Dragomán György: A feltaláló

Portre of Dragomán György

A feltaláló (Hungarian)

 A fiúk egész délután várták, hogy a feltaláló végre elmenjen otthonról. Az utca túloldaláról, egy bokor mögül lesték. Amikor aztán végre kilépett a kapun, alig győztek kivárni, hogy eltűnjön a sarkon, már ott is voltak a vasrácsos ajtónál.
 Úgy volt minden, ahogy az unokatestvérük mondta, aki villanyt szerelni járt a feltalálónál, és aki az egészet kifigyelte és elmesélte nekik. A kapuhoz nem kellett külön kulcs, elég volt kicsit megemelni, és már be is tudták lökni, aztán már bent is voltak az udvaron. Megtalálták a hátsó falnál a kis szellőztető ablakot, ami félig nyitva volt, a nagyobb létrát tartott, a kisebb felmászott, felhúzta a nagyot, aztán már bent is voltak.
 Bent sötét volt. Kicsit tapogatózni kellett, de aztán megtalálták a kapcsolót.
 A terem nagy volt, sokkal nagyobb, mint amekkorának kívülről látszott, és majdnem az egészet elfoglalta a gép.
 Egyszerre tűnt nagyon kopottnak és vadonatújnak. A fiúk lassan körbejárták: tévéképernyők, régi fejtámlás székek, evezőpadok, nagy fénymásolók között drótok és huzalok feszültek, színes diagramok, egymásba mosódó ábrák lógtak rajtuk, mohos kövek, kis csigaházakból kirakott nagyobb csigaházak is bele voltak építve, és még egy csomó egyéb dolog is, amiről a fiúk egyáltalán nem is tudták, hogy micsoda.
 Először nem találták a főkapcsolót, pedig az unokatestvérük azt mondta, hogy ott lesz valahol, az egyik szék karfájába építve. Végül a kicsi vette észre, megnyomta, a gép morajlott egyet, felzúgott.
 A hangtól mind a ketten összerezzentek.
 A nagy a zsebébe nyúlt, elővette a dobozt, amit az unokatestvérüktől kaptak. Kinyitották, úgy nézték benne a nagy aranypénzt.
 – Ezt vajon honnan szerezte? – kérdezte a kicsi.
 – Azt mondja, az apjáé – mondta a nagy.
 Mindegy – mondta, a kicsi -, a lényeg, hogy le tudjuk másolni neki. És ha neki, akkor magunknak is. Sőt, nemcsak magunknak. Meg fogunk gazdagodni.
Álltak, a gépet nézték, nem mozdultak.
 – Félsz – szólalt meg a kicsi.
 – Nem igaz – mondta a nagy, de a szokottnál rekedtebb volt a hangja. – Nincs mitől félni, megmondta Jóci. Ő látta, hogy csinálja a fickó. Bele kell ülni a székbe, rá kell dönteni a tarkódat a támlájára, aztán amit le akarunk másolni, azt rá kell tenni arra a tükrös dobozra ott – mutatta az ujjával -, aztán már csak erősen akarni kell, és kész is lesz! – Elhallgatott, a gépet nézte. – Nincs mitől félni – mondta megint.
 – Mégis félsz – mondta megint a kicsi.
 – Én nem – mondta a nagy. Kivette a pénzt a dobozból, rátette a tükörre, aztán a székébe huppant, az arca megfeszült, ahogy a tarkóját a fejtámlának döntötte.
 Semmi se történt.
 – Valamit nem jól csinálsz – mondta a kicsi. – Gondolj erősen az aranypénzre.
 – Ne szólj bele – a nagy ujjai kifehéredtek, ahogy rámarkolt a karfára, lehunyta a szemét.
 Egy darabig semmi se történt, aztán a gép mélyéből morajló hang hallatszott. Az egyik fénymásolóból zöldessárga fény csapott ki, aztán ontani kezdte magából a papírokat.
 Egymás után köpte őket a földre, a lapok feketén elnyúló szétfolyó mintákkal voltak tele, mintha egy nagy kirakós labirintus részei volnának.
 A nagyfiú felállt a székből, a lapokat nézte, ahogy ömlenek és ömlenek a fénymásolóból.
 – Hol a pénz – kérdezte a kicsi, – nem arról volt szó, hogy lemásolja?
 – Lehet, hogy elrontottuk – mondta a nagy. Felemelt a földről egy lapot, a minták labirintusát nézte.
 – Ez nem úgy működik – szólalt meg valaki mögöttük. A fiúk ijedten kapták a hang irányába a fejüket.
A feltaláló állt az ajtóban, őket nézte, látszott, hogy nehezen tudja visszatartani a nevetését. – A gép nem a tárgyat másolja le, hanem a gondolataidat. Azt, amit a tárgyról gondolsz, azt, amit az agyad lát belőle.
A gép közben leállt, már nem jött belőle több lap, csak halkan zúgott. – Akkor biztos, hogy nem rontottuk el? – szólalt meg a kicsi.
 – Nem – mondta a feltaláló. – Ennek pont így kell működnie.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://gyorgydragoman.com

minimap