Darvasi László: Das traurigste Orchester der Welt (A világ legszomorúbb zenekara in German)

Portre of Darvasi László

A világ legszomorúbb zenekara (Hungarian)

A vonattal érkezett.
Egyszer csak ott álldogált az állomás napraforgó-héjjal teleköpdösött, fekete kátránnyal összemázolt fapadlós peronján, és szórakozottan mosolygott. Egyik kezében disznóbőr utazótáska lógott, a másikban lepedő nagyságú, kékszegélyes selyemzsebkendővel játszott a melegedő szél. Hirtelen kelet felé nézett. A téglagyár előtti kanyarban épp eltűnt, utolsót tülkölt a háromkupés gőzös. A vonat naponta kétszer járt erre, egyszer délelőtt, amikor a keleti határszél hósipkás hegykoszorúja felé tartott, s késő délután lett, mire visszafelé zakatolt a tartományi fővárosba. A peronon álldogáló idegen valószerűtlenül kövér volt, és amikor az állomásfőnök irodája légyszaros ablakán át megpillantotta, a telexgép mellé ejtette a szivarját, és már nem emelte föl többé. Ott hamvadt el a barna dohánylevél, barna foltocskát hagyva az asztalka hepehupás furnérlapján. A férfi legalább olyan kövér volt, mint a két esztendeje hivatalban lévő polgármester, s ez a testméret ebben a városban a legnagyobb pimaszságnak, úgymond arcátlan kihívásnak számított. Ez párbajt, nyílt harcot, vérremenő közéleti vetélkedőt is jelenthetett, mert hiszen Kern azzal a végső, bár meg kell vallani, ragyogó húzással nyerte meg a helyi választásokat, hogy az utolsó napon bejelentette, nálánál kövérebb ember nem él a városban. És Kern Józsefnél kövérebb ember valóban nem élt a városban.
Kern József a választás előtti napokban pontosan egy mázsa negyvenkét kilót nyomott. Valamint harmincegy dekát, amire nagyvonalúan rálegyintett, nem érdekes, adják a felejtésnek, csak az egész számok számítanak.
A konfettivel telehintett, véreshurkával, méregerős tormahegyekkel és szódás borral kísért választási kampány utolsó fordulójában lehengerlő beszédet tartott. Az emberek először elcsöndesedtek, aztán morgolódni, helyeselni és sóhajtozni kezdtek, végül szabályosan őrjöngtek. A kövér ember – kiabálta Kern a demokraták fellobogózott, bár gyanúsan meg-megreccsenő faemelvényéről – a legmegbízhatöbb emberfajta!
A kövér ember meggondolt!
A kövér ember boldog!
A kövér ember kövérebb, mint a sovány!
A kövér ember szép!
A kövér ember jó!
A kövér ember életszerető, mert több a vesztenivalója!
A kövér ember nem önző, mert fölösleges önzőnek lennie!
A kövér ember adakozó, mert több van neki!
A kövér embernek bőséges tartalékai vannak!
A kövér ember empatikusabb, ravaszabb, jobban ismeri az életet!
A kövér embert jobban látja az Isten!
*
S mintha csak ez a mondat is jel lett volna, a majom a szimfonikus zenekar mintájára elrendezett állatsereg felé fordult, a banánt eldobta, pálcájával koppantott néhányat, majd intett, kezdhetik. Az első pillanatokban talán nem derült ki, hogy a démonikus d-moll tételt hallják. Megszólaltak a citromsármányok, majd rázendítettek a kanárik, csízek és fülemülék is, nagy hasas kecskebékák és poszáták és mélybúgású gerlék adták a vonósokat, a kicsi üstdobokat majmok püfölték, és lassú surrogással megindultak az aranyhörcsögök ezüstbe futtatott örökjárói, mint megannyi fúvóshangszer, és a palotapincsik vonyítottak, a tengeri malacok füttyögtek, végül beléptek a szólamba a pintyek is. A macskák, melyekről tudnivaló, hogy utálják a kamarazenét vagy a szimfonikus műveket, a negyedik tétel áhítatában zendítettek kényes szopránjukra, házidisznók feleltek nekik basszus hangon, afrikai vadméhek zümmögtek papírdobozokból, kobrák és viperák sziszegtek vissza, harkályok ütögették a taktust, s a város énektanára, aki ott állt a meglepetéstől dermedt első sorokban, tudta, tökéletes, egyszeri és megismételhetetlen művet hallanak ezekben a pillanatokban. S az áhítat ködén át az is felderengett, hogy Kern József nem hazudott, beváltotta az ígéretét. Igen, ez volt a Zenekar.
Az állatkereskedőhöz igyekvő Zsákos Ferdinándot a szomszéd utcában lökték föl, s ahogy hozzácsapódott az utcakövekhez, valami hatalmasat reccsent benne. Biztosra mentek. Egy bakancsos láb még a mellkasára, a szív fölé taposott. Mint a könnyű kerítéslécek, úgy roppantak a bordák. Nem fájt ez sem, csak könnyű lett minden. Zsákos tudta, már soha többé nem áll talpra. Amikor fölhangzottak a szimfónia első taktusai, nyomban ráismert a testében zengő dallamokra. Pontosan akkor állt meg a szíve, amikor nagyon távolról és nagyon halkan a basszusok egyhangján fölhangzott az örömdallam.
Megrándult a teste, egyszer, finoman, elégszer.
A macskák énekeltek már, amikor még mindig úgy tűnt, hogy sír. Pedig csak nyitva maradt szemén ömlött keresztül az ég szürke vize, hogy aztán cseppenként fusson végig a megfáradt, öreg, boldog arcon.


Das traurigste Orchester der Welt (German)

Er kam mit dem Zug.
Mit einemmal stand er auf dem Bahnsteig, dessen schwarze, pechverschmierte Holzdielen mit den Schalen von Sonnenblumenkernen vollgespuckt waren. Er lächelte zerstreut. In der einen Hand hing eine schweinslederne Reisetasche, in der anderen spielte die wärmer werdende Brise mit einem blau umrandeten Riesentaschentuch aus Seide. Plötzlich blickte er nach Osten. Die Dampflok mit den drei Coupes verschwand gerade in der Kurve vor der Ziegelei und pfiff zum letztenmal. Der Zug kam zweimal täglich hier vorbei, am Vormittag, wenn er auf die schneebemützten Bergkränze des östlichen Grenzgebietes zufuhr, und am späten Nachmittag, wenn er in die Provinzhauptstadt zurückratterte. Der Fremde, der auf dem Bahnsteig herumstand, war unglaublich dick. Als der Bahnhofsvorsteher ihn durch die von Fliegendreck verklebten Bürofenster erblickte, fiel ihm die Zigarre neben das Telexgerät, und er hob sie nicht wieder auf. Das braune Tabakblatt zerfiel zu Asche und hinterließ auf der gewellten Furnierplatte des Tischchens einen kleinen braunen Fleck. Der Mann war mindestens so dick wie der Bürgermeister, der seit zwei Jahren im Amt war, und solche Körpermaße galten in dieser Stadt als größte Unverschämtheit überhaupt, sozusagen als unverfrorene Herausforderung. Das konnte sogar ein Duell, einen öffenen Kampf oder einen öffentlichen Wettstreit bis aufs Blut bedeuten, schließlich hatte Kern die örtlichen Wahlen mit jenem letzten, zugegeben brillanten Schachzug gewonnen, indem er verkündete, in der Stadt gebe es keinen dickeren Menschen als ihn.
Und einen dickeren Menschen als Josef Kern gab es tatsächlich nicht in der Stadt.
Josef Kern hatte in den Tagen vor der Wahl genau einen Zentner und vierundachtzig Pfund auf die Waage gebracht. Und dreihundertzehn Gramm, was er großzügig abtat, das sei nicht interessant, Schwamm drüber, nur die runden Zahlen zählen.
In der letzten Runde der von Konfettiregen, Blutwursten, höllisch scharfen Meerrettichbergen und Weinschorle begleiteten Wahlkampagne hielt er eine vernichtende Rede. Erst wurde alles still, dann begannen die Leute unruhig zu werden, sie applaudierten, sie seufzten, und schließlich tobten sie regelrecht vor Begeisterung. Die Dicken, schrie Kern vom Fähnchengeschmückten, immer wieder verdächtig knarrenden Holzgerüst der Demokraten herab, sind der verläßlichste Menschenschlag.
Dicke sind vernünftig!
Dicke sind glücklich!
Dicke sind dicker als Dünne!
Dicke sind schön!
Dicke sind gut!
Dicke lieben das Leben, denn sie haben mehr zu verlieren
Dicke sind nicht selbstsüchtig, denn sie haben es nicht nötig!
Dicke sind freigebig, denn sie haben mehr!
Dicke haben reichlich Reserven!
Dicke sind temperamentvoller und schlauer, sie kennen das Leben besser!
Dicke werden von Gott besser gesehen!
(...)
Und als nähme er diesen Satz als Zeichen, wandte sich die Meerkatze der nach dem Vorbild des Symphonieorchesters aufgestellten Tierschar zu, warf die Banane fort, klopfte ein paarmal mit dem Taktstock, winkte, man konnte beginnen. Im ersten Moment war es vielleicht nicht ganz klar, daß der dämonische Satz in d-Moll erklang. Die Goldammern hoben an, dann setzten die Kanarienvögel ein, die Zeisige und die Nachtigallen, die dickbäuchigen Wasserfrösche, die Grasmucken und die tief tönenden Turteltauben gaben die Streicher ab, die Affen schlugen die kleinen Pauken, und mit leisem Surren liefen die versilberten Laufräder der Goldhamster an, einer Vielzahl von Blasinstrumenten gleich, und die Palastpinscher winselten, die Meerschweinchen pfiffen, schließlich stimmten auch die Finken ein. Die Katzen, die bekanntlich Kammermusik oder symphonische Werke hassen, ließen im andachtsvollen vierten Satz ihren delikaten Sopran erklingen, Hausschweine antworteten mit ihren Baßstimmen, afrikanische Wildbienen summten aus Papierschachteln, Kobras und Vipern zischten zurück, Spechte schlugen den Takt, und der Gesangslehrer der Stadt, der in einer der ersten, vor Überraschung starren Reihen stand, wußte, daß sie in diesem Augenblick alle ein einmaliges und unwiederholbares Werk zu hören bekamen. Und durch den Nebel der Andacht schimmerte hindurch, daß Josef Kern nicht gelogen, daß er sein Versprechen eingelöst hatte. Ja, dies war das Orchester.
Ferdinand Sack, der zur Tierhandlung eilte, wurde in der benachbarten Straße umgestoßen. Als er auf das Pflaster prallte, tat etwas in ihm einen lauten Knall. Sie gingen auf Nummer Sicher. Noch einen Tritt mit dem Stiefel auf seine Brust, über dem Herzen. Die Rippen krachten wie leichte Zaunstäbe.- Auch das tat nicht weh, es wurde nur alles leicht. Sack wußte, daß er nie wieder aufstehen würde. Als die ersten Takte der Symphonie erklangen, erkannte er sofort die in seinem Körper wandernden Klänge. Sein Herz blieb in dem Augenblick stehen, da von sehr weit her und sehr leise im Unisono der Bässe das Lied an die Freude erklang.
Sein Körper erzitterte, einmal, ganz fein, genug.
Die Katzen sangen schon, da sah es immer noch so aus, als weine er. Dabei strömte nur das graue Himmelswasser durch seine offengebliebenen Augen, um dann langsam, Tropfen für Tropfen über sein Gesicht zu laufen, das müde, alt und glücklich war.


Source of the quotation1995, Das traurigste Orchester der Welt, Erzählungen p. 105-107, 121-122, Rowohlt, Berlin

minimap