Déry Tibor: Niki, oder die Geschichte eines Hundes (Niki in German)

Portre of Déry Tibor

Niki (Hungarian)


A kutyák életében a jó gazda helyettesít apát, anyát. Vannak persze, akik szolgasorban tarják fogadott gyermekeiket, s gonosz mostoha módjára óriási értéktöbbletet sajtolnak ki belőlük, például fizetségképp házőrző s egyéb munkájukért mosogatólén tartják őket, mert még a száraz kenyérhéjat is sajnálják tőlük, inkább a hízónak adják. Az ilyeneket mindig habozó s bizonytalan véleményünk szerint intézményesen, börtönbüntetés terhe mellett el kellene tiltani mindenféle állattartástól, a sertését is beleértve. Az emberiség szégyene ők, a tisztesség számkivetettjei, csúfság az értelmen, betegség a társadalom testén. Ha az államnak több pénze volna, elmegyógyintézetben kellene őket ápolni.
Nikinek azonban, úgy látszik, jó gazdái voltak, mert segítségért őhozzájuk fordult. Segítségért? Vagy csak szeretetért? Naponta fokozódó gyöngédsége természetes szükségletből fakadt-e s nem kívánt ellenszolgáltatást? Testi nyomorúságáért, mellyel a hosszú téli tespedés sanyargatta, a lélekben keresett kárpótlást, mint a hosszú börtönbüntetésre ítélt rabok? Ismerjük az érzelmeknek azt a vad felburjánzását, amikor a lefojtott testi erő átszorul a lélekbe s ott keres munkát. Tény, hogy Niki e télen s az utána következő tavaszon szinte napról napra nagyobb ragaszkodást tanúsított gazdái iránt. Lépésről lépésre lehetett követni meghittségük növekedését, azoknak a bizonyos képzelt érzelmi szálaknak a vastagodását, melyektől a mérnök két évvel ezelőtt önállóságát féltette.
Különösképp a kutya vonzódásában a házaspár egyformán osztozott, noha az asszony adta neki az ételt s tízszer annyi időt töltött vele, mint az ura. Niki nem tett köztük különbséget, s úgy látszott, mintha együtt jobb szerette volna őket, mint külön-külön akár az egyiket, akár a másikat. Nem tudott betelni velük, úgy szívta jelenlétüket, mint a levegőt; sajnos, jóval kevesebb volt belőle. Ha a házaspár nagyritkán, egy-egy vasárnap együtt indult sétára, vagy le a rakpartra, vagy kivételesen hosszabb túrára, a tavaszi Margitszigetre vagy a budai Duna-partra, boldogságában nem fért a bőrébe. (Egy alkalommal villamoson, szájkosárral felszerelve a Hűvösvölgybe is kivitték.) Ilyenkor, ha a mérnök, aki hamarább készült el az asszonynál, előre lement a lépcsőn, a kutya vele szaladt, de már az első lépcsőfordulónál visszarohant a lakásba az asszonyhoz, s addig hívta ezt s tartóztatta fel útjában amazt, ide-oda táncolva lába előtt, míg végül is össze nem terelte őket. Útközben is, ha az egyik lemaradt a másik mellől – többnyire az asszony, aki meg-megállt s elnézegetett egy jelentéktelen virágot a fűben vagy egy motyogó öregembert egy padon – a kutya nyomban visszavágtatott érte, s addig nem nyugodott, míg ismét egymás mellett nem látta Ancsáékat. Olyan feltűnő volt ez az igyekezete, hogy összehozza azt, ami egymáshoz tartozik s hogy a két tökéletlen részből egy egészet forrasszon össze, hogy a mérnök egy alkalommal kerítőnek nevezte, s hangosan, sokáig nevetett ezen a megjegyzésén, mialatt karjával gyöngéden átölelte öregedő felesége derekát.
Nem sok idővel a hűvösvölgyi kirándulás után, 1950 augusztusában Ancsát letartóztatták. Reggel elment hivatalába, de délben szokásától eltérően nem hívta fel feleségét, estére nem jött haza. A hivatalban semmit sem tudtak hollétéről, vidéki munkahelyén sem. Egy évig nem jött róla hír.



PublisherIkon Kiadó, Budapest
Source of the quotation57-58

Niki, oder die Geschichte eines Hundes (German)


Im Leben der Hunde ersetzen die gütigen Besitzer Vater und Mutter. Es gibt freilich Hundeeltern, die ihre Ziehkinder wie Sklaven behandeln und gleich Stiefmüttern im Märchen einen beträchtlichen Mehrwert aus ihnen herauspressen: ihre Wachdienste oder sonstige Tätigkeit mit Spülbrühe entlohnen, selbst die trockene Brotrinde ihnen nicht gönnen, sondern diese lieber den Mastschweinen geben. Solchen Leuten müßte man, nach unserer stets zögernden und undogmatischen Meinung, alle Tierzucht unter Strafandrohung verbieten, die Schweinezucht nicht ausgenommen. Sie sind ein Schandfleck der Menschheit, Fremdlinge im Reiche des Anstands, Verbrecher wider die Vernunft, Aussatz am Leibe der Gesellschaft. Hätte der Staat mehr Geld, so sollte er sie in Zwangsanstalten sperren lassen.
Niki aber schien gute Pflegeeltern zu haben, da sie bei ihnen Hilfe suchte. Hilfe oder nur Liebe? Entsprang ihre stetig wachsende Zärtlichkeit einem Trieb ihrer Natur, der auf keinerlei Gegenleistungen zählte? Ersehnte sie sich für das physische Elend, mit dem die lange Wintermuße sie schlug, im Bereich der Seele eine Entschädigung, gleich dem Gefangenen, der eine endlose Kerkerstrafe verbüßt? Wir kennen das wilde Emporwuchern der Gefühle, wenn die gedrosselte Kraft des Körpers in die Seele hinüberdrängt und dort zu wirken beginnt. jedenfalls steht fest, daß Niki in diesem Winter und im folgenden Frühling ihren Herren eine gleichsam von Tag zu Tag sich vollendende Anhänglichkeit erwies. Man konnte das Wachstum der Intimität zwischen Besitzern und Hündin Schritt für Schritt verfolgen, man konnte spüren, wie die Maschen der Empfindung, deren Kraft der Ingenieur zwei Jahre zuvor gefürchtet hatte, sich enger und enger knüpften.
Seltsamerweise verteilte sich die Zuneigung des Tieres gleichmäßig auf die beiden Eheleute, obwohl die Frau ihm das Futter gab und ihm zehnmal mehr Zeit widmete als der Mann. Das Tier machte keinen Unterschied, und es schien sogar, als hätte es beide zusammen mehr lieb als jeden für sich. Es wurde ihrer nie satt und atmete ihre Gegenwart wie die Luft ein; leider erhielt es davon weniger als von dieser. Wenn das Ehepaar – höchst selten, vielleicht an manchem Sonntagnachmittag – zusammen fortging, zum Kai hinunter oder ausnahmsweise auf einen längeren Spaziergang, war Niki vor Seligkeit kaum mehr zu halten. (Einmal nahm man sie in der Straßenbahn, allerdings nicht ohne Maulkorb, sogar auf einen Ausflug ins Hüvösvölgy mit.) Wenn bei solchen Gelegenheiten der Ingenieur, der immer schneller fertig war, als seine Frau, vor ihr die Treppe hinabstieg, lief Niki mit ihm, stürzte aber schon vom ersten Treppenabsatz in die Wohnung zur Herrin zurück und lockte diese und hemmte jenen, vor seinen Füßen tänzelnd, so lange, bis sie die beiden zusammengetrieben hatte. Auch unterwegs, wenn einer der beiden Eheleute zurückblieb – zumeist die Frau, um eine unbedeutende Blume oder einen brabbelnden Greis auf seiner Bank zu betrachten –, spurtete Niki sogleich zum Verweilenden und ruhte nicht, ehe sie die Ancsas wieder beisammen hatte. Ihr Bestreben, zueinanderzuführen, was zueinandergehörte, und die beiden unvollkommenen Teile zu einem glücklichen Ganzen zu verschweißen, war so augenfällig, daß der Ingenieur Niki einmal eine >Kupplerin< nannte und laut und lange über seinen eigenen Ausspruch lachte, indes er einen Arm zärtlich um die Taille seiner alternden Frau legte.
Kurz nach dem Ausflug zum Hüvösvölgy, im August 1950, wurde Ancsa verhaftet. Er war morgens in sein Büro gegangen, unterließ aber, seine Frau, wie gewohnt, um die Mittagszeit anzurufen und kehrte am Abend nicht heim. Man wußte nichts von seinem Aufenthalt, weder im Büro noch an seiner Arbeitsstelle im Theißland. Ein Jahr lang hörte man nichts von ihm.


PublisherS. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main
Source of the quotation74-77

minimap