Darvasi László: Het treurigste orkest van de wereld (A világ legszomorúbb zenekara in Dutch)

Portre of Darvasi László

A világ legszomorúbb zenekara (Hungarian)

A vonattal érkezett.
Egyszer csak ott álldogált az állomás napraforgó-héjjal teleköpdösött, fekete kátránnyal összemázolt fapadlós peronján, és szórakozottan mosolygott. Egyik kezében disznóbőr utazótáska lógott, a másikban lepedő nagyságú, kékszegélyes selyemzsebkendővel játszott a melegedő szél. Hirtelen kelet felé nézett. A téglagyár előtti kanyarban épp eltűnt, utolsót tülkölt a háromkupés gőzös. A vonat naponta kétszer járt erre, egyszer délelőtt, amikor a keleti határszél hósipkás hegykoszorúja felé tartott, s késő délután lett, mire visszafelé zakatolt a tartományi fővárosba. A peronon álldogáló idegen valószerűtlenül kövér volt, és amikor az állomásfőnök irodája légyszaros ablakán át megpillantotta, a telexgép mellé ejtette a szivarját, és már nem emelte föl többé. Ott hamvadt el a barna dohánylevél, barna foltocskát hagyva az asztalka hepehupás furnérlapján. A férfi legalább olyan kövér volt, mint a két esztendeje hivatalban lévő polgármester, s ez a testméret ebben a városban a legnagyobb pimaszságnak, úgymond arcátlan kihívásnak számított. Ez párbajt, nyílt harcot, vérremenő közéleti vetélkedőt is jelenthetett, mert hiszen Kern azzal a végső, bár meg kell vallani, ragyogó húzással nyerte meg a helyi választásokat, hogy az utolsó napon bejelentette, nálánál kövérebb ember nem él a városban. És Kern Józsefnél kövérebb ember valóban nem élt a városban.
Kern József a választás előtti napokban pontosan egy mázsa negyvenkét kilót nyomott. Valamint harmincegy dekát, amire nagyvonalúan rálegyintett, nem érdekes, adják a felejtésnek, csak az egész számok számítanak.
A konfettivel telehintett, véreshurkával, méregerős tormahegyekkel és szódás borral kísért választási kampány utolsó fordulójában lehengerlő beszédet tartott. Az emberek először elcsöndesedtek, aztán morgolódni, helyeselni és sóhajtozni kezdtek, végül szabályosan őrjöngtek. A kövér ember – kiabálta Kern a demokraták fellobogózott, bár gyanúsan meg-megreccsenő faemelvényéről – a legmegbízhatöbb emberfajta!
A kövér ember meggondolt!
A kövér ember boldog!
A kövér ember kövérebb, mint a sovány!
A kövér ember szép!
A kövér ember jó!
A kövér ember életszerető, mert több a vesztenivalója!
A kövér ember nem önző, mert fölösleges önzőnek lennie!
A kövér ember adakozó, mert több van neki!
A kövér embernek bőséges tartalékai vannak!
A kövér ember empatikusabb, ravaszabb, jobban ismeri az életet!
A kövér embert jobban látja az Isten!
*
S mintha csak ez a mondat is jel lett volna, a majom a szimfonikus zenekar mintájára elrendezett állatsereg felé fordult, a banánt eldobta, pálcájával koppantott néhányat, majd intett, kezdhetik. Az első pillanatokban talán nem derült ki, hogy a démonikus d-moll tételt hallják. Megszólaltak a citromsármányok, majd rázendítettek a kanárik, csízek és fülemülék is, nagy hasas kecskebékák és poszáták és mélybúgású gerlék adták a vonósokat, a kicsi üstdobokat majmok püfölték, és lassú surrogással megindultak az aranyhörcsögök ezüstbe futtatott örökjárói, mint megannyi fúvóshangszer, és a palotapincsik vonyítottak, a tengeri malacok füttyögtek, végül beléptek a szólamba a pintyek is. A macskák, melyekről tudnivaló, hogy utálják a kamarazenét vagy a szimfonikus műveket, a negyedik tétel áhítatában zendítettek kényes szopránjukra, házidisznók feleltek nekik basszus hangon, afrikai vadméhek zümmögtek papírdobozokból, kobrák és viperák sziszegtek vissza, harkályok ütögették a taktust, s a város énektanára, aki ott állt a meglepetéstől dermedt első sorokban, tudta, tökéletes, egyszeri és megismételhetetlen művet hallanak ezekben a pillanatokban. S az áhítat ködén át az is felderengett, hogy Kern József nem hazudott, beváltotta az ígéretét. Igen, ez volt a Zenekar.
Az állatkereskedőhöz igyekvő Zsákos Ferdinándot a szomszéd utcában lökték föl, s ahogy hozzácsapódott az utcakövekhez, valami hatalmasat reccsent benne. Biztosra mentek. Egy bakancsos láb még a mellkasára, a szív fölé taposott. Mint a könnyű kerítéslécek, úgy roppantak a bordák. Nem fájt ez sem, csak könnyű lett minden. Zsákos tudta, már soha többé nem áll talpra. Amikor fölhangzottak a szimfónia első taktusai, nyomban ráismert a testében zengő dallamokra. Pontosan akkor állt meg a szíve, amikor nagyon távolról és nagyon halkan a basszusok egyhangján fölhangzott az örömdallam.
Megrándult a teste, egyszer, finoman, elégszer.
A macskák énekeltek már, amikor még mindig úgy tűnt, hogy sír. Pedig csak nyitva maradt szemén ömlött keresztül az ég szürke vize, hogy aztán cseppenként fusson végig a megfáradt, öreg, boldog arcon.


Het treurigste orkest van de wereld (Dutch)


Hij kwam met de trein.
Opeens stond hij op het perron met de houten banken, die met schilletjes van zonnebloempitten waren ondergespuugd en met zwart teer waren bestreken en hij glimlachte geamuseerd. In de ene hand had hij een varkensleren reistas, in de andere speelde een blauwgerande zijden zakdoek van beddelakenformaat met de warmer wordende wind. Plotseling keek hij in oostelijke richting. In de bocht voor de steenfabriek verdween juist de stoomlocomotief met zijn drie wagons, terwijl hij nog één keer floot. De trein kwam hier twee keer per dag langs, eenmaal ’s morgens, als hij in de richting van de krans bergen met hun sneeuwmutsen koerste, en pas laat in de middag opnieuw, als hij terugrammelde naar de provinciehoofdstad. De vreemdeling op het perron was zeldzaam dik en toen de stationschef in zijn kantoortje hem vanachter zijn ruit vol vliegestront in het oog kreeg, liet deze zijn sigaar naast het telexapparaat vallen zonder hem weer op te rapen. Daar veraste het bruine tabaksblad, waarbij het bruine vlekjes achterliet op het bobbelige fineer van het tafeltje. De man was minstens even dik als de burgemeester, die nu twee jaar in functie was, en een dergelijke lichaamsomvang gold in dit stadje als buitengewoon onbeschoft, om niet te zeggen als een regelrechte provocatie. Het kon zelfs op een duel, een openlijke strijd of een tot bloedens toe uitgevochten tweekamp uitdraaien, want Kern had immers de plaatselijke verkiezingen met een laatste en, toegegeven, briljante zet gewonnen door op de sluitingsdag te verklaren dat er in de hele stad niemand woonde die dikker was dan hij. En er woonde in de stad dan ook niemand die dikker was dan József Kern.
József Kern had in de dagen voor de verkiezingen precies één centenaar en vierentachtig pond op de schaal gebracht. En nog driehonderd tien gram, die hij grootmoedig wegwuifde, die doen er niet toe, laat die maar zitten, alleen de hele getallen tellen. In de laatste ronde van de door confettiregens, bloedworst, bergen akelig scherpe mierikswortel en wijn met spuitwater begeleide verkiezingscampagne had hij een overrompelende toespraak gehouden. Eerst waren de mensen stil geworden, toen waren ze begonnen te morren, te applaudisseren en te zuchten, en ten slotte had er een eensluidend gejuich geklonken. Wie dik is, had Kern vanaf het door democraten bevlagde, maar de hele tijd vervaarlijk krakende houten getimmerte geschreeuwd, wie dik is, is een van de allerbetrouwbaarsten.
Wie dik is, is bedachtzaam!
Wie dik is, is gelukkig!
Wie dik is, is dikker dan wie dun is!
Wie dik is, is mooi!
Wie dik is, is goed!
Wie dik is, houdt van het leven,want hij heeft meer te verliezen!
Wie dik is, is niet zelfzuchtig, want dat heeft hij niet nodig!
Wie dik is, is goedgeefs, want hij heeft meer!
Wie dik is, heeft reserves in overvloed!
Wie dik is, is empathieker en sluwer en weet beter wat er in het leven te koop is!
Wie dik is, kan God beter zien!

[…]

En alsof deze zin het teken was, keerde de meerkat zich naar de schare dieren die als een symfonieorkest zat opgesteld, hij gooide de banaan weg, tikte een paar keer met het stokje en gebaarde dat ze konden beginnen. In de eerste ogenblikken was het misschien nog niet helemaal duidelijk dat het demonische deel in d-klein werd uitgevoerd. De geelgorzen hieven aan, weldra zetten de kanaries in en ook de sijzen en de nachtegalen, de buikige waterkikkers, de tuinfluiters en de tortelduiven met hun diepe roep verklankten de strijkers, de apen trommelden op paukjes en met een traag gesnor kwamen de verzilverde loopmolentjes van de goudhamsters op gang als evenzovele blaasinstrumenten, de pinchers jankten, de Guinese biggetjes piepten en ten slotte mengden zich ook de vinken in het geheel. De katten, waarvan bekend is dat ze een hekel hebben aan kamermuziek en aan symfonische werken, lieten in het bezonken vierde deel hun breekbare sopranen klinken, waarop de bassen van de varkens weer antwoordden, Afrikaanse wilde bijen zoemden in hun papieren doosjes, cobra’s en adders sisten terug, spechten tikten de maat, en de zangleraar van de stad, die in een van de verstijfde voorste rijen stond, wist dat ze in deze ogenblikken een volmaakt, eenmalig en nooit te herhalen werk hoorden. En door de nevel van de aandacht schemerde ook door dat József Kern niet had gelogen en dat hij zijn belofte was nagekomen. Ja, dit was het Orkest.
Ferdinánd Zsákos, die zich naar de dierenhandel spoedde, werd in een zijstraat omvergelopen en terwijl hij op de straatstenen kletterde, spatte er iets in hem uit elkaar. Ze speelden op zeker. Er trapte nog een laars op zijn borst, boven zijn hart. Zijn ribben knapten als lichte hekspijlen. Ook dat deed geen pijn, alles werd alleen maar licht. Zsákos wist dat hij nooit meer op zou staan. Toen de eerste maten van de symfonie weerklonken, herkende hij op slag de melodieën die in zijn lichaam hadden rondgewaard. Zijn hart stond precies stil op het moment dat de bassen van heel ver en heel zacht unisono de ’Ode an die Freude’ inzetten.
Zijn lichaam schokte, één keer, een beetje, genoeg.
De katten waren al aan het zingen, toen het nog steeds leek alsof hij huilde. Maar in zijn opengebleven ogen stond alleen het grauwe hemelwater, om ten slotte druppelsgewijs langs zijn vermoeide, oude, gelukkige gezicht te lopen.



PublisherVan Gennep, Amsterdam
Source of the quotationpp. 39-40., 51-52.

minimap