Csokonai Vitéz Mihály: Der Abend (Az estve in German)

Portre of Csokonai Vitéz Mihály

Az estve (Hungarian)

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

1794



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Der Abend (German)

(GEKÜRZT)

Talwärts auf dem Himmel fährt die Lichtkarosse,
offen steht das dunkle Tor schon für die Rosse.
Ihre hellen Strahlen dämpft die Sonnengarbe,
malt den Horizont, doch sie verliert die Farbe.
Über goldne Wolken hält Einzug der Abend,
sich auf kühlen Flügeln blaß gepinselt nahend,
spendet kühlen Tau dem Rosenstock zur Labe
des ersehnten Balsams wohltuende Gabe.
Vögel sich um ihre warmen Nester drängen,
sagen Lebewohl dem Tag mit letzten Klängen.
Nur die Nachtigall stimmt laut an ihre Weise,
tagesfrohe Lerche flötet nur noch leise.
Wolf und Fuchs in ihrem Nachtbau schon verstummen,
nur den Bären hört man aus der Höhle brummen.

Kommt mit sanftem Hauch, ihr lauen Abendwinde,
laßt mich hören euer Säuseln sanft und linde,
taucht in Freuden meine wenig frohe Seele,
wiegt sie in dem Glauben, daß ihr nichts mehr fehle,
wehet leis und schwebet, liebliche Zephyre,
euer Lied mein Herz zur Zuversicht verführe.

- - -

Warte, Nacht, halt ferne noch die schwarzen Stunden,
laß am schönen Abendleuchten mich gesunden.
Nichts auf dieser Erde nenne ich mein eigen,
nichts, das einen Hoffnungsstrahl mir könnte zeigen.
Zuviel, was ich sah an menschlichem Verschulden,
was durch Geiz und Hoffahrt Menschen mußten duldei
Haltet ein! Möcht warnen ich mit strengen Worten
alle, die in Rausch und Grimm einander morden ...

Welch ein toller Wahn hat, Menschen, euch befallen:
Laßt an Händen, Füßen Fesseln euch gefallen.
Euer war die Erde, frei und ohne Schranken,
eh sie ward zerstückelt von der Herren Pranken.
Warum zogt ihr Grenzen zwischen euren Söhnen?
Daß sie sich des Glücks der Brüderschaft entwöhnen?
Welch ein Unheil schuf euch dieses Dein und Mein,
wo doch nur im Unser liegt das Heil allein.

Unzerstückelt gab das Land genug zu essen,
nicht mit Richterspruch und nicht erst mit Prozessen,
mehr noch gab es, eh in fürchterlichen Kriegen
so viel Menschen kamen grausam zum Erliegen.
Kein Gesetz den armen Mann zu darben zwang,
Reich und Arm besaßen noch den gleichen Rang.
Keine strengen Steine standen an den Rainen,
die des Nachbars Äcker trennten von den meinen.
Wer sann um ein Fußbreit Land auf Lug und Trug,
Grenze gab's nur eine, und die hieß: Genug!
Keine Herrschaft trat selbstherrlich vor's Gesinde,
daß sie ihm Gesetz und strenge Regel künde:
Seid zufrieden, habt ihr trocknes Brot im Hause,
während ich Pasteten, Kiebitzeier schmause.

Muß denn jeder König Millionen haben,
dafür auferlegen Steuern und Abgaben?
Was dem Volk zum Glücke hätte reichen können,
davon kann er sich nun Schwalbennester gönnen.
Keinen Geizhals hätt' die bloße Angst vor Dieben
aus dem Bruderkreis der Menschheit je vertrieben.
Nur die Welt macht Schurken, wie wir sehr wohl wissen,
sonst würd keiner sich vorm andern fürchten müssen.

Je mehr Zäune, Gitter, Planken ihr ließt bauen,
Um so allgemeiner wurde das Mißtrauen.
Eingezäunt sind in den Wäldern auch die Tiere,
daß die Herren haben ihre Jagdreviere.
Und damit kein armer Mann ein Fischlein stehle,
läßt man baun ihn um den Fischteich starke Pfähle.

Goldner Mondschein, deinetwegen mein Herz schmachtet,
dich allein hat diese Welt noch nicht verpachtet.
Freie Luft, wie lange wirst du uns gehören?
Wann läßt man vermessen dich von Ingenieuren?
Dennoch gibt es eins, die schönste Symphonie,
die uns keiner vorenthalten kann - Oh, nie!
Sie im Wald zu hören stehet jedem frei,
ob er Bauer oder Arbeitsmann auch sei.
Sonst, wenn für die Herrschaft aufspielt die Kapelle,
darf gemeines Volk nicht über ihre Schwelle.
Oh, du segensreiches Heiligtum Natur,
du bist mein Besitz, mein einziger Hort, du nur!
Denn du hast zu dcinem Erbherrn mich erkoren,
als du ließest, daß als Mensch ich ward geboren.




minimap