Csokonai Vitéz Mihály: To the echo of Tihany (A tihanyi ekhóhoz in English)

Portre of Csokonai Vitéz Mihály

A tihanyi ekhóhoz (Hungarian)

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

1803



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

To the echo of Tihany (English)

Rise up, Oh, Tihany's clamorous daughter,
fly forth from your sacred hills!
He, whom fate has tossed on stormy waters,
sits facing your bank and wilts...
Here by the moon's faded lighting
crying over hopes lost in the fighting
beats an orphan's lonely heart,
beats an orphan's lonely heart.

While those, who won't suffer pain and sorrow
in the arms of happiness,
bathe and drink at Füred through tomorrow
knowing naught of loneliness,
I must sob here, sob a-crying,
and what I can't, Nymph, help! I've been a-trying -
make it ring out on your peaks,
make it ring out on your peaks!

Fierce forests, rough rocks, loath lethal ledges!
You should sing my mute complaint!
You may have hearts, though hid by hedges,
that in fellow-humans aren't;
from their midst they've exorcized me,
called me names so they could ostracize me,
one who's hapless, lonely, poor,
one who's hapless, lonely, poor.

Those who, in the old days, once were true friends
turned their backs and turned their heel,
they've joined ranks with all my evil portents
what discomfiture I feel!
When in the end they treat me so
rushing at me as though I were their foe,
although I stayed true to them,
although I stayed true to them!

There's no one to comfort now my spirit
I have surely lost all friends,
he who hears my name, wants naught to do with it,
no one consoles, none defends.
There's no heart inside you, humans -
let me pour in hollows of the mountains
all the sorrows of my heart,
all the sorrows of my heart!

Lilla too, who was the only ransom
of a spark of hope in me,
caved in to the tyranny of custom,
and social hypocrisy.
Blessed soul, how are you doing?
I'm alone, I live forlorn and brooding
midst a sea of misery,
midst a sea of misery.

Is there still somewhere a hermit's lodging
one old cave, one holy roof,
where a sage in silence could be watching,
mountain-safe and mingle-proof?
Give me just one rock for cushion!
No human, no bird shall find my prison,
none, who could disturb my peace,
none, who could disturb my peace!

I don't think I'd be expropriating
anybody's ancient right,
if I made this rock my place of dwelling
with a scorned virtue beside,
on this isle beneath a foothill
and, like Rousseau in his Ermenonville,
I'd be man and citizen,
I'd be man and citizen.

Here, with secret wit, then I would study
how to rouse my sleeping soul,
nature with intelligence would feed me
making me all wise and whole.
Far away here, in a distant
unknown world, that's holy, lonely, instant -
I'd live out my days in tears,
I'd live out my days in tears.

This is where I'll die. A peasant neighbor
in the woods will dig my grave,
future happy tourists will then wager
they might find my place he gave.
And the tree in whose shady tent
my lonely grave will slumber in content
they'll hold sacred for my bones,
they'll hold sacred for my bones!




minimap