Déry Tibor: Love (Szerelem in English)

Portre of Déry Tibor

Szerelem (Hungarian)


A cella ajtaja kinyílt, s a börtönőr bedobott valamit.
– Fogja! – mondta.
Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet vett, s a börtönőrre nézett.
– A civil ruhája! – mondta ez. – Öltözzön át! Mindjárt meg fogják borotválni.
A hét évvel ezelőtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipője. A ruha olyan gyűrött, hogy egy tenyérnyi sima hely sem maradt rajta, a cipő penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözködéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta.
Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civil ruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsőnek őt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy őrmester ült, mellette egy másik állt, előttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szűk helyiségben.
– Jöjjön ide! – mondta az íróasztalnál ülő őrmester. – Neve?… Anyja neve?… Hová távozik?…
– Nem tudom – mondta B.
– Hogyhogy? – kérdezte az őrmester. – Nem tudja, hogy hová távozik?
– Nem – mondta B. – Nem tudom, hogy hová visznek.
Az őrmester rosszkedvű tekintetet vetett rá. – Nem viszik magát sehova – mondta mogorván. Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette?
A fogoly nem felelt.
– Tehát hova távozik? – kérdezte az őrmester.
– Szilfa utca 17.
– Budapest, hányadik kerület?
– Második – mondta B. – Miért engednek ki?
– Mit kérdez annyit? – morogta az őrmester. – Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tőlünk.
A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltőtollat s egy kopott, zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt.
– Ezt írja alá! – mondta az őrmester.
Nyugtavolt a nikkel karóráról, a töltőtollról, a tárcáról.
– Ezt is!
Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérről: A pénzt leszámolták eléje az asztalra. – Tegye el! – mondta az őrmester. B. újra kivette zsebéből a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Letartóztatás oka kezdetű pontozott sor üresen maradt. A folyosón még körülbelül egy óráig ácsorgott, majd negyedmagával lekísérték a börtön főkapujáig. De még mielőtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó őrmester megállította őket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból, és két géppisztolyos őr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen elsárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott.
Hárman tovább mentek a kapuig.
– Ott a villamos, szálljon fel! – mondta B.-nek az őr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet.
B. állt s maga elé nézett, a földre.
– Mire vár? – kérdezte az őrmester.
B. tovább állt, a földet nézte.
– Menjen már a fenébe! – mondta az őr. – Mire vár?
– Megyek – mondta B. – Szóval mehetek?
Az őr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erőt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Úgy gondolta, ha eléri a villamost anélkül, hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetően végképp elengedték. Végképp?
Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendője, mellyel megtörülhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönőr szállt le, s az első kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívóan szemügyre vette B.-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult.
Ebben a percben – attól a pillanattöredéktől kezdve, hogy nem köszönt a börtönőrnek, s a villamos elindult –, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint mikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátongó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkező villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsam zúgott el egy rikító, szürke egyemeletes ház előtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két pipacspíros ló vágtatott egy üres társzekér előtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhőket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdán sok millió ember sétált, mind civil ruhában, egyik szebb mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt meglepően alacsony termetű. Egyik-másik a járókelőknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nők!

[…]

– Szeretsz? – kérdezte B.
– Soha senki mást nem szerettem – mondta az asszony. – Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.
– Megváltoztam, – mondta B. – Megöregedtem.
Az asszony sírt, magához szorította férje lábát. B. újra megsimogatta a fejét.
– Lehet még gyerekünk? – kérdezte az asszony.
– Talán – mondta az ember. – Ha szeretsz! Állj fel!
Az asszony felállt.
– Hívjam fel?
– Még nem – mondta B. –, még veled akarok lenni. Ő még idegen nekem. A kertben maradt?
– Leszaladok hozzá – mondta az asszony –, s megmondom neki, hogy várjon.
Mire visszaért, B. az ablaknál állt, háttal a szobának. A háta mintha elkeskenyedett s elferdült volna. Nem fordult meg. Az asszony egy pillanatra állva maradt az ajtóban. – Azt mondtam neki, hogy szedjen virágot az apjának – mondta kissé rekedten a felindulástól. – A szomszéd üres telken most nyílik az orgona, szedjen egy nagy csokrot az apjának.
– Szeretsz? – kérdézte B.
Az asszony hozzászaladt, átölelte vállát, egész testével hozzásimult: – Egyetlenem – súgta.
– Meg tudsz majd szokni? – kérdezte B.
– Soha senki mást nem szerettem – mondta az asszony. – Éjjel-nappal veled voltam. A fiadnak mindennap rólad beszéltem.
B. megfordult, átölelte az asszonyt, figyelmesen nézte az arcát. Az ablakon behulló alkonyati fényben megkönnyebbülten látta, hogy az is megöregedett, bár szebb volt, mint amilyennek hét éven át napról napra újra és újra felidézte. A szeme be volt hunyva, a szája félig nyitva, a kicsillanó fogak közül a forró lehelet B. száját érte. A sápadt bőrön nyugvó sűrű szempillák alatt sötéten, nedvesen csillogott a szeme alja. Maga volt az odaadás. B. megcsókolta a szemét, majd szelíden eltolta magától az asszonyt.
– Szeresd a fiunkat is! – súgta ez még behunyt szemmel.
– Igen – mondta B. – Meg fogom szokni. Meg fogom szeretni.
– A te fiad! – A te fiad!
– S a tiéd – mondta B.
Az asszony átölelte a nyakát. – Megmosdatlak – mondta.
– Jó lesz.
Levetkőzött. Az asszony megvetette az ágyat, a lepedőre fektette férje meztelen testét. Egy bádoglavórban meleg vizet hozott, szappant, két törülközőt. Az egyiket összehajtogatva a vízbe mártotta, beszappanozta. Az egész testet tetőtől talpig megmosdatta. Kétszer váltott vizet. B.-nek olykor még meg-megreszketeti a keze, de az arca már megnyugodott.
– Meg tudsz majd szokni? – kérdezte.
– Egyetlenem – mondta az asszony.
– Velem alszol az éjjel?
– Igen – mondta az asszony.
– A gyerek hol alszik?
– Majd a földre ágyazok neki – mondta az asszony. – Nagyon mélyen alszik.
– Egész éjjel velem maradsz?
– Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.



PublisherRaabe Kiadó Kft.
Source of the quotationNiki + Szerelem

Love (English)


The cell-door opened and the guard tossed something in.
„Grab it,” he said.
A sack on wich a number was painted fell to the floor in front of the prisoner. B. stood up, took a deep breath and stared at the guard.
„Your stuff,” said the guard. „Put it on. They’re going to shave you.”
In the sack were the clothes and shoes he had taken off seven years ago. The clothes were creased and limp, and the shoes mouldy. He smoothed out the shirt which was also mouldy. When he had dressed, the prison barber came in and shaved him.
An hour later they took him to the small office of the prison. Some eight or ten prisoners were standing around in the corridor all wearing their own clothes, but they called him in first - almost as soon as he reached the office door.
A sergeant sat at the desk, another stood beside him, and a captain paced slowly up and down the small room.
„Come ‘ere,” said the sergeant at the desk. „Name?” … „Mother’s name?” … „Destination?” …
„I don’t know,” said B.
„What dyer mean?” asked the sergeant. „Don’t yer know your destination?”
„No,” said B. „I don’t know where they’ll take me.”
The sergeant made a wry face. „They ain’t takin’ yer nowhere,” he said. „You can go home to the old lady for dinner, and tonight you can have a piece in bed. Get it?”
The prisoner did not answer. „Destination?”
„No. 17, Szilfa Street.” „Which district in Budapest?”
„Second,” said B. „Why are they letting me out?”
„D’yer understand,” growled the sergeant. „They’re letting yer out. Period! Aren’t yer glad to get out of this place?”
His personal possessions were brought in from the next room, a cheap wristwatch, a fountain pen, and a worn greenish-black wallet that had been his father’s. The wallet was empty.
„Sign here,” said the sergeant.
It was a receipt for the wrist-watch, the pen and the wallet.
„This one too.”
This was another receipt for a hundred and forty-six forints in wages. They counted the money for him on the table.
„Put it away,” said the sergeant.
B. took out his wallet and stuffed in the paper money and the change. A musty smell clung to the wallet as well. The last thing he was handed was his letter of discharge. The dotted line marked „reason for arrest” was left blank.
He stood around in the corridor for about an hour. Then they escorted him, together with three other prisoners, to the main gate, Just before they reached the gate a sergeant came running out and stopped them. He picked out one of the four and marched him back to prison, between two guards with tommy guns. The man’s newly shaven face turned a sudden yellow. His eyes became glassy.
The three went to the gate.
„There’s the tram, get going,” said the guard to B. when he had searched him and returned his letter of discharge.
B. stood there, staring at the ground. „What are you waiting for?” asked the guard.
B. was still standing, surveying the ground at his feet.
„Get the hell out,” said the guard. „What are you hanging around for?”
„I’m going,” said B. „You mean I can go?” The sentry did not answer. B. pocketed his letter of discharge and walked through the gate. After a few steps he wanted to look back, but he checked himself and went on. He listened, but there were no steps behind him. If I make it to the tram, he thought, and no one grabs my shoulder or calls out my name from behind, then, presumably, I’m a free man. Or am I?
When he reached the tram stop, he turned suddenly: nobody was following him. He poked around in his pocket for a handkerchief to wipe the sweat off his forehead, but couldn’t find one. He boarded the tram that came screeching along. A prison guard with a pock-marked face was getting off the second car and, in passing B. on the first car, his small piggy eyes looked him up and down. B. did not salute. The tram started.
At that moment - from that split second onward when he did not salute the guard and the tram started - just then, the world broke into sound. Much as in the cinema, when something had gone wrong with the projector and the film had been running silent for a time and, suddenly, right in the middle of a sentence or a word, the sound blasts out of the gaping mouth of the actor. Then the theatre, a deaf-mute space, in which the very public seemed deprived of its third dimension, on an instant impulse is rocked to the rafters with vibrant song, music, and dialogue. All the colours started exploding. The tram, coming from the opposite direction was yellower than any yellow B. had even seen, and it raced by at such speed past a low, shimmering grey house, that B. thought it would never get under control again. Across the street, two horses, red as poppies, galloped in front of an empty cart. The enchantment of its rattle made the fairy clouds dance in a mackerel sky. A tiny garden, bottle-green, with two sparking glass globes and an open kitchen window undulated past. Millions of people milled about the pavements, all in civilian clothes, not two of them alike and each one lovelier than the other. Many were amazingly small, only knee-high, and some had to be carried. And the women!

*

„Do you love me?” asked B.
„I’ve never loved anyone else,” she said. „I’d love you, no matter how you’ve changed.” „I’ve changed,” said B. „I’ve grown old.” The woman wept, she pressed B.’s foot close to her. B. stroked her hair again.
„Can we still have a child?” she asked. „Perhaps,” said the man, „if you love me. Please get up.”
The woman got up. „Shall I call him?”
„Not yet,” said B. „Let me stay a while longer with you. He’s still a stranger. Did he stay in the garden?”
„I’ll go downstairs to him,” said the woman. „I’ll tell him to wait.”
When she returned, B. was standing at the window, with his back to the room. His back was narrow and awry. He did not turn. The woman stood in the doorway for a moment. „I told him to pick some flowers for his father,” she said, a little hoarse with emotion. „The lilacs are in a bloom over on the next allotment, and he should pick a big bunch for his father.”
„Do you love me?” asked B.
The woman ran up to him, clasped him shoulders, and nestled in close. „My only one,” she said.
„Can you get used to me?” asked B.
„I’ve never loved anyone else,” said the woman. „I was with you night and day. Every day I talked to your son about you.”
B. turned around, he embraced the woman and looked- closely at her face. In the rays of sunset that fell through the window, he saw with some relief that she, too, had aged, though she was more beautiful than the image he had recalled every day for seven years. Her eyes were closed, her mouth partly open, and her hot breath touched B.’s cheeks. Thick eyelashed covered the pale skin under her moist eyes. She was meekness itself. B. kissed her eyes, then tenderly moved her away from himself.
„Love our boy, too,” she said, with her eyes still closed.
„Yes,” said B. „I’ll get to know him and love him.”
„He’s your son!” „And yours,” said B.
The woman clung to his neck. „I’ll wash you,” she said.
„Good.”
He stripped. She made the bed, laying her husband’s naked body on the sheet. She brought warm water in a tin pan, soap and two towels. She folded one, dipped it in the water and put soap on it. She washed the whole body down to his feet. Twice she changed the water. B.’s hand still twitched now and then, but his face was at peace.
„Can you get used to me?” he asked. „My darling,” said the woman. „Will you sleep with me tonight?” „Yes,” she said.
„Where does the boy sleep?”
„I’ll make a bed for him on the floor,” said the woman. „He sleeps soundly.”
„Will you stay with me all night?”
„Yes,” said the woman, „every night as long as we live.”



PublisherKossuth Kiadó, Budapest
Source of the quotationTibor Déry: Liebe. Love. p. 94-109.

minimap