Dalos, György: The Circumcision (A körülmetélés in English)

Portre of Dalos, György

Back to the translator

A körülmetélés (Hungarian)


Az ötezer-hétszáztizenhatodik esztendő Tevet havának végén Singer Robi gondterhelten igyekezett hazafelé a Sztálin hídon, a harminchármas villamoson szorongó tömegben. A Sábesz már véget ért, ahogy az árvaházban szokták mondani, kiment, s így ő lelkifurdalás nélkül ülhetett villamosra. Mégis jobb szerette volna, ha történetesen tavasz van, Íjár vagy legalább Niszán hónapja, mert akkor öt óra tájt világos, azaz meg Sábesz lévén, mindenképpen gyalog kelt volna át a Sztálin hídon, s gyalog ment volna tovább a Váci úton, egészen a Marx térig.
Tavasz közeledtén Balla nevelő úr lelkére kötötte növendékeinek, pontosabban a félárváknak és azoknak az egészárváknak, akiket nagyszülő várt otthon, hogy tartsák tiszteletben a szombatot. Nem mintha olyan nagy bűn volna az, ha valaki tizenkét eves korában tilos időben villamosra száll, csakhogy a kis bűnökből lesznek a nagy bűnök, a bocsánatosakból a megbocsáthatatlanok. „A Sábeszt zsidó embernek meg egy lakatlan szigeten is tisztelnie kell”, mondogatta. Igen, szőtte tovább ezt a gondolatát, ha Robinson történetesen unsereiner lett volna, akkor pénteken holdkeltétől talán még a melléje szegődött derek vadembert is Szombatnak szólította, és okvetlenül sábeszgójként alkalmazta volna, tekintettel arra, hogy az ember sehol sincs teljesen egyedül, azaz jótékony isteni felügyelet nélkül.
Sábeszgój az árvaházban is volt, Mari néni, az egykori székelyföldi cselédlány személyében; péntek esténként, amikor a növendékek aludni tértek, ő oltogatta el a lámpákat. Mihelyt azonban kitette lábát a hálóteremből, a növendékek azzal szórakoztak, hogy ki- és, bekapcsolgatták a világítást, mintha arra lettek volna kíváncsiak, mit szól az Úristen ekkora szemtelenséghez.
Az Örökkévaló nem szólt semmit, ha csak azt nem lehet szólásnak nevezni, hogy a negyvenwattos fényforrás a sűrű kapcsolgatás következtében egyszerre nagyot pukkanva kiégett. Balla természetesen Isten kezét látta a dologban. „Látjátok? – mondta másnap reggel, amikor Blum Gábor bátran bevallotta neki az istenkísértő csínytevést –, így bünteti a Mindenható azokat a szamarakat, akik ilyen olcsón szeretnék próbára tenni az ő egyébiránt végtelen türelmét.”
*
E korán sötétedő téli délutánon Singer Robi büntetlenül villamosozhatott. Szerencsére, mert dermesztő hideg volt, s ő dideregve húzta össze magán a kék melegítőre öltött, combig érő kabátját, amelyet Nagymama óvatos tartózkodással átmenetinek nevezett. Ígéret rejlett e kifejezésben, s a csonka család hétvégi pillanataiban olykor ki is mondatott: „Egyszer majd veszünk neked egy igazi télikabátot…”, vagy meg tartózkodóbb megfogalmazásban: „Elkellene már neked egy igazi télikabát.” Határidőként Nagymama mindig a legközelebbi prémiumosztást jelölte meg, amikor is majd munkahelyén végre felfigyelnek odaadó segédmunkási tevékenységére. Sajnos, az akkoriban divatos átszervezések, racionalizálások és összevonások miatt e munkahelyek túl gyakran változtak. Így került Nagymama a Ballon- és Esőkabát Szövetkezetből előbb a Sapka- és Kalap Szövetkezetbe, majd onnan legutóbb a Kendőfestő Szövetkezetbe, anélkül hogy bármelyik munkahelyén megmelegedhetett volna.
Singer Robi mégis erősen bízott abban, hogy a prémium nem marad el, Nagymama egy szép napon kézen fogja őt, elmennek az Alkalmi Áruházba, és véget vetnek a túlontúl elhúzódó átmenetiségnek. Jöhetnek majd az ordas hidegek és szélviharok, amelyek az ilyen tizenkét éveseket besöprik az óbudai kapualjakba, a tél hatalma megtörik az oltalmazó végleges és visszavonhatatlan télikabáton.
Ez a tél valóban különlegesen kemény volt, a legkeményebb, amelyre Singer Robi vissza tudott emlékezni. Az állami iskola kéthetes szénszünetet jelentett be, és az árvaház is krónikus tüzelőhiányban szenvedett. Délelőttönként a növendékeket két szobában zsúfolták össze és próbálták foglalkoztatni. Már a pingpongasztalokat hasogatták széjjel, hogy aprófájuk legyen a fűtéshez. Balla azzal próbálta vigasztalni a növendékeket, hogy most a gójok is fáznak, ezzel szemben Erecben meleg van, s arrafelé az emberek ingben-gatyában szaladgálnak. Sovány vigasz, gondolta Singer Robi, ráadásul az árvaház élelmezése is napról napra gyatrább. S e tekintetben a gójok határozott előnyöket élveznek velük szemben, mert ehetnek szalonnát, disznósajtot, sőt vasárnap még sertéskarajt is, míg az árvaháziaknak be kell érniök a marhahús fukarmód adagolt változataival, amelyek közül a kóserkolbász a legínycsiklandóbb, kár, hogy az adag körömnyi, az asztali imát is alig éri meg. A sóletban fokozódóan túlteng a gersli, az ünnepi csirkepörköltöt nem látni a hagymaszósztól, s a reggeli malátakávé is inkább langyos, mintsem jóízú. Balla bárkinek készségesen elmagyarázta, hogy minderről egyrészt Hitler tehet az átkozott háborújával, másrészt pedig a világhelyzet, amely bennünket annyiban érint, hogy a határok lezáratván, a Joint nem támogathatja elég hathatósan az árvaházat. „Mindazonáltal – hangsúlyozta –, tréflire nem adjuk a fejünket, ott még nem tartunk. Izráel népét rosszabb időkben is a szokás tartotta életben és együtt. Ugyan kinek jutott volna eszébe a pusztában – kérdezte –, hogy éhét holmi tisztátalan sertéspörkölttel verje el, hogy egyáltalában a jóllakásra gondoljon, amikor a túlélésről volt szó?”
Singer Robi egyetértett nevelője érvelésével, bár hiányosnak találta. Előfordult ugyanis, hogy a szükség magát a szokást fenyegette. Fák Ünnepén például a kötelező tizenötféle gyümölcsből ötöt ha kerítettek az ebédlő hosszú asztalára, s abból is három a Glóbusz Konzervgyár kompótja volt. Persze a datolya, a füge, a narancs Erec ege alatt szívja magába a nap édességét, de hol marad az alma, a körte, a dió?


PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 7-11.

The Circumcision (English)


In the year 5716, as the month of Tevet was drawing to a Inclose, Robi Singer made his worry-laden way home over Stalin Bridge on the crowded number 33 tram. Shabbes was over, it had ‘gone out’ as they said in the orphanage, so he could ride the tram without having to feel guilty. Still, he would have liked it to be spring, the month of Iyyar or Nisan, at least, because then it’d still be light around five o’clock, and still Shabbes, and he’d have to cross Stalin Bridge on foot and continue along Váci Road on foot all the way to Marx Square.
With the approach of spring, Mr Balla exacted a promise from his charges - the half-orphaned, and the fully orphaned who had grandparents waiting for them at home - to honour Shabbes. It’s not such a big deal for a twelve-year-old to get on a tram when he’s not supposed to, he explained, but small sins lead to big sins, the pardonable to the unpardonable. „A Jew must honour the Shabbes even on a desert island,” Balla added. „Had Robinson been unsereiner, one of us,” he went on, „in all probability he’d have called the fine savage that joined up with him Saturday instead of Friday, and would have used him as a Shabbes goy, for man is never left to fend for himself, he’s never short on divine charity.”

They had a Shabbes goy at the orphanage, too, a former maid from Transylvania they called Aunt Marie. On Friday night when the boys went to bed, it was her job to turn out the light. As soon as she left the dormitory, though, the boys would flick the light switch on and off out of mischief, as if to see what God had to say to such impudence.
God, however, said nothing, unless you’re willing to see it as a sign, when due to the frequent switching on and off, the forty-watt bulb gave off a sizzle and burned itself out. Which is exactly what Balla thought.
„See? I told you,” he said the next morning when Gábor Blum heroically took the mischief upon himself. „This is the Lord’s way of punishing those donkeys who’d like to try his infinite patience with such cheap pranks.”
On this particular winter’s afternoon, though, when it grew dark early, Robi Singer could use the tram with a clear conscience, and a good thing it was, too, because it was freezing. Robi Singer shivered as he pulled his short coat, which he wore over his blue sweater, closer together. His grandmother called the short, light-weight coat ‘transitional’, which sounded promising. Now and then on the weekend, his mother or grandmother would even say, „One of these days we will buy you a real winter coat,” or, with more circumspection, „You could use a real winter coat, dear.”
Grandmother marked the deadline for the new winter coat at the next bonus time, when they were sure to notice her suitability and devotion as an unskilled worker. Unfortunately, the reshufflings, rationalisations and mergers in vogue at the time prevented Grandmother from being in any one place long enough. First she was transferred from the Rain and Trench Coat Co-operative to the Hat and Headgear Co-operative, and then, most recently, from the Hat and Headgear Cooperative to the Kerchief Dyers’ Co-operative without enough time to warm her feet in any one place.
Nonetheless, Robi Singer believed in the bonus, and that one day Grandmother would take him by the hand and they’d go to the Department Store for Reduced Goods, where they’d finally put an end to this state of transition, which had been in transition for so long, that it was no longer transitional at all. Let the sub-zero temperatures and the high winds rage, sweeping twelve-year-olds like himself against the ancient gates of Óbuda! Winter would be helpless against his wonderfully warm, brand-new winter coat.
The winter was exceptionally cold, the coldest in Robi Singer’s memory. The state school held a two-week coal recess, while the orphanage was also afflicted by a chronic lack of heating fuel. The boys were crowded into two rooms, where their teachers tried to keep them busy. To have kindling for the stoves, they had to chop up the ping-pong tables. Balla tried to console his charges by reminding them that the goys were cold, too, whereas in Eretz Yisroel it was nice and warm, and everyone was running around in their shirt sleeves.
Some comfort, Robi Singer thought, when the orphanage food was also going from bad to worse. As far as he was concerned, in this respect the goys definitely had the advantage over them. They could eat bacon and cheese, and on Sunday even pork chops, while the boys at the orphanage had to make do with miserly portions of beef served in all its imaginable variations, of which kosher sausage was the most appealing. If only their portions weren’t the size of a thumb-nail. They barely lasted through prayers. The scholet had more barley in it than beans, the holiday chicken stew had more onions than chicken, and the morning’s malt coffee was not only luke-warm, but foultasting, too.
Balla explained to anyone willing to listen that all of this was Hitler’s fault and the fault of his darned war, on the one hand, and the international situation on the other, which affected them directly, because the frontiers were closed, and the Joint couldn’t support the orphanage properly.
„Still,” he continued, „we will not eat trayf, we haven’t come to that. In worse times than these, the people of Israel survived as a people by adherence to custom. In the desert,” he went on, „who’d have ever considered satisfying his hunger with unclean pork stew, or even thought about his stomach when it was a matter of survival?”
Though Robi Singer agreed with his tutor’s reasoning, he found it shaky in part. At times, necessity posed a real threat to custom. On Sukkot, for instance, there were maybe five of the prescribed fifteen kinds of fruit on the long dining-room table, and, even of the five, three were stewed fruit from the Globus Canning Factory. Dates and figs and oranges were soaking up the golden sun in far-off Israel, but where were the apples, pears and walnuts for the orphanage table?



PublisherBrandl & Schlesinger Book Publishers
Source of the quotationp. 7-10.

minimap