Déry Tibor: Szerelem

Portre of Déry Tibor

Szerelem (Hungarian)


A cella ajtaja kinyílt, s a börtönőr bedobott valamit.
– Fogja! – mondta.
Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet vett, s a börtönőrre nézett.
– A civil ruhája! – mondta ez. – Öltözzön át! Mindjárt meg fogják borotválni.
A hét évvel ezelőtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipője. A ruha olyan gyűrött, hogy egy tenyérnyi sima hely sem maradt rajta, a cipő penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözködéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta.
Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civil ruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsőnek őt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy őrmester ült, mellette egy másik állt, előttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szűk helyiségben.
– Jöjjön ide! – mondta az íróasztalnál ülő őrmester. – Neve?… Anyja neve?… Hová távozik?…
– Nem tudom – mondta B.
– Hogyhogy? – kérdezte az őrmester. – Nem tudja, hogy hová távozik?
– Nem – mondta B. – Nem tudom, hogy hová visznek.
Az őrmester rosszkedvű tekintetet vetett rá. – Nem viszik magát sehova – mondta mogorván. Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette?
A fogoly nem felelt.
– Tehát hova távozik? – kérdezte az őrmester.
– Szilfa utca 17.
– Budapest, hányadik kerület?
– Második – mondta B. – Miért engednek ki?
– Mit kérdez annyit? – morogta az őrmester. – Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tőlünk.
A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltőtollat s egy kopott, zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt.
– Ezt írja alá! – mondta az őrmester.
Nyugtavolt a nikkel karóráról, a töltőtollról, a tárcáról.
– Ezt is!
Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérről: A pénzt leszámolták eléje az asztalra. – Tegye el! – mondta az őrmester. B. újra kivette zsebéből a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Letartóztatás oka kezdetű pontozott sor üresen maradt. A folyosón még körülbelül egy óráig ácsorgott, majd negyedmagával lekísérték a börtön főkapujáig. De még mielőtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó őrmester megállította őket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból, és két géppisztolyos őr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen elsárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott.
Hárman tovább mentek a kapuig.
– Ott a villamos, szálljon fel! – mondta B.-nek az őr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet.
B. állt s maga elé nézett, a földre.
– Mire vár? – kérdezte az őrmester.
B. tovább állt, a földet nézte.
– Menjen már a fenébe! – mondta az őr. – Mire vár?
– Megyek – mondta B. – Szóval mehetek?
Az őr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erőt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Úgy gondolta, ha eléri a villamost anélkül, hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetően végképp elengedték. Végképp?
Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendője, mellyel megtörülhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönőr szállt le, s az első kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívóan szemügyre vette B.-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult.
Ebben a percben – attól a pillanattöredéktől kezdve, hogy nem köszönt a börtönőrnek, s a villamos elindult –, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint mikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátongó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkező villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsam zúgott el egy rikító, szürke egyemeletes ház előtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két pipacspíros ló vágtatott egy üres társzekér előtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhőket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdán sok millió ember sétált, mind civil ruhában, egyik szebb mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt meglepően alacsony termetű. Egyik-másik a járókelőknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nők!

[…]

– Szeretsz? – kérdezte B.
– Soha senki mást nem szerettem – mondta az asszony. – Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.
– Megváltoztam, – mondta B. – Megöregedtem.
Az asszony sírt, magához szorította férje lábát. B. újra megsimogatta a fejét.
– Lehet még gyerekünk? – kérdezte az asszony.
– Talán – mondta az ember. – Ha szeretsz! Állj fel!
Az asszony felállt.
– Hívjam fel?
– Még nem – mondta B. –, még veled akarok lenni. Ő még idegen nekem. A kertben maradt?
– Leszaladok hozzá – mondta az asszony –, s megmondom neki, hogy várjon.
Mire visszaért, B. az ablaknál állt, háttal a szobának. A háta mintha elkeskenyedett s elferdült volna. Nem fordult meg. Az asszony egy pillanatra állva maradt az ajtóban. – Azt mondtam neki, hogy szedjen virágot az apjának – mondta kissé rekedten a felindulástól. – A szomszéd üres telken most nyílik az orgona, szedjen egy nagy csokrot az apjának.
– Szeretsz? – kérdézte B.
Az asszony hozzászaladt, átölelte vállát, egész testével hozzásimult: – Egyetlenem – súgta.
– Meg tudsz majd szokni? – kérdezte B.
– Soha senki mást nem szerettem – mondta az asszony. – Éjjel-nappal veled voltam. A fiadnak mindennap rólad beszéltem.
B. megfordult, átölelte az asszonyt, figyelmesen nézte az arcát. Az ablakon behulló alkonyati fényben megkönnyebbülten látta, hogy az is megöregedett, bár szebb volt, mint amilyennek hét éven át napról napra újra és újra felidézte. A szeme be volt hunyva, a szája félig nyitva, a kicsillanó fogak közül a forró lehelet B. száját érte. A sápadt bőrön nyugvó sűrű szempillák alatt sötéten, nedvesen csillogott a szeme alja. Maga volt az odaadás. B. megcsókolta a szemét, majd szelíden eltolta magától az asszonyt.
– Szeresd a fiunkat is! – súgta ez még behunyt szemmel.
– Igen – mondta B. – Meg fogom szokni. Meg fogom szeretni.
– A te fiad! – A te fiad!
– S a tiéd – mondta B.
Az asszony átölelte a nyakát. – Megmosdatlak – mondta.
– Jó lesz.
Levetkőzött. Az asszony megvetette az ágyat, a lepedőre fektette férje meztelen testét. Egy bádoglavórban meleg vizet hozott, szappant, két törülközőt. Az egyiket összehajtogatva a vízbe mártotta, beszappanozta. Az egész testet tetőtől talpig megmosdatta. Kétszer váltott vizet. B.-nek olykor még meg-megreszketeti a keze, de az arca már megnyugodott.
– Meg tudsz majd szokni? – kérdezte.
– Egyetlenem – mondta az asszony.
– Velem alszol az éjjel?
– Igen – mondta az asszony.
– A gyerek hol alszik?
– Majd a földre ágyazok neki – mondta az asszony. – Nagyon mélyen alszik.
– Egész éjjel velem maradsz?
– Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.



PublisherRaabe Kiadó Kft.
Source of the quotationNiki + Szerelem

minimap