli sa ponáhľať, lebo hodiny na veži odbili jednu po polnoci, a chceli si ešte aj pospať. Vyzliekli sa, zaliezli do postele a na smrť unavení od veľkého vzrušenia zakrátko obaja zaspali hlbokým spánkom.
Ráno ich zobudila posluhovačka, ktorá prichádzala vždy presne o pol siedmej. Už si zvykla, že Witmannová vstáva o desiatej, a preto do jej izby ani nešla. Keď upratala jedáleň, spravidla vydurila z postele chlapcov, ktorí sa rýchlo umyli, naraňajkovali a zmizli s pokladom vo vreckách.
– Ešte pred vyučovaním!
– Dobre.
– Na vyučovanie musíme prísť presne!
– Pravdaže, hlavne dnes.
– O jedenástej nás aj tak zavolajú domov.
– Poponáhľajme sa.
Brána domu bola otvorená. Keď prechádzali chodbou k izbe dievčiny, nestretli nikoho. Vstúpili. Žena s červenou, rozpálenou tvárou tvrdo spala, odhalili ju, bozkali, potom vytiahli z vreciek drahocennosti. Poukladali jej ich na brucho, prsníky, stehná.
– Tu máš, priniesli sme ti.
– A všetko je tvoje.
Žena sa preberala ťažko, ale s úsmevom, privinula k sebe tvrdé hlavy dvoch zloduchov, poďakovala sa za návštevu a obrátila sa k stene.
– Prídeme dnes alebo zajtra.
S tým sa chlapci rozlúčili a ponáhľali sa do školy.

1908



PublisherVydavateľstvo Kalligram
Source of the quotationMatkovražda, p. 101-111.

minimap