Dragomán György: The Inventor (A feltaláló in English)

Portre of Dragomán György

A feltaláló (Hungarian)

 A fiúk egész délután várták, hogy a feltaláló végre elmenjen otthonról. Az utca túloldaláról, egy bokor mögül lesték. Amikor aztán végre kilépett a kapun, alig győztek kivárni, hogy eltűnjön a sarkon, már ott is voltak a vasrácsos ajtónál.
 Úgy volt minden, ahogy az unokatestvérük mondta, aki villanyt szerelni járt a feltalálónál, és aki az egészet kifigyelte és elmesélte nekik. A kapuhoz nem kellett külön kulcs, elég volt kicsit megemelni, és már be is tudták lökni, aztán már bent is voltak az udvaron. Megtalálták a hátsó falnál a kis szellőztető ablakot, ami félig nyitva volt, a nagyobb létrát tartott, a kisebb felmászott, felhúzta a nagyot, aztán már bent is voltak.
 Bent sötét volt. Kicsit tapogatózni kellett, de aztán megtalálták a kapcsolót.
 A terem nagy volt, sokkal nagyobb, mint amekkorának kívülről látszott, és majdnem az egészet elfoglalta a gép.
 Egyszerre tűnt nagyon kopottnak és vadonatújnak. A fiúk lassan körbejárták: tévéképernyők, régi fejtámlás székek, evezőpadok, nagy fénymásolók között drótok és huzalok feszültek, színes diagramok, egymásba mosódó ábrák lógtak rajtuk, mohos kövek, kis csigaházakból kirakott nagyobb csigaházak is bele voltak építve, és még egy csomó egyéb dolog is, amiről a fiúk egyáltalán nem is tudták, hogy micsoda.
 Először nem találták a főkapcsolót, pedig az unokatestvérük azt mondta, hogy ott lesz valahol, az egyik szék karfájába építve. Végül a kicsi vette észre, megnyomta, a gép morajlott egyet, felzúgott.
 A hangtól mind a ketten összerezzentek.
 A nagy a zsebébe nyúlt, elővette a dobozt, amit az unokatestvérüktől kaptak. Kinyitották, úgy nézték benne a nagy aranypénzt.
 – Ezt vajon honnan szerezte? – kérdezte a kicsi.
 – Azt mondja, az apjáé – mondta a nagy.
 Mindegy – mondta, a kicsi -, a lényeg, hogy le tudjuk másolni neki. És ha neki, akkor magunknak is. Sőt, nemcsak magunknak. Meg fogunk gazdagodni.
Álltak, a gépet nézték, nem mozdultak.
 – Félsz – szólalt meg a kicsi.
 – Nem igaz – mondta a nagy, de a szokottnál rekedtebb volt a hangja. – Nincs mitől félni, megmondta Jóci. Ő látta, hogy csinálja a fickó. Bele kell ülni a székbe, rá kell dönteni a tarkódat a támlájára, aztán amit le akarunk másolni, azt rá kell tenni arra a tükrös dobozra ott – mutatta az ujjával -, aztán már csak erősen akarni kell, és kész is lesz! – Elhallgatott, a gépet nézte. – Nincs mitől félni – mondta megint.
 – Mégis félsz – mondta megint a kicsi.
 – Én nem – mondta a nagy. Kivette a pénzt a dobozból, rátette a tükörre, aztán a székébe huppant, az arca megfeszült, ahogy a tarkóját a fejtámlának döntötte.
 Semmi se történt.
 – Valamit nem jól csinálsz – mondta a kicsi. – Gondolj erősen az aranypénzre.
 – Ne szólj bele – a nagy ujjai kifehéredtek, ahogy rámarkolt a karfára, lehunyta a szemét.
 Egy darabig semmi se történt, aztán a gép mélyéből morajló hang hallatszott. Az egyik fénymásolóból zöldessárga fény csapott ki, aztán ontani kezdte magából a papírokat.
 Egymás után köpte őket a földre, a lapok feketén elnyúló szétfolyó mintákkal voltak tele, mintha egy nagy kirakós labirintus részei volnának.
 A nagyfiú felállt a székből, a lapokat nézte, ahogy ömlenek és ömlenek a fénymásolóból.
 – Hol a pénz – kérdezte a kicsi, – nem arról volt szó, hogy lemásolja?
 – Lehet, hogy elrontottuk – mondta a nagy. Felemelt a földről egy lapot, a minták labirintusát nézte.
 – Ez nem úgy működik – szólalt meg valaki mögöttük. A fiúk ijedten kapták a hang irányába a fejüket.
A feltaláló állt az ajtóban, őket nézte, látszott, hogy nehezen tudja visszatartani a nevetését. – A gép nem a tárgyat másolja le, hanem a gondolataidat. Azt, amit a tárgyról gondolsz, azt, amit az agyad lát belőle.
A gép közben leállt, már nem jött belőle több lap, csak halkan zúgott. – Akkor biztos, hogy nem rontottuk el? – szólalt meg a kicsi.
 – Nem – mondta a feltaláló. – Ennek pont így kell működnie.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://gyorgydragoman.com

The Inventor (English)

 The boys have been waiting all the afternoon for the inventor to leave his house. They have been on the lurk from the opposite side of the street, from behind a bush. When at last he came out through the gate, they could hardly wait until he disappeared at the corner, they were right there at the grated door.
 Everything was the way their cousin had told them,-  he had been at the inventor’s house to repair electricity and had observed everything thoroughly and told them about it. There was no need for a key to the gate, they only had to raise it a bit, and they could already push it in, so they were right there in the yard. They found the small window for fresh air at the back of the house, it was already half open, the bigger boy served as a ladder for the smaller one to climb up, then he pulled up the bigger boy, and they were inside.
 It was dark inside. They had to poke about a bit, but soon they found the switch.
 The room was big, much bigger than it had seemed from outside, and almost all of it was taken up by the machine.
 It seemed both very worn and brand-new at the same time. The boys slowly went round it: TV screens, old chairs with a headrest, rower’s seats, wires and cables expanded between big photo-copiers, colourful diagrams and pictures fading into each other were hung on them, mossy stones, bigger shells made up of small snail-shells were also built in, and still a lot of other things as well, the boys didn’t even know what they were.
 First they didn’t find the main switch, though their cousin had said it would be built in somewhere in the armrest of one of the chairs. Eventually the small boy found and pushed it, the machine rumbled a little, and then it started to buzz.
 The sound gave them both a jump.
 The big boy reached in his pocket and took out the box they had been given by their cousin. They opened it and looked at the big gold coin.
 - I wonder where he got it from - asked the small boy.
 - He said it was his father’s - answered the big boy.
 - I don’t care - said the small boy, - the main thing is that we should copy it for him. And if we can do it for him, we can do it for us, too. What’s more, not only for us. We’ll get rich.
 They were standing and watching the machine, they didn’t move.
 - You’re scared - said the small boy.
 - I’m not - said the big boy, but his voice was hoarser than usual. - There’s nothing to fear Jóci had said. He had seen the bloke doing it. We have to sit in the chair, lean the back of our head against the head-rest, then the thing we’d like to copy should be put onto the mirror box there - he pointed at it with his finger -, then we only have to want it very hard, and it’s done! - He stopped, he was watching the machine. - There’s nothing to fear - he said again.
 - You’re still scared - said the small boy again.
 - Not me - said the big boy. He took the money out of the box, put it onto the mirror and flopped in the chair; his face was strained as he was pressing his head against the head-rest.
 Nothing happened.
 - You don’t do something properly - said the small boy. – Concentrate hard on the gold coin.
 - Don’t interfere - the big boy’s fingers got white as he grabbed at the armrest, he closed his eyes.
 Nothing happened for a while, then there was a rumbling sound from deep inside the machine. Greenish-yellowish light shot out of one of the photo-copiers, then it started to pour out sheets.
 It spat them onto the floor one after the other, the sheets were full of black widening and streaming patterns, as if they were parts of a big puzzle maze.
 The big boy stood up from the chair and watched the sheets as they kept flooding from the photocopier.
 - Where’s the coin - asked the small boy - wasn’t it supposed to copy it?
 - We may have messed it up - said the big boy. He picked up a sheet from the floor, he looked at the maze of patterns.
 - It’s not the way it works - said someone behind them. The boys jerked their heads alarmed to the voice.
 The inventor was standing at the door watching them, it was clear that he could hardly help laughing. - The machine doesn’t copy the objects, but it copies your thoughts. What you think of the object, what your brain sees of it.
 In the meantime the machine stopped, there came no more sheets out of it, it was just buzzing softly. - Are you sure then that we didn’t damage it? - asked the small boy.
 - You didn’t - said the inventor. - That’s exactly the way it should work.



Uploaded byN.Ullrich Katalin
Source of the quotationN. U. K.

minimap