Darvasi László: A világ legszomorúbb zenekara

Portre of Darvasi László

A világ legszomorúbb zenekara (Hungarian)

A vonattal érkezett.
Egyszer csak ott álldogált az állomás napraforgó-héjjal teleköpdösött, fekete kátránnyal összemázolt fapadlós peronján, és szórakozottan mosolygott. Egyik kezében disznóbőr utazótáska lógott, a másikban lepedő nagyságú, kékszegélyes selyemzsebkendővel játszott a melegedő szél. Hirtelen kelet felé nézett. A téglagyár előtti kanyarban épp eltűnt, utolsót tülkölt a háromkupés gőzös. A vonat naponta kétszer járt erre, egyszer délelőtt, amikor a keleti határszél hósipkás hegykoszorúja felé tartott, s késő délután lett, mire visszafelé zakatolt a tartományi fővárosba. A peronon álldogáló idegen valószerűtlenül kövér volt, és amikor az állomásfőnök irodája légyszaros ablakán át megpillantotta, a telexgép mellé ejtette a szivarját, és már nem emelte föl többé. Ott hamvadt el a barna dohánylevél, barna foltocskát hagyva az asztalka hepehupás furnérlapján. A férfi legalább olyan kövér volt, mint a két esztendeje hivatalban lévő polgármester, s ez a testméret ebben a városban a legnagyobb pimaszságnak, úgymond arcátlan kihívásnak számított. Ez párbajt, nyílt harcot, vérremenő közéleti vetélkedőt is jelenthetett, mert hiszen Kern azzal a végső, bár meg kell vallani, ragyogó húzással nyerte meg a helyi választásokat, hogy az utolsó napon bejelentette, nálánál kövérebb ember nem él a városban. És Kern Józsefnél kövérebb ember valóban nem élt a városban.
Kern József a választás előtti napokban pontosan egy mázsa negyvenkét kilót nyomott. Valamint harmincegy dekát, amire nagyvonalúan rálegyintett, nem érdekes, adják a felejtésnek, csak az egész számok számítanak.
A konfettivel telehintett, véreshurkával, méregerős tormahegyekkel és szódás borral kísért választási kampány utolsó fordulójában lehengerlő beszédet tartott. Az emberek először elcsöndesedtek, aztán morgolódni, helyeselni és sóhajtozni kezdtek, végül szabályosan őrjöngtek. A kövér ember – kiabálta Kern a demokraták fellobogózott, bár gyanúsan meg-megreccsenő faemelvényéről – a legmegbízhatöbb emberfajta!
A kövér ember meggondolt!
A kövér ember boldog!
A kövér ember kövérebb, mint a sovány!
A kövér ember szép!
A kövér ember jó!
A kövér ember életszerető, mert több a vesztenivalója!
A kövér ember nem önző, mert fölösleges önzőnek lennie!
A kövér ember adakozó, mert több van neki!
A kövér embernek bőséges tartalékai vannak!
A kövér ember empatikusabb, ravaszabb, jobban ismeri az életet!
A kövér embert jobban látja az Isten!
*
S mintha csak ez a mondat is jel lett volna, a majom a szimfonikus zenekar mintájára elrendezett állatsereg felé fordult, a banánt eldobta, pálcájával koppantott néhányat, majd intett, kezdhetik. Az első pillanatokban talán nem derült ki, hogy a démonikus d-moll tételt hallják. Megszólaltak a citromsármányok, majd rázendítettek a kanárik, csízek és fülemülék is, nagy hasas kecskebékák és poszáták és mélybúgású gerlék adták a vonósokat, a kicsi üstdobokat majmok püfölték, és lassú surrogással megindultak az aranyhörcsögök ezüstbe futtatott örökjárói, mint megannyi fúvóshangszer, és a palotapincsik vonyítottak, a tengeri malacok füttyögtek, végül beléptek a szólamba a pintyek is. A macskák, melyekről tudnivaló, hogy utálják a kamarazenét vagy a szimfonikus műveket, a negyedik tétel áhítatában zendítettek kényes szopránjukra, házidisznók feleltek nekik basszus hangon, afrikai vadméhek zümmögtek papírdobozokból, kobrák és viperák sziszegtek vissza, harkályok ütögették a taktust, s a város énektanára, aki ott állt a meglepetéstől dermedt első sorokban, tudta, tökéletes, egyszeri és megismételhetetlen művet hallanak ezekben a pillanatokban. S az áhítat ködén át az is felderengett, hogy Kern József nem hazudott, beváltotta az ígéretét. Igen, ez volt a Zenekar.
Az állatkereskedőhöz igyekvő Zsákos Ferdinándot a szomszéd utcában lökték föl, s ahogy hozzácsapódott az utcakövekhez, valami hatalmasat reccsent benne. Biztosra mentek. Egy bakancsos láb még a mellkasára, a szív fölé taposott. Mint a könnyű kerítéslécek, úgy roppantak a bordák. Nem fájt ez sem, csak könnyű lett minden. Zsákos tudta, már soha többé nem áll talpra. Amikor fölhangzottak a szimfónia első taktusai, nyomban ráismert a testében zengő dallamokra. Pontosan akkor állt meg a szíve, amikor nagyon távolról és nagyon halkan a basszusok egyhangján fölhangzott az örömdallam.
Megrándult a teste, egyszer, finoman, elégszer.
A macskák énekeltek már, amikor még mindig úgy tűnt, hogy sír. Pedig csak nyitva maradt szemén ömlött keresztül az ég szürke vize, hogy aztán cseppenként fusson végig a megfáradt, öreg, boldog arcon.



minimap