Csoóri Sándor: Il mondo percorso da un brivido di freddo (Világot járó hideglelés in Italian)

Portre of Csoóri Sándor

Világot járó hideglelés (Hungarian)


Világos ez a nyári éj,
világosak az éjféli vizek:
jól látni, hogy a tengerről
most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe,
mintha a világ túlsó felén valakik vacognának.

Helsinki hanyattfekve és félájultan
alszik, mint akit csúnyán megviselt
a napszúrásos hőség,
csak elángyolodott részegei neszelnek föl a borzongásra,
sirályok meleg testét dugnák az ingük alá.

Ki tudja úgyis, mi jön még holnap:
új nap, magasan nyíló rózsákkal?
sündörgő tenger-roncsokkal partközelben?
vagy már a rangos összeomlás, szónokok
és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham?

Oly közeli már minden, még ami
távoli is, mintha nem lett volna soha
messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran
évszázadokig is egyetlen szóra,
csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő.

Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve.
Álom a tengerekről. Mert az élet
élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak
az ideiglenesség fojtó mámorában…
Élni? Túlélni magát az életet is!

Vendégként lépkedtek itt a Sarkifény
irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart
kövei s a tengerre néző szobrokon is
áthullámzik valami világot járó hideglelés.
Lehajolok és megsimogatom a tengert,
mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.


PublisherMagvető Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationKezemben zöld ág

Il mondo percorso da un brivido di freddo (Italian)

E’ terso stanotte il cielo,
son limpide le acque di mezzanotte:
dal mare, or si intravede, come se
giungesse un lontano brivido al porto, come
se, certuni tremassero dall’altra parte del mondo.

Helsinki dorme supino, mezzo tramortito,
come distrutto dal caldo opprimente,
solo gli ubriachi reietti hanno il sentore di questo
brivido,
il corpo caldo dei gabbiani vorrebbero infilare sotto
la camicia.

Tanto, chi lo sa, il domani cosa porterà:
un giorno nuovo, con le rose che sbocciano in alto?
un mare in tumulto con i rottami sulla riva?
o il tracollo di un certa importanza, senza oratori
e profeti, come un brutale attacco di cuore?

Oramai, è tutto cosi vicino, anche il lontano,
come se la lontananza e il tempo non fossero
mai esistiti, come se spesso, per secoli non
avessimo aspettato altro, che l’unica parola,
purché sia nostro il futuro ignoto.

Ne bastava un sospiro. Il nome di un Dio nuovo.
I sogni del mare. Perché la vita, vivere voleva,
non solo nel sudiciume, non solo nel asfissiante
euforia temporanea…
Vivere? Sopravvivere perfino alla vita.

Come ospiti procedevano a passo lento, nella
misericordia del aurora polare. Gli alberi hanno
la pelle d’oca, le pietre dello scalo e le statue volte
verso il mare, sono percorse da un brivido di freddo
che percorre il mondo.
Mi chino, accarezzo il mare, come, chi non sa fare
altro, che amare.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap