Devecseri Gábor: Bikasirató

Portre of Devecseri Gábor

Bikasirató (Hungarian)

1.  Társalgás

Clarae uxori Hispaniam vitamque
mecum una permeanti

 "Ami a bikaviadalokat
illeti, én bikapárti vagyok"
mondtam – mint már sokszor – megnyugtatandó
a néhány éve már Madridban élő
hölgyet, ki így szólt (válaszul ama
kijelentésemre, hogy mindenképen
megnézek itt egy bikaviadalt,
mert meg kell néznem): "Csodálom magát."
"Bikapárti vagyok", és hozzátettem
a magyarázatot is: "tudniillik
a toreádort valamikor mégis
megkérdezték, akar-e küzdeni;
a hivatása megválasztásába
ő legalábbis beleszólt;
de a bikát nem kérdezte meg senki."
"Jó, jó – enyhült meg – de ezt itt ne mondja
meg senkinek." Lám, máris itt a másik
aggodalom: hogy: mit szól a tömeg?
Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én,
nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok,
nagyszerű!; meg azt,
hogy úgysem hagyja megzavarni magát
e pompás multaságban; mit számít
az aránylag kevesek jogosulatlan
- mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése?"Nézze kérem
-mondta a hegyesszakállú, rokonszenves
úr, egyébként költő, a hófehér
abrosz fölött -, a bikának amúgyis
természete a küzdés, nekimegy
mindennek, támad." Mi úgy vettük észre,
hogy nem nagyon, csak ha bosszantják;
és ezt persze kell, máskép a közönség
csalódott meg hiányérzete is marad,
ha aznapra beütemezett (és kifezetett)
ölése elmarad.

2. A bika dala

Kiválasztottak engem
és megkergettek engem
füvön futtattak engem
lovak közt űztek engem
és felneveltek engem
itattak és etettek
most véremig gyötörnek
és hull és hull a vérem
nem értem és nem értem

3. Társalgás

És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a
visszaélés a bika bizalmával,
ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely,
mondom, ott veszi kezdetét
máris és éppen azzal, hogy megindul;
a küzdelem, amit csak az egyik fél akart.
A másik fél megáll
ott az aréna közepén és nagyot szippant
a levegőből, amely nemsokára
vére szagától lesz terhes. Mire
szurkálni kezdik, lóról és fölülről.
Forog kicsit – Ugyan, hagyjátok abba
 - mondaná, hogyha szólni tudna – Mi ez? –
tenné még hozzá. Hanem válaszul
köré rohannak a díszes, szines
dárdácskákkal a gyalog-harcosok
és mindegyikük
lehetőleg elegánsan egy-egy
rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább.
Most már
végkép nem ért semmit. – Hagyjátok abba! -
kiáltotta nemrégen ugyanitt
egy kisgyerek. – Ez nem becsületes
dolog. Többen egy ellen? Így kiáltott
volna a bika is, lett volna emberi
hangja és emberi, de még el nem romlott
gyermek-értelme. Hanem ő csak állt,
még sétált néhány lépést
csodálkozva és vérével borítva.
És voltak, akik megmondhatták volna,
hogy a rétek, játék, futás, edző-torna
az elképzelésekhez tartoztak és
a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban,
mikor a porondhoz várakozva és
gyanutlanul előszőr állt-meg,
hogy ott és ott előszőr
az életbe került.

4. Az én dalom

Tagadom,
tagadom, hogy az élet pusztán fájdalom,

s hogy elég,
tudni belőle csak azt, ami szörnyűség,

ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat,
tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,

ez a Szent Sebestény bika itt, húsában acél-hegyekkel,
s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő várakozásba torzult emberekkel,

s hogy csak az van, ami a lelket marja, a testet építi, vérzi,
tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi,
s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm,
s hogy nem a valóság, ami kívülesik ez ölésre tapadó szemek köritette körön,

s tagadom azt,
hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,

s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk kínjából sarjad,
tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egézséges étvágy
[egyedül betöltheti birodalmad,

s tagadom főként (mert többé kevésbé sajnos mindenütt jelenlevő)
hogy van ádáz és hatalmas, lompos és dialamas ördög, mindentő különlevő.

5. Társalgás

Mert a bikát
annak képzelték s kezdetben az is volt,
legalábbis a legelső vadászok
számára,félelmetes hatalom,
akit legyőzni is csak úgy lehetett, hogy előbb
fohászkodtak hozzá, s utána
tisztelték világ-ravatalon.

Mert a bikát
űzőbe venni vagy akárcsak
találkozni vele, félelmetes volt,
nagy próbatétel s elkerülhetetlen.
Nem úgy, mint itt, e pénzért megnyitott
s gépiesen ismételt ünnepekben.

6. A reklám dala

Itt minden csütörtökön és vasárnap,
miként a templom-homályában vasárnap
és hajnalonként hétköznapon is,
feláldozzák a legfőbb élelmet sajátmagának.
És nem persely jár körbe;
a hátborzongatásnak megszabott ára van
és jóelőre túl kell
és túl lehet jutni leszurkolásán.

7. Társalgás

A mítosz mindig – ha sután is –
igazságra törekszik, óvja, ha már
fölébredt bennünk az igazság igénye
(ha gyakorlatáról lemondatik is),
legalább látszatát, legalább
törmelék-csillámát a lehetségesnek:
a bikafejű szörny, a krétai
még vérivó volt, nem az ő
vérét itták. S a hős tévelygett volna
 a hozzá vezető, a túlerőhöz
vezető úton, rejtek folyosókon,
s hiába győzött volna, sohasem
juthatott volna vissza a szabad
levegő édes fényébe. E porondon
előre-nem-tudott és álnok
csapások közt a bika tévelyeg.
Egyenesen és kényelmesen ülnek,
akik vérétől részegek.

8. Catullus dala

Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a szélvész
(az meg a rántástól eldől, kiszakad gyökerestől,
s hultában széttör mindent, ami elébevetődik):
így terítette le ott hős Théseus, győzve, a szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.

9. Társalgás

És itt is és most is; Théseus küzdelme
megismétlődik újra s újra.
S a szegény Minotaurosz hiába döf.
Úgy oktatták, hogy a kendőbe döfjön,
s nem védheti magát: a libbenő
kendő mögött mindig – akár a végzet –
a semmi áll.
Most mát Thészeusszal van dolga a fövenyen.

10. A játékmester dala

És ő – milyen legyen?
Legyen előre diadalmas,
lehetőleg már sok
győzelemmel a háta megett.
Érezze úgy, hogy erre a csatára
remdeltetett.
És mutassa is. Olyan legyen, ki vissza az ünnepléstől sem retten,
arany-piros-cifrán, tudom-hogy-vártok mosollyal vonuljon be, mint
primadonna a pompás nagyoperettben.
De balettet is járjon, virtuóz módon, leheletfinom szabályhoz
[igazodva,
egy-egy alig-mozdulatával terelje a bumfordi kényszer-hős
[Minotauroszt balra-jobbra.
mert művészet ez is és nem kicsiség és szép is kétségtelen,
mert látszólag csak a karcsú szépség győz benne az otromba
[szörnyetegen,
mert hajlékony elegancia
szabja meg benne, hogy mikor hová kell mindkettejüknek fordulnia.
Mert szép a szabály és itt is minden azon bukik, azon áll.

11. Az én dalom

A különbség annyi, hogy a balettban
nem kötelező a halál.

12. Társalgás

Kifütyülik a torerót, ha túllépa megszabott vonalon,
s a bikát, ha gyáva; bár nem hiszem, hogy ez őt zavarja nagyon;
de egyre kevesebb a vére és egyre bizonytalanabb,
meg kell ölni, előbb, mint magától
elhullna a szúrások alatt.
És ha ügyesen döf, ha jó bikának itélik, megtapsolják, mint
[ellenfelét
(bár nem hiszem, hogy hálásan fogadja), „Toro! Toro!”
[– kiáltják a nevét.

13. A bika dala

Nem így hívnak, azazhogy nem csak így.
És Minosz voltam és fia.
És király és törzsfő, akinek vérével
a népét kellett megváltania.
S az hozzá is segített, hogy megváltsam őt
mindig is készségesen.
Mert azt hitték szegények, ha én előbb halok meg,
ők nem halnak meg sosem.
És hajlandók voltak tisztelni érte, rettegni, szeretni, mint
az inkvizítor az eretneket, kit megvált, ha ráméri a kínt,
s mint a kosokat, bakokat és bűnbakokat,
kikre annak rendje és módja szerint
rárakják vétkeiket, és meggyötrik, megölik, és imádják
[rettegve mind,
és inkább hívják, csak vissza ne térjen, ez voltam, mindez én,
ezért kell visszatérnem ma is a mérkőzések ünnepén.
Ti köröttem táncolók, noha egyhelyben, szivetek
[tam-tam dobjaival,
ti rám virágot dobók és vérem vevők, kiknek szűkölő öröme
[fülembe rivall,
ismerlek…

14. A tömeg dala

Ez itt a király, a mi vezérünk! Szedte-vette!
Megnézzük, hogy a lelke emelkedett-e.

Döföljük, öljük, törjük, gyötörjük. Állja-e? megöljük, ha nem.
De ha igen, ha hősiesen, azt mondjuk néki: „Istenem!”,

és úgy végezzük ki. Mert ő mi s mi meg ő.
Egyesülünk vele, ha megérdemli; így lehet ő az ölt s az ölő,
[a felfalt s az evő.
Így tépjük és esszük, hisz egyek vagyunk; megérdemli vad haragunkat,
e kérlelhetetlent: mert vétek, hogy öljük; és büntetnünk kell benne
[magunkat.

15. Társalgás

Én láttam Ariadnét.
Divatos kalapban ült a lelátón, belekarolva
egy lovagjába és nedves ajakkal,
pillákkal nézte, mint pereg a torna.
És minden szúrásnál rándült a karja, szorította közelebb, közelebb
magához a férfit oldala mellett, kinek arca változott: vagy bika lett,
fekete-bársony isten-ördög arc (mikor a bika támadott),
vagy pelyhes és hamvas és diadalmas,
sebekből éledő ifjú )ha a torero lendült nagyot);
de egybe is olvadt benne e kettő, nemigen különböztette meg,
míg tapsos csuklóján arany perecekkel pihegett és lihegett;
míg combja között érték villanyütések, míg – ha a döfés sikerült –
királylány-keble a divatos selyeming és az illedelmes
fehérnemű alatt csúcsossá merevült;
míg minden csepp vérre, mely frissen kifreccsent, fölkapta fejét
[megújra,
és tágranyitotta mohón a szemét, majd üdvözült mosollyal
[nyomban lehúnyta;
a míg általában úgy viselkedett kipirult-lelkesen,
ahogy egy igazi jómodorú ifjú hölgy viselkedik az ilyen versenyen.

16. Jelentés

Jöttem, ömöltek, özönöltek, derűsen
csevegve töltötték be a padsorokat;
köztük a bírák, akik megbüntetik – helyesen –
a magánzó kéjgyilkosokat.

17. Az út dala

lebegtünk át a tengeren
idillt idillre látva;
olajbogyó többmillió
integetett utánunk;
szirtek között, öblök fölött
az ég saját kékjeivel
saját kedvére játszott
s kedveskedett szemünknek;
a lég, a víz, a kékség
gyanutlanná varázsolt,
ég-, lég-, olaj-varázs volt,
mi küldött, hívott és emelt
magunk-feledtetően
új s új lágy-arcu révbe.
S most hirtelen a vérbe.

18. Társalgás

S lehet, hogy ezért is éreztük úgy
a Prado pompás termeibe lépve
s bolyongva bennük, mintegy szépség labirintusában,
hogy az Ember, amióta csak él,
vergődik a szünttelen tusában;
s hogy a társak, a sokak, a számukban elbújók, míg csak rájuk
[is sor nem kerül,
tam-tammal és „Toro!Toro!”-val ugrándozzák a kiválasztottat
[körül,
aki egyénileg hajlandó halni, vagy ölni akár,
míg ez utóbbit ők csak együtt, csak nem-én-voltam pajzs alatt;
[hát a hősnem tisztelet tüze jár;
és honnan? a máglyáról persze, meg a gyilkos tekintetekből,
meg az irgalmazz-nekünk gyertya-tüze az irgalomtalan kezekből;
s hogy szüntelen tusában liheg az Ember és nincs pihenése;
pedighát ez sem igaz, két kínhalál között telik idillre, bárha kevésre;
eszi a lovag két tusa között, gondos szeletekre vágva, a dinnyét,
megtalálja, mielőtt történelem vagy betegség rácsap, a szorgalmas
[pár, kis kunyhóban idilljét,
és a többi is itt-ott és többször is, de amik itt rögzítettek, a tettek,
azt mutatják, hogy a lét láncolatából valami igazán mosolyosat
[kifelejtettek.

19. A képtár dala

Nem teljesen, csak arányaiban;
kereteim között nim minden, ami van.
A lágy szellőről a sivatagi szél,
s az édes bűnről a büntetés beszél.

20. Kérdés, jelentés és kérdés

Valóban, hol is az édes bűn, milyen ritkán kerül itt rá a sor;
az édes vétek – ha ugyanvétek – többnyire elrejtőzik valahol,
valahol az érintetlenség és a megtorlás között;
alig is lehet látni, amivel egy-egy diadalmas szent megütközött.
S az ember el-elmerenghet azon,
hogy a létben ringatózó, az almába beleharapó Éva helyett
[magasabb eszmény-e az amazon,
vagy nem inkébb úgy van-e, hogy a megkínzott férfitestre
[gyöngéd áhitattal fölnéző tonzurás szentnek
szerelmes pillantásai tévútra mentek.
Még Boticelli is, ez a máskor oly gyöngéd fénnyel szelíd,
itt mintha megvadult volna, épp itt: a vadász ifjú, a ló s a
[kutyák a meztelen nőt kergetik,
s az ifjú késével szétmarcangolja szakszerűen.
S míg minden műremek, az iszonymutató is, azt mondja a
[létre:”Igen, igen!”
és megvilágítja a termet, s tud boldogítani,
– az egészre együtt fekete köpenyt borít, ami
mindent magának követel: nemhalkuló kérdésével gyötör
az élő hús tépést ismételő
domináns Témakör.

21. Társalgás bolyongás közben

Mi is itt e végenincs úton ez a sok szörny, és fenyegetés, sátán,
[szög, korbács,karó, gondosan kidolgozott pokol, ördög és fene,
mi a büntetéseknek ez a nagyüzeme?
Miért kell egy lélegzetvételnyi levegőért az édes rét füve felett
kínhalálok seregével fizetni később a fülleteg
hegyes és szöges és csápos és nyálkás, parazsa poklok
[bugyraiban?
Lássuk csak, hogyan képzelték: az isten növesztett gyümölcsöt
[és azt mondta: ”tessék fiam”.
„Köszönöm”, mondta az ember és vett és nyomban a pokolra
[került;
a sátán dörzsölte undok mancsát: „Sikerült.”
Neki vagy az Úrnak? A sátánt merkával együtt nem az Úr
[teremtette-e?
„Álljunk csak meg!” mondja a hittudós, „már előbb hibáztál;
[itélete
csak a tiltott fa gyümölcséért sujtott..”
És hát az nem volt ott?
Vagy isten csak beugrat?
Mi úgy vettük észre, hogy minden gyümölcsért büntetést
[talált ki, újat meg újat;
s hogy minden alkalmat megragad kipróbálni az embert, vajon
[hiszi-e,
hogy édes a lét, s hogy számára a terített asztal – mit az Úr
[terített meg – a lét gyönyöre;
és ha elhiszi, lecsap rá, kazánba dobja és megbízza ördögeit
(ki máséi, ha nem az Övéi?), hogy marják és harapják és
[huzigálják a zsigereit;
és méltányosan, malaszttal honorálja, ha visszautasítja a teli
vtálat a jámbor,
de még egy csipetnyi örömet is, „ez aztán szent a javából!”
mondják az angyalok, szárnyas fejükkel, kik a lelátóról figyelik,
amint a nyilat, a dárdát, a karót a torz-arcú bőszek (s azokat ki
[alkotta?) a dicséretes szentbe verik,
vagy a fiatal hím-szentnek malomkövet köt nyakába a pogány
és vízbetaszítja mezítelenül, s ő nemi szervét eltakarva zuhan
[alá,
vagy megszurkálják a bika-szenteket, s a tehén-szent (Katalin és a többi
[a két kínzókerék között) ölére szorítja szemérmes gonddal kezét
(már Aiszkhülosznál Iphigéniának jó sajtója volt ugyanezért),
és kezüket tárják az angyalok, ünneplik a vérfacsaró
szerszámok között forgolódó hitvallót, aki az eszme és erőszak
[porondján ilyen jó Toro;
vár rá a mennyország tapsa, mely mintaszerű szenvedését
[megkoszorúzza,
csak most tartson ki, mert még pokolra is juthat, ha a kínok alól
[magát kihúzza;
függnek a szentek fához kötözve, vagy fővel lefelé, csodálatot
[ébresztve, látomásosan, a kereszten,
és nincs és nincs és nincs kivétel, kire az Úr azt mondaná, „most
[az egyszer még eleresztem;
csak lélegezzék önfeledten és pengesse gondtalan a lantja húrjait,
[merengve önnön dallama felett,
vagy öleljen át karjával egy leányt és szivével az embereket”.
Körül parázs, a szivekben marás, az izmokban ördögök fullánkja
[dúl.
És ölnek és halnak, és holtan is halnak, a hulláknak hulláma
[hullákra hull.

22. Jelentés

A bika még él.
Igazán udvariatlan
volna, ha kimúlna, mihelyt belép, abban a pillanatban.
Nem, ő nagylelkű. És hálásak neki,
amiért a kedvükért s a vágyukért s a pénzükért
magát egy darabig még elevenen metélteti.

23. Az utca dala és társalgás

A kirakatban kegyszerek, ékszer-remekek,
és szentek olcsó szobrocskái és olcsó ikafejek

és valamivel többért nagyobbméretű bársony-bikák,
[melyeknek
nyakszirtje alól a szabályos rudacskák, a kijelölt pontról
[kimerednek,

s a szivélyes és udvarias és többnyire szép járókelők, kik
[hordják az emlékeket
lelkük kijelölt helyein, az ezredéveseket s a harminc év
[előttieket,

s az elegáns sarkok, s a gondozott parkok, s a nyelv méltóságos
[gyönyörű dallama szól,
felhágott a napos, a lukacsos-szirtes,, legelős, városos partra az
[élő az idő s az idők tengere alól,

s a templomok hűvöse és a bazárok meleg ricsaja, s a nemzeti
[étel, a paella,
a báránycafatok méllett hány kis kagyló és apró rák rizzsel körített
[takaros ravatalja.

És éppezért ne leggyünk szentimentálisak.
Minden élőlényért könnyet nem törölünk.
Ameddig lehet, úvjuk életünket
és – amennyire lehet – ne öljünk.

Hogy minden élőlényre fussa könny,
tengert kéne magunkban tartanunk,
vagy épp tengerré válnunk.
                 De hát nem az vagyunk?

24. A tenger dala

Nem egészen. S hogy ne kérdezd hiába,
ím itt a felelet:
a tenger tajtékzik, de sose gyáva;
a tenger öl, de nem ölet.

25. Idill

Átöleli a férfi a nőt, át a nő a férfit, a történések szüneteiben
[mézzel-töltött szőlőszemeket esznek,
tornyaikkal a városok szétnéznek, s a tüdők nem zihálnak, csak
[lélegeznek;
hegynek föl, völgynek le jó indák az utak, a szamár hátán
[forrásvizet hordoz,
szerelmes szeret, szülő oktat, mezítlábas barát feloldoz,
falatozik a fa alatt a vadász, legyintve-nevetve csak épp
[utánanéz az őznek,
nap és éj rendben váltakozik, kékarany, zöldezüst fények
[kergetőznek,
csuklónál fogják egymás kezét a fiatalok, körben oly táncot
[lejtenek, mit senki sem vezényel, de ők maguk akarják.

26. A tömeg dala

A torero kihúzta kardját!

27. Királyok, festők, Greco

Fülöp, Fülöp és mindég csak Fülöp és miért ne éppen ő,
ide-oda vágtat, hol ifjan, hol korosan; ő, az istentiszteletet
[ágyból is figyelő,
s aki figyel mindenre és mindenkire és akit figyelnek, mert a
[kerek föld a gyanakvás porondja,
hány festő festette meg hideg – s a forró világban különösen,
[de alkotó arcát? Goromba,
mert őszinte, de igazságos is, épp mert őszinte, a művészet tükre;
a kemény határok és a szabadság vágya, a fék s a motor
[összetartoznak örökre;
a korlát ha tágul, és Fülöp ha száguld, de túlszáguldani magán ő
[se tudott,
nem is akart, és Greco mellett csaknem elvágtatott,
míg ez – áldozat és áldozó egyben –
örökké tette a változó-szenvedő-vérző világot, a magateremtette
[közegben,
oly mennyországot magasítva, hol a küzdésbe-lankadott élő már
[oda is érő,
már meg is dicsőül, ott tárja karját, afelé, akit megálmodott, s aki
[felé is tüstént kar-táró,
nem vizsgálva erényt meg érdemet, csak teljes részvétét közölve
[véle,
a villámhasogatta égbolton, véle, ki élt, s kire mindenkép várt
[a halála,
s kit körülállnak a gyászolók koszorúban, mint pályán a nézők,
a majdan szintén mennyországba érők,
finom ujjaik közt láthatatlan pálcákat tartva és moccanatlan
[méltóságos körtáncot lejtve,
mindegy, hogy a nádbot thürszosz-e, szőlőfürtöket hord-e,
vagy jogar, mely hordozójára csap végül,
vagy pálca, kezében a mámoros rajnak, mely az elmúlással,
[végső imát vagy végső visítást az égig verve, kibékül.

28. Euripidész és Máté evangelista dala

Nosza, keringj körbe Bakkhoszért;
nosza sivítsd fennen végzetét
sárkányfi Pentheusznak, aki nő-köntöst
öltve, a nádvesszőt, a szép
thürszoszt – bizonyos halálát –
keze közé fogta
s vezéreként a bikát követve hullt alá.

És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá.
És tövisből fonott koronát tőnek a fejére,
és nádszálat a jobb kezébe;
és térdet hajtva előtte, csúfolják vala,
mondván: Üdvözlégy zsidóknak királya!
És mikor megköpdösték őt, elvevék
a nádszálat és a fejéhez verdesik vala.
És miután megcsúfolták, levevék
a palástot és az ő maga
ruhájba öltözteték,
és elvivék,
hogy megfeszítsék őt.

29. Társalgás

Ott támolyog a bika a szemek előtt.
Hány szem, hány szempár a kő-ülések moccanatlan körtáncából,
[koszorújából,
hány riadt és örvendező, élvező, rettegő, hány szórakozó szempár,
[ami most odabámul,
ami odabámul és odatapad és odafeszül,
hánynak a képet, szépet és szörnyűt, neki-nekifutva és vérezve
[de rendületlenül
e most már végpontjához vonuló-lejtő küzdelemben?

30. A bika dala

Uram, uram, miért hagytál el engem?

31. Társalgás

Provance-ben nem ezt csinálják: ott a fiatal bikát
megkoszorúzzák. ha sikerül koszorúval ékíteni homlokát,
a küzdelemnek vége, és mindenki elégedett;
ügyességét bebizonyítva az ember valóban győz az állat felett
(s ami még fontosabb: a benne magában leskelődő állat felett is;
nem modernizálja a barbárságot: könnyeden végkép elejti).
S csak mellékesen gondol rá, aki akar, hogy minek emléke e
[koszorú:
„kiválaszttattál és uralkodó lész, és isten és ledöfünk és elsiratunk”,
a bika nem töpreng, csak él egy kicsit tovább, jelképeken nem is
[merenghet.
Felkent királyok véres árnyai csak a messzi háttérben
[derengenek.
De itt a nézők láthatalan thürszoszaikkal a hős köré futnak,
[tolongnak körüle,
és magasba emelik kedvencüket, s a bika levágott szarvát és
[farkát vele.
És boldog is, mert szerephez jut, mindegyikük,
mind, mind a sokak, kiknek a harc folyamán nem ért a nevük.
Levetkőztetik bőréből, húsából, mint a manysik a medvét, kihez
[gyöngéden esengenek,
lengetik mint a skalpot az indián, mint fejvadász a megaszalandó
[sötét dicsőség-fejet.

És amaz ezt, ez meg azt kapja,
mindenkinek jut egy farok-, egy szarv-, egy fül-darabka.
Azt lobogtatják lobogó szemmel. „De legjobban járnak az
[állatorvosok, nekik
– mondják – a viadal után a legjobb húst mindig félreteszik.”

És elvégeztetett, elfolyt a vére;
és sorsot vetettek köntösére,
és mindjük úgy is érezhette végre,
hogy most belédöf, a szent cselekvésből
ím ez a része.

32. Homérosz dala és társalgás

Holt Hektór köribe tódultak a harcos akhájok,
bámulták, hogy mily szép termete és az alakja,
 Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet ekkor.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
„Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a hőssel,
mint mikor lobogó tüzeket hajigált a hajónkra.”
Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet ejtett.
Körülhurcolták a bikát az ülések előtt dicsőségesen.
A puffadt fekete, elnehezült tast a porban ordította
[magáról, hogy élettelen.
Így vonszolódhatott, Akhilleusz szekeréhez kötözve a trójai
Hektór, s az évezredek Hektórjai.

Így a pályáról – bárhogy duzzognak olykor – vissza végkép
[nem vonulható Akhileuszok sorsuk szekere nyomán,
s a vissza nem vonulható torerók előbb utóbb
a porban, túl a vagyon és dicsőség kapuján,
mert nem engedi meg
soha a tömeg,
hogy lábhoz tegyék a fegyverüket,
mert gyémántos börtön a rajongás rácsivak körített
dicsőség-terep, hol a tapsokat arany-pirosan, büszkén
[köszönik meg,
ők, akik egy-életüket a porondra lökték, kiknek hadi-táncát föl
[nem válthatja már nyugalom, ringó tunyaság, jótékony lusta közöny,
ők, akik ezüst zuhataggal – valamint a bikát – megillet ugyanaz a
[könny.

33. Az egyes emberek dala együtt

Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk
- mint lehet - szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.hu

Oplakivanje Bika (Serbian)

1. Razgovor

Clarae uxori Hispaniam vitamque
mecum una permeanti

„Što se tiče borbe s bikovima
ja sam na strani bika“ – rekoh
ne prvi put gospodični – da bi nju umirio – koja je od
nedavno građanka Madrida, a obratila
mi se ovako (kao odgovor
na moju izjavu da ću svakako
pogledati borbu s bikovima,
jer videti je moram): „Divim vam se.“
„Na strani bika sam“ i još dodah
radi objašnjenja: „Toreadora
su naime ipak upitali
želi li se upustiti u borbu;
on je barem imao uticaja
pri izboru svoga zvanja;
ali bika niko nije pitao.“
„Dobro – popustila je – ali ovde to
nikome nemojte reći“.  Evo nazire
se nova strepnja: dakle: šta će masa reći?
Ja ću kazati. Veli da nisam ja,
nisam ja koji ubija
ipak ubijam,
veličanstveno! i
ne dozvoljava da ga ometaju
u toj uzvišenoj zabavi: ko
uopšte mari za negodovanje
– jer i oni su mesožderi – nepozvane manjine? „Glegajte molim vas
– rekao je simpatičan gospodin sa šiljatom bradom,
 inače pesnik, preko snežnobelog
stolnjaka – biku je ionako
u krvi borba, samo napada,
napada sve.“ Mi smo tako zapazili
da baš ne, samo kad ga nagone;
a to se mora u protivnom masa će
ostati razočarana sa osećajem
praznine jer je izostao za taj predviđeno
(i plaćeno) klanje.

2. Pesma bika

Izabrali su me
i gonili
na travi me jurili
među konjima terali
i odgojili su me
hranili i pojili
da bi me sad mučili,
krv mi kapa propadam,
ne shvaćam i ne shvaćam.

 
3. Razgovor

I to je najodvratnije od svega. To
nepoštovanje poverenja bika,
neravnopravnost u samoj borbi koja
zapravo započinje
baš time što uopšte počinje;
borba, koju samo jedna strana želi.
Druga strana stoji
u sredini arene i duboko udiše
još sveži zrak koji će biti uskoro
ispunjen mirisom njegove krvi.
Bode ga, bode, odozgo sa konja.
Okreće se. – Zaboga prekinite
– rekao bi da govoriti može.
– Šta je to? – dodao bi. Al mesto
odgovora okružuju ga borci
sa šarenim, okićenim kopljima
i svako od njih
po mogućnosti elegantnim pokretom uz kičmu
mu po jedan šiljak zabode. I hitro se udalji.
Sad već
ništa mu nije jasno. – Prekinite! –
uzviknuo je nedavno jedan
dečak. – Ta borba nije poštena.
Više protiv jednoga? – Tako bi uzviknuo
i bik da poseduje ljudski glas
i ljudsku još neiskvarenu dečačku
maštu. On je samo stajao tamo,
začuđeno i vlastitom krvlju obliveno
nesigurno koračao.
Neki bi mu mogli objasniti da
livade, igre, trke, treninzi
pripadaju jednoj utvari,
stvaranju mašte, dok onog trenutka kada je
po prvi puta još ne sluteći ništa
stao usred arene,
tad, samo tad se sreo
prvi put sa stvarnošću.

4. Moja pesma

Poričem,
poričem da je život isključivo patnja

i da je dovoljno
znati samo to što je tužno,

ono što iznenada seče i naprasno seva,
poričem da je jedina istina pusta jeza,

tu ovaj Sveti Sebastijan, bik u svome mesu s čeličnim šiljcima
i oko njega tribine od grozničavog isčekivanja izobličenim ljudima,

i da postoji samo to što dušu razdire, žile nagriza,
poričem da je loša predstava jedini put bezizlaznim jadima,
i da je radost isto što je i radost preživljavanja, zluradost,
i da sve što je izvan kruga ovih od  klanja ushićenih očiju, nije stvarnost,

i poričem
da je samo uteha a ne i blaženstvo dostižno za čoveka,

i da ta uteha iz tuđe ili vlastite nevolje stiže,
poričem da u bivstvovanju zadovoljstvo jedino iz gnusnosti ili apetita zdravih potiče,

i pogotovo poričem (jer maltene je svugde prisutno)
da postoji, od svega izdvojeni, svirepi i moćni, aljkavi i pobedonosni đavo.

5. Razgovor

Jer bika
su zamislili a u početku je
i bio, makar za davnašnje lovce,
ogromna, zastrašujuća sila
koju su pre savlađivanja celivali,
a nakon pobede, na mrtvačkoj odori,
duboko poštovali.

Jer bika
goniti ili makar susresti
se s njim zastrašujuće je bilo,
veliko iskušenje, neizbežno.
Ne kao ovde za novce uvek
ponovo igranim svečanostima.

6. Pesma reklame

Ovde svakog četvrtka i nedelje
kao nedeljom, a u zoru i radnim danima,
u prisenci cekve,
žrtvuju glavnu hranu radi same žrtve.
I nije škrabnica to
što okolo hoda; jeza ima svoju cenu
i unapred se može i mora
osigurati plativši traženu svotu.

7. Razgovor

Mit uvek – iako nespretno –
žudi za istinom, štiti je kad se već
probudila u nama potreba za istinom,
(mada primena u praksi izostaje)
makar samo prividno, makar
i krhotina od moguće celine:
neman s Krete s glavom bika krv je
pila, ali njegovu nisu pili.
Jer junak bi lutao kroz
skrivenih koridora dok puta
ne bi našao do nadmoćnog protivnika
i zalud bi pobedio, vrativši se nikad
svežinu slobodnog prostora
ne bi osetio. U toj areni bik među
unapred-ne-znanim i podmuklim,
bolnim udarcima samo tetura.
Uspravno, udobno sede oni
koji su od krvi opijeni.

8. Pesma Katula

Jer kao što na najvišem vrhu visokog Taurusa
šumećeg hrasta ili šišarkama punog
crnobora okreće, lomi neumoljiva oluja
(koji se od silnog trzaja iz korena isčupa
i dok pada lomi sve na što usput naiđe):
tako je tamo heroj Tezeus oborio čudovište
što je svojim rogovima u prazan zrak zarinulo.

9. Razgovor

I ovde i sada; opet, opet i opet, uvek ispočetka
ponavlja se borba Tezeusa.
A jadni minotaur uzalud se bije.
Učili su ga da u maramu zarine
a štitit sebe ne može: iza
lebdeće marame – kao sudbina –
praznina ga čeka.
Sad već na tratini s Tezeusom se bori.

10. Pesma majstora igre

A on – kakav da bude?
Neka bude unapred slavodobitan
po mogućnosti iza sebe sa
bezbroj trijumfalnih pobeda.
Nek oseća da je predodređen
za tu borbu.
Neka to i pokaže. Neka se ni od svetkovanja ne preza,
nek stupi na scenu zlatno-crveno-iskićeno s osmehom
[znam-mene-čekate, kao u sjaju operete vedeta.
I neka bude virtuozan plesač ravnajući se prema istančanim pravilima,
ko neprimetnim pokretima levo-desno tera nezgrapnog prisilnog-junaka, Minotaura.
Jer i to je neosporno lepa umetnost, nije bilo šta,
jer prividno nad glomaznim čudovištem pobedu slavi vitka lepota,
jer gipka elegancija
određuje u toj igri ko će gde krenuti od dva protivnika.
Ovde to, što je lepo, uzdiže raspoloženje.

11. Moja pesma

Jedina je razlika da u baletu
smrt nije obavezna.

12. Razgovor

Izvižde torera ako prekorači zadanu crtu
i bika ako se plaši, mada verujem da za to puno ne mari;
al krvi sve manje ima, postaje sve nesigurniji,
pre no što izbodeno telo sam izdahne
mora biti ubijen.
I ako je ubod spretan, ako procenjuju da je bik dobar, aplaudiraju,
(mada verujem da za to nije zahvalan), ”TORO! TORO!” – skandiraju.

 
13. Pesma bika

Nije to moje ime, nije samo to.
Minos i njegov sin sam bio.
Kralj i vladar koji je kao spasitelj
za svoje pleme vlastitu krv žrtvovao.
A za izbavljenje to je i pomoglo,
uvek i drage volje.
Jer su naivni mislili, ako ja pre umrem,
preminuti se ne mora.
Zbog toga su bili voljni strahopoštovati mene i voleti
kao inkvizitor jeretika koga iskupi ako mu bol odmeri,
ili kao ovna, jarca i pokajnika
koje u strahu redovito svačijim grehom
terete, obožavaju ih i zlostavljaju i uništavaju ih redom,
i sad ga dozivaju al nek se ne vrati, sve, sve to sam bio,
zato sam za dane takmičarskih slavlja vratit se morao.
Vas, koji preplašenim otkucajima srca skakutate oko mene,
vas, koji mi cveće bacate i krv uzimate, čija cvileća radost do mene dopire,
poznajem...

 

14. Pesma mase

Evo kralja, našeg uzvišenog vladara!
Pogledajmo kakva je duša tog junaka.

Bodemo ga, mučimo, lomimo, ubijamo. Drži li se? Ubijmo ga ako ne.
Ako da, ako se herojski drži, uzviknimo: ”Bože!”

i tako ga pogubimo. Jer on je mi a mi smo on.
Sjedinimo se s njim ako zaslužuje; tako može biti ubijen i ubica, požderen i žderač.
Cepamo ga i jedemo, ta ista smo celina; zaslužuje divlju ljutnju našu:
jer grehota je što se ubija i mi moramo osetiti kaznu.

 
15. Razgovor

Video sam Ariadnu.
U modernom šeširu je sedela na tribini, uhvatila je za ruku
svog križara i ovlaženim usnama i trepavicama
posmatrala odvijanje turnira.
Prilikom svakog uboda trgnula je sa rukom, sve više se priljubila
uz svoga pratioca čije se lice stalno menjalo: čas je bik postajao
svileno-crno lice đavolsko-božanstveno (kad je bik zarinuo),
čas golobradi, slavom opijeni
iz sto rana vaskrsli mladić (kad je torero zamahnuo);
stapala su se ta dva lica u njemu, od toga ona ništa nije primetila
dok je zlatno-svečano-ukrašeno ushićeno disala i uzdisala;
među butinama strujne udare osećala – a kad je ubod označio kraj –
njene kraljevske grudi ispod mekane, svilene košulje i skladnog
belog rublja kao na vrhuncu zanosa šiljaste postale;
za svaki mlaz sveže krvi ponovo je podigla glavu
i pohlepno širila oči sklopivši ih zatim s blaženim osmehom;
bila je zarumenjeno-oduševljena ali se ponašala pristojno
kao što priliči na takvoj priredbi jednoj mladoj dami.

16. Izveštaj

Dolazili su, žurili su, hrlili
na tribinama veselo se grlili;
među njima i sudije koji kažnjavaju – ispravno –
samozvane krvnike.

17. Pesma puta

Sa bezbroj viđenih čuda
smo prešli preko morskih valova;
za nama su maslinici
plodovima mahali;
među hridinama i nad uvalama
na radost naših očiju
azurno-plavo nebo
vlastiti pir slavio;
vazduh, voda i plavetnilo
bezbrižnim su nas stvorili,
bio je to čar nebesa i ulja
koji nas je radi suštog zaborava
u novu i novu luku blaženstva
zvao, slao i odveo.
A sad iznenada  u krv nas je doveo.

18. Razgovor

Možda smo se tako osećali
lutajući kroz sjajne holove
Prada kao u nekakvom labirintu lepote
da Čovek otkada samo postoji
pati u neprekidnoj borbi;
i mnoštvo građana, u sebi sakrivena lica, sve dok ne dođe na njih red
bubnjevima i klicima „Toro! Toro!“ okružuju izabranika
koji je sam spreman umreti ili čak ubiti
dok ovo zadnje oni samo zajedno, samo pod štitom nisam-ja-bio;
[pa junaku pripada počasna vatra;
i odakle? naravno sa lomače i iz krvoločnih pogleda
i od smiluj-se-nama svetla sveća iz nemilosrdnih ruku;
i da Čovek večno bije svoju bitku i odmora nema;
a ni to nije istina jer između dve mučeničke smrti katkad stiže čas smirenja,
između dve borbe junak skladno narezanu lubenicu jede,
vredan par, pre no što ih zatekne bolest ili istorija, pronalazi u svojoj kolibi idilu,
a i ostali tu i tamo i više puta, ali to što je tu viđeno, ti događaji
pokazali su da je iz lanca bivstvovanja to, što je vedro, izostavljeno.

19. Pesma galerije

Ne u celosti samo u razmerima;
u mojim okvirima nema svega što ima.
Povetarca vetar iz pustinje
počinjene grehe kazna spominje.

20. Pitanje, izveštaj i pitanje

Zaista, gde je taj slatki greh, kako je retko tu počinjen;
slatki greh – ako je uopšte greh – skriva se negde,
negde između čednosti i retorzije;
jedva je vidljiv na što nas  patnja znamenitog sveca opominje.
I o tome može čovek razmišljati
da umesto Eve koja u stvarnosti se ljulja i jabuku otkida, uzvišeni ideal
[Amazonke šta može dati;
nije li možda tako da na izmoždeno muško telo prikovane nežno-pobožne
oči svete device nisu ni tako svete.
Još i Botičeli koji inače blagim nijansama sjaji,
baš ovde kao da postaje divljak: mladi lovac, konj i psi tragači svi golu mladu gone
koju mladić vlastitim nožem spretno komada.
I dok svako delo čak i onda kad užas prikazuje govori o postojanju: „Da! Da!“
i osvetljuje dvoranu i razveseljava,
– crnim plaštom sve pokriva to što ovde vlada, što sve za sebe zahteva:
nesmanjenom žestinom stalno se ponavlja
komadanje živog mesa,
ta diminantna Tema.

21. Razgovor tokom lutanja

Na bezgraničnoj cesti šta je taj brižljivo izgrađeni pakao,
[mnoštvo nemana i pretnji, đavola eksera, bičeva, kolaca i patnji,
kakva je ta korporacija od svih mogućih kazni?
Zašto je potrebno zbog jednog udisaja zraka iznad zelene tratine
mnoštvom mučeničkih smrti platiti kasnije
u šiljastoj, ekserima punoj, sluzavoj, užarenoj utrobi pakla?
Da vidimo kako je zamišljeno: bog je odvojio voćku i rekao: „Izvoli sine“.
„Hvala“ rekao je čovek i uzeo je i istog trena u paklu se našao;
a sotona zadovoljno trljao ogavne šape: „Uspeo sam.“
Uspeo je on ili Gospod? Gospod nije li i sotonu vlastitom  rukom stvorio?
„Momenat samo“ rekao je dobar poznavalac vere „ već si pre pogrešio,
kazna je samo zbog zabranjenog voća stigla...“
Zar voćka nije tamo bila?
Il bog samo nasamari?
Mi smo tako primetili da svakog sočnog ploda nova i nova kazna prati
i svaku priliku grabi da isproba smrtnika dal će verovati
da je život lep i da za njega postavljeni sto – što je Gospog postavio –
[radost življenja, smisao bivstvovanja,
i ako poveruje u kazan ga baca i putem svojih đavola
(čiji su ako nisu Njegovi?) utrobu mu griza, ujeda, raskomada;
i milostivo uočava ako pretrpanu trpezu, a i delić užitka smernik odbija,
„ovaj je svetac među svecima“ aplaudira
hor anđela koji krilatim glavama sa tribine posmatraju
kako strelu, koplje, kolca razjarena lica ( a njih ko je stvorio)
[u hvaljenog sveca udaraju
ili kako paganin na vrat mladog svetog mužjaka kameni točak stavlja
i gogolg u provaliju gura a ovaj tokom pada svoj ud stidljivo pokriva,
ili izbodu svetog bika, a sveta krava (Katarina kao i ostale na točku
[za smrvljenje) krilo rukom brižnom stidljivošću zaklanja,
(Ifigenija je već u doba Eshila za to dobru reklamu imala),
i mnoštvo anđela raširenim rukama slave to, što se našao neko,
ko među spravama za mučenje zakletvu polaže, ko je na bini
[ideje i nasilja tako dobar Toro;
čeka ga pljesak nebesa što njegove patnje slavom ovenča,
samo neka sad izdrži; jer ako se izvuče ispod svih tih muka
[nek u pakao odgega;
prikovani sveci naglavačke vise na križevima budeći vizije i
[osećaje čuda u prostim dušama,
nema, nema iznimki da bi Gospod rekao, „pustit ću ga ovog puta;
nek oseća milovanje vetra, nek bezbrižno svira na lauti sanjareći
[o vlastitom raju,
nek slobodno grli čovečanstvo i svoju mladu damu“.
Okolo je žar, u srcima žal; mišići su žalcima đavola otrovani.
I ubijaju i umiru, i mrtvi umiru, talasi mrtvih na mrtve padaju.

22. Izveštaj

Bik je još živ.
Zaista bi bilo nepristojno
kad bi odmah nakon stupanja na scenu izdahnuo.
Ne, on je velikodušan. I zahvalni su mu
jer prosto zbog njihovih volja, želja i novca
još jedno vreme daje da ga živog komadaju.

23. Pesma ulice i razgovor

U izlozima su krasni dragulji, znamenja
i jeftine glave bika i kipovi svih mogućih svetaca

i nešto skuplje u većim dimenzijama bikovi od samta
iz kojih uredno rezbarene poluge strše iz označene tačke mišićavog vrata,

i srdačni i uljudni i uglavnom prijazni prolaznici koji svoje uspomene
sakriveno nose u dubini duše, one jučerašnje i one stoletne,

i dostojanstvena melodija jezika se čuje na njegovanom parku i elegantnom uglu,
iz okeana zaborava vreme i život stupa na sunčanu, ozarenu hridinu obale grada

i u senci hrama i u žamoru bezistana uz nacionalno jelo paella,
kraj rascepane janjetine bezbroj sićušnih školjki i rakova
[nalazi svoju grobnicu u vidu servirane salate.

Zbog toga nemojmo biti sentimentalni.
Zbog svakog izgubljenog živog bića nećemo plakati.
Ali nastojmo život očuvati
i – možda – nemojmo ubijati.

Da suze za svako živo biće čuvamo,
more bi morali u sebi nositi,
il se u more pretvoriti.
                Ali zar to nismo?

24. Pesma mora

Baš nismo. I da uzalud ne trošiš reči
odgovor  odmah stiže:
more nije podmukao mada besni;
ubija ali ne nalaže.

25. Idila

Zagrli muškarac ženu i žena muškarca za vreme pauza, u trenucima
[odmora prezrelo gržđe čopkaju,
pluća ne dahću tek smireno dišu, tornjevi grada daljinu posmatraju;
na padinama putevi su nove loze, tegljači vodu sa izvora nose,
smeran opat grehove oprašta, roditelji uče, zaljubljeni vole,
veseli lovci odmaraju u hladu jasena, za srnom nasmijana lica tek gledaju,
dani i noći se uredno smenjuju, u zraku plavozlatni i
[srebrnastozeleni zraci titraju,
držeći se za članke plešu mladi, krug nije ne zapoved stvoren,
[kolo na vlastitu radost igraju.

26. Pesma mase

Torero je izvukao sablju.

27. Kraljevi, slikari, Greko

Filip, Filip i uvek samo Filip, i zašto ne bi baš on,
juri na konju kao mladić il zreo muškarac; on je taj ko je i u
[krevetu pažljivo prati svetu molitvu,
 i pažljiv je kako posmatra sve i svakog i koga posmatraju,
[jer stecište sumnji je ova zemaljska kugla,
koliko puta su naslikali njegovo hladno – pogotovo u tom
[toplom kraju, al stvaralačko lice? Grubo je, da,
ali jer je iskreno i pravedno i ogledalo je umetnosti;
tvrde granice i žeđ za slobodom, kočnice i zahuktali motori
[se spajaju u večnosti;
Filip kad juri ograda se ruši, al nadmašiti sebe ni on nije znao,
nije ni hteo al kraj Greka skoro je potrčao,
dok on – žrtva i pričesnik ujedno –
u vlastito stvorenom mediju je ovekovečio taj promenljivi- propaćeni- krvavi svet
stvorivši takvo uzvišenje gde u borbi malaksao ratnik dušu miri
i biva slavom ovenčan; tamo pruža ruku biću o kome je sanjao,
[ko ruke i prema njemu odmah širi,
ne rasuđujući vrline i zasluge saosećanje mu daruje
na munjom išaranom nebu, njemu, ko je još živ, al ga čeka svet
[gde pomor caruje,
kao gledaoci na igralištu okružuju ga ožalošćeni
koji su i sami za smrt predodređeni,
dostojanstveno igraju nepomično kolo s nevidljivim štapovima
[među nježnim prstima,
i sve jedno je dal je taj štap tirzus ili vinova loza
il žezlo što će poraziti svog nosioca,
il štap u rukama opijene mase, oni će nakon preminuća opelo
[ili zadnji krik do neba šaljeći sami sa sobom miriti.

28. Pesma Euripida i evangelista Mateja

De, sad pronađi Bakhusa;
de širom oglasi sudbinu
zmaja Panteusa ko u žensko ruho
obučeno prstima je
uhvatio lepi tirzos
– samrtnu presudu –
i sledeći bika u ponor je pao.

I svukoše ga i u grimizan plašt obukoše.
I staviše mu na glavu od bodlji pravljenu krunu
i trstiku u desnu ruku
i kleknuvši pred njim rugaše se njemu
i rekoše: Budi blažen kraju Hebreja
i bili ga popljuvali, oduzeli
trstiku i o glavu mu razbili.
Pošto su ga izrugali, skidaše
mu grimizan plašt i u svoje
ruho ga obukoše
i odnesoše
i na križ prikovaše.

29. Razgovor

Bik ispred očiju svih tetura.
Koliko oči, koliko pari oči  iz nepomičnog kola kamenih sedala,
koliko pari preplašenih i radosnih i užitkom ispunjenih
[oči koji sad tamo blenu,
blenu tamo i prilepe se i napinju se,
koliko ushićenja u veličanstvenom i užasnom prizoru,
[kako okrvavljeno ali neprekidno
juriša i pri kraju te bespoštedne borbe.

30. Pesma bika

Gospode, Gospode, što si me napustio?

31. Razgovor

U Provansu se ne radi tako: tamo mladog bika
krunišu. Kad mu je glava vencem okićena, borba biva
gotova i na kraju su svi zadovoljni. Svoju
spretnost dokazavši čovek uistinu pobeđuje životinju
(i što je još važnije: takođe i u  sebi sakrivenu beštiju;
varvarstvo ne modernizira: predaje konačnom zaboravu).
I samo usput misli na to, onaj ko želi, šta zapravo venac predstavlja:
„izabran si i vladar ćeš biti i bog i ubit ćemo te i oplakati“,
bik ne razmišlja samo nešto duže živi, ne zabavljaju ga znamenja.
Tek iz daljine se naziru krvavi likovi moćnih kraljeva.
Ali tu svojim nevidljivim tirzosima gledaoci okružuju junaka,
zajedno s odrezanim repom i rogovima bika visoko uzdižu svog prvaka.
Jer imaju svoju ulogu svi su sretni,
svi, svi oni koji su tokom borbe bezimeni.
Skidaju sa njega kožu i meso kao Voguli sa medveda
[koga usrdno celivaju,
mašu tim kao skalpom indijanac, kao lovac na lobanje
[kad pokaže odrezanu glavu.

I ovaj ili onaj deo tela,
svako će dobiti komadić od odrezanog repa.
Time mašu plamtećim licima. „Zapravo najbolje prolaze veterinari
– vele – njima pripadaju najbolji komadi.“

Sudbina mu je tako dovršena,
zemlja je od krvi natopljena;
i svi su mogli osećati
da su sada klali, od svetog čina
to će im pripasti.

32. Pesma Homera i razgovor

Okupili su se ratoborni akhaji oko mrtvog Hektora
s užitkom su gledali lepotu njegovog tela;
i bez inimke svako ga je još jednom ranio.
Neko se svom susedu ovako obratio:
„Koliko je lakše sada ga oboriti na leđa
no dok je našu lađu živom vatrom plavio“.
Tako je govorio dok je mrtvo telo kasapio.

Slavodobitno su vukli bika ispred ispunjenog gledališta.
Naduvana, mlohava životinja iz prašine je vikala
[da mu život ne vredi ništa.
Tako se verovatno tezmao svezani Hektor za kočijom Ahila
i mnoštvo Hektora tokom stoleća.
Tako – neka se ne vređaju – Ahili na kolniku sudbine koji
[sa svojim patnjama vratit se više nikad ne mogu,
i torera koji se vratit ne mogu, pre ili kasnije
iza vrata slave i imetka prašina ih čeka
jer masa nikada
ne dozvoljava
da polože oružje.
Jer je dijamantska samica rešetkama zanosa zaokružena,
slavodobitan teren gde aplauz oholo, zlatno-rumeno primaju oni
koji svoj jedini život na  podij gurnuli, čiji ratni plen više ne
[može mir, malaksalost, dobronamerna uspravnost zameniti,
onima – zajedno sa bikom – isti pljusak srebrnastih suza pripada.

33. Zajednička pesma pojedinaca

Rođeni smo naprasno
nismo ni tražili.
Divan tren miruj malo,
nemoj nas kazniti.

Prolaz - svi te molimo
vatru ne pali,
pod stoletnom maslinom
mi bi smrt čekali.

Nek nam život podari
– po našoj želji – mira,
nek pesma ugasi
uzdah pokajnika.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.hu

minimap