Déry Tibor: Kedves Bópeer…!

Portre of Déry Tibor

Kedves Bópeer…! (Hungarian)


A világ körülöttem elnémulóban van, fiam. Nagyothallok, s ezért nem veszem ki a beszédét? Vagy csuklóm fölé hajolva, túlságosan figyelek a magam érverésére, mely oly hangosan szól, hogy megsiketülök minden más hangra? Nyugtalanító jelenség, fiam, a kezdődő szenilitás jeladása. Az író csak addig író, amíg befelé figyelve, a saját alkata akusztikai jelenségei mögött a világ hangját is meghallja. Ha ez elnémul benne, megette a fene az egész hangversenyt. Az öregedő ember egyre több hiánnyal van kibélelve, amelyeket mind ritkábban tud házon kívül pótolni: ezért lesz egyre lebegőbb és magányosabb. A tapasztalatok már nem érdeklik, eleget szerzett belőlük hosszú élete folyamán, nem is hiszi, hogy van új a nap alatt, de még fölötte sem. Így hát inkább magába burkolódzik: siketül, vakul. S hogy mégis legyen valami szórakozása, végül felszáll Illés tüzes szekerére, amely a hathatatlanság téveszméjével csábítja. Egyre magasabbra, egyre messzebb a kihűlő és elnémuló Földtől! Érted?
– Értem, édesapám.
– Lehet – mondtam. – Ezek szerint talán a szerepet is érted, amelyet betölteni hívattál. Fiatalságod közvetíteni fog siketségem és a világ között.
– Ezer örömmel, édesapám. Amennyire tehetségemtől telik. De úgy látom, édesapámnak egyelőre még tökéletes a hallása.
– Az öregember csak egy fél férfi – folytattam rövid szünet után, mely alatt azon gondolkoztam, vajon megittam-e reggel a hashajtó teámat. – A másik felét te vagy kipótolandó, fiam. Ebből megértheted, hogy férfiszámba veszlek, és meg fogom hallgatni, legalábbis minden valószínűség szerint, tanácsaidat és figyelmeztetéseidet. Elsősorban arra a salakra figyelj, mely vénségére minden emberben összegyűlik, szenvedélyeinek ellobbanása után. Az életünk során lefojtott vágyak nem fulladnak be nyomtalanul, az úgynevezett civilizáció ránk kényszerített önfegyelme is utolsó pillanatig megfekszi a gyomrunkat. Így felhívom figyelmedet, s te majd esetenként az enyémet, arra a meglepő felfedezésre, hogy irigy vagyok. Hogy mire vagyok irigy, nem tudom. Figyelmeztess továbbá a…
De hirtelen eluntam magam.
– Majd máskor folytatjuk, fiam – mondtam. – Most vonulj vissza a szobádba, fáradt vagyok.
– Egy percet kérek még, édesapám – mondta Tamás. – Még nem felelt arra a kérdésemre, hogy itt lakhatom-e.
– Már miért ne lakhatnál itt?
– Nem vagyok egyedül, édesapám.
– Akárhogy nézlek, csak egy személyt látok magam előtt – mondtam értetlenül, nyilván mert már másutt, azaz a munkámon járt az eszem.
– Megházasodtam, édesapám!
– Azt nem! – mondtam azonnal. – Azt nem!
Mondtam, de lehet, hogy üvöltöttem. Az íróasztal mögött álltomban éreztem, hogy egy különös metamorfózison esem át: az ókori szfinxi keverékhez hasonlatosan, prófétai fejem alá egy vérszomjas kispolgári altest képződött. – Azt nem! – üvöltöttem.
Tamás rám nézett. Alighanem azt hitte, hogy a fentebb megtárgyalt jelképes süketségemet fülemnek tényleges megsüketülése követte, mert közelebb lépett hozzám, s felém hajolt. – Félreértett, édesapám – mondta jó hangosan. – Nem azt a szándékomat jelentettem be, hogy megházasodom, hanem a tényt, hogy megházasodtam.
– Kizárt dolog – üvöltöttem.
– Egy hónappal ezelőtt, Genfben.
– Kizárt dolog – ismételtem üvöltve.
– Hogy Genfben kötöttük meg a házasságot?
– Kizárt dolog.
– Nagykorú vagyok, édesapám.
– Nincs isten! Igaz, hogy az amúgy sincs.
– Egy magyar lányt vettem feleségül, édesapám.
– Azért hozattalak haza, hogy legyen egy férfi a háznál.
Tamás még közelebb lépett. – Hát itt vagyok.
– Nem vagy itt – üvöltöttem.
– Attól, hogy házas vagyok…
– Annyira azért ne légy férfi! – üvöltöttem. – Nem veszem tudomásul.
– Mit nem vesz tudomásul, édesapám?
– És Zsófi sem – üvöltöttem.
– Mit?
– Azért hozattalak haza, hogy gyámolom légy, s nem hogy fehérmájú nőkkel népesítsd be a házamat.
– Szolgálatára vagyok édesapámnak, de…
– Nem kívánok több nőt magam körül – üvöltöttem.
– Ahogy parancsolja, édesapám.
– Apagyilkos – üvöltöttem. – Férfiba fojtott Goneril!
– Tessék? – kérdezte Tamás.
Nem ismerte Shakespeare-t. Műveletlensége nem háborított fel, megnyugtatott. – Nem veszem tudomásul – üvöltöttem.
Tamás rám nézett, majd meghajolt, szótlanul elindult az ajtó felé. – Szövettani összeférhetetlenség! – üvöltöttem utána, de már mértékletesebben. Megfordult.
– Nem értem – mondta.
Elcsöndesülőben, talán az emlékek nyomása alatt: – Köztem s a nők között szövettani összeférhetetlenség lépett föl… Lépett föl újabban – tettem hozzá a pontosság kedvéért.
Tamás lesütötte a szemét. – Szomorú szívvel veszem tudomásul édesapám elhatározását – mondta szabatos textilmérnöki modorában –, s elköltözöm hazulról. Egyébként nem ez lesz az első eset családunkban – tette hozzá mosolyogva. – Édesapám elbeszéléséből tudom, hogy édesanyám is szülei ellenkezése, sőt tilalma ellenére ment férjhez magához.
– Hol az a nő? – kérdeztem.
Egy héttel a fenti beszélgetés után érkezett meg Pestre. Apja még a háború előtt Debrecenből vándorolt ki Svájcba, itt egy textilgyárba nősült be – aha, textil! –, de házában magyar szakácsnő főzött, s magyarul beszéltek. Hogy miért, elfelejtettem, Lehet, hogy apósa is magyar volt? Külföldön az egy nemzetből kivándoroltak rendszerint úgy tapadnak egymáshoz – ha nem szégyellik hazájukat – mint egy jól megírt mondat szavai; tán azt hiszik, hogy csak együttesen van értelmük. Catherine – kit a továbbiakban majd Katinak nevezünk – hiba nélkül, sőt szépen beszélt magyarul, még messzi debreceni eredete is átszivárgott hangsúlyaiba.
– Kezicsókolom, papa – mondta már az ajtóban, mikor Tamás a repülőtérről jövet bekísérte a szobámba, bemutatkozásra. Íróasztalomnál ültem, hátrafordultam. Nem látszott meg rajta a hosszú út fáradalma; vagy már megfürdött, átöltözött volna? Szobájukhoz, az emeleten, külön fürdőszoba szolgált. Fehér pantallóban volt, meggyszín pulóverrcel.
– Papa? – mondtam. – Tudtommal nem vagyok a papája, kisasszony.
Kati felém jöttében hirtelen megtorpant, megállt három-négy lépésnyire az íróasztalomtól. Elpirult, a nyaka is. Tamás átölelte a vállát, újra felém indította. Mögöttük, az ajtórésen át, benyúlt Zsófi vastag, vörös orra.
– Emlékeztetem édesapámat, hogy Kati már nem lány – mondta Tamás tisztelettudóan, de nevetve. – Egyhónapos házasok vagyunk.
– Az semmit sem jelent – mondtam.
Szép nő volt; amennyire meg tudtam ítélni, arányosan tagolt, értelmes testtel, ez még jobban felbosszantott. Ha legalább szemüvegre szorult volna! … de a szeme is hibátlanul csillogott. Az egész nyúlánk jelenség könnyűnek látszott, mint egy elejtett megjegyzés, mely csak egy idő múlva, a tudat mélyére érve, érezteti súlyát.
– Hogy szólítsa édesapámat? – kérdezte Tamás.
– Egyelőre sehogy se – mondtam. – Majd én szólítom, ha szükségét érzem. Hány éves, kisasszony?
– Tizenhét múltam, mon cher beau-père – mondta Kati. Lesütötte szemét, de karcsú, lányos nyakán láttam, hogy a rekeszizma nevet. Persze, ez is bosszantott. – Gyerek már van, kisasszony? – kérdeztem.
– Nincs, édesapám – mondta Tamás.
– Útban sem?
– Sem – mondta Kati határozottan. Zsófi, aki eddig csak az ajtórésben szorongott, most betüremkedett a szobába. – Hisz csak az hiányozna – morogta halkan, de úgy, hogy valamennyien meghallhattuk. – Gyerek?… Már megyek is nyugdíjba. Négy személyre dolgozzak ezzel a fájós derekammal? …
– Nem vagyunk bogarasak, kisasszony, csak önfejűek, mint általában az öregemberek – mondtam, fél szememet Zsófira vetve, majd Katit méregetve, aki tanácstalanul nézett rám. – Ezt vegye számításba, ha családi körünkben óhajt élni. – Qu’ est ce que c’ est que bogaras? – kérdezte Kati Tamástól. – Aki azt hiszi, hogy a bogarak csípik – feleltem. – Tisztelt szülei nem viszketegek?
– Ritkán, mon cher beau-père – mondta Kati, s már újra kacagott. Ború és nevetés oly gyorsan váltogatta egymást lányos kedélyében, mint magyar szavai francia gondolatait. A könnyű nevetését kedveltem meg legelőször, amikor később – jó idő elteltével már meg tudtam neki bocsátani, hogy nő, s közel – vagy közelebb – engedtem a szívemhez. De egyelőre – öreg korom Thermopiléjében – visszavertem minden támadását. – Egyik rigolyánk, melyet üreg barátnőnk, Zsófi is oszt – mondtam a nőnek, fél szemmel Tamást figyelve –, hogy nem szeretjük a szép nőket, sem feleségnek, sem menynek nem találtatnak alkalmasnak. Például: egy gyöngébb minőségű hölgy előtt nem szégyellném, hogy csöpög az orrom, vagy ha most még nem csöpög is, de belátható időn belül csöpögni fog. Maga, kisasszony, majd tapintatosan félrenéz, ami már most, rágondolva is idegesít, szép nőről lévén szó. Továbbá: fázékony vagyok, s tavasszal, ha kimegyek a kertbe, Zsófi barátnőm kopott, fekete berliner kendőjét terítem a vállamra, ami Önt fogja idegesíteni, s visszahatólag, gellerben engem is. Folytatólag: csak a napsütést szeretem, s ha beborul, nem lehet velem szót váltani. Ha maga mindezt – s a vastagjáról még nem szóltam – méltányolni tudná a kis csibeeszével, akkor én magát koravénnek minősíteném, ami viszont még jobban elidegenítene magától.
Tamás arcán láttam, hogy pokolian mulat; ezen meg én csodálkoztam el, nem tételezvén fel benne ennyi ravaszságot. – Mais il est charmant – kiáltotta a kislány, s Tamást, ki utánanyúlt, félretolva az útjából hozzám szaladt. Már elkéstem, nem tudtam felállni a karosszékemből. Átölelte a nyakamat, francia szokás szerint jobbról-balról arcul csókolt, majd a kezem fölé hajolt, azt is megcsókolta. – Mon cher beau-père, vous êtes charmant.


PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 102-110.

minimap