Dragomán György: L'inventore (A feltaláló in Italian)

Portre of Dragomán György

A feltaláló (Hungarian)

 A fiúk egész délután várták, hogy a feltaláló végre elmenjen otthonról. Az utca túloldaláról, egy bokor mögül lesték. Amikor aztán végre kilépett a kapun, alig győztek kivárni, hogy eltűnjön a sarkon, már ott is voltak a vasrácsos ajtónál.
 Úgy volt minden, ahogy az unokatestvérük mondta, aki villanyt szerelni járt a feltalálónál, és aki az egészet kifigyelte és elmesélte nekik. A kapuhoz nem kellett külön kulcs, elég volt kicsit megemelni, és már be is tudták lökni, aztán már bent is voltak az udvaron. Megtalálták a hátsó falnál a kis szellőztető ablakot, ami félig nyitva volt, a nagyobb létrát tartott, a kisebb felmászott, felhúzta a nagyot, aztán már bent is voltak.
 Bent sötét volt. Kicsit tapogatózni kellett, de aztán megtalálták a kapcsolót.
 A terem nagy volt, sokkal nagyobb, mint amekkorának kívülről látszott, és majdnem az egészet elfoglalta a gép.
 Egyszerre tűnt nagyon kopottnak és vadonatújnak. A fiúk lassan körbejárták: tévéképernyők, régi fejtámlás székek, evezőpadok, nagy fénymásolók között drótok és huzalok feszültek, színes diagramok, egymásba mosódó ábrák lógtak rajtuk, mohos kövek, kis csigaházakból kirakott nagyobb csigaházak is bele voltak építve, és még egy csomó egyéb dolog is, amiről a fiúk egyáltalán nem is tudták, hogy micsoda.
 Először nem találták a főkapcsolót, pedig az unokatestvérük azt mondta, hogy ott lesz valahol, az egyik szék karfájába építve. Végül a kicsi vette észre, megnyomta, a gép morajlott egyet, felzúgott.
 A hangtól mind a ketten összerezzentek.
 A nagy a zsebébe nyúlt, elővette a dobozt, amit az unokatestvérüktől kaptak. Kinyitották, úgy nézték benne a nagy aranypénzt.
 – Ezt vajon honnan szerezte? – kérdezte a kicsi.
 – Azt mondja, az apjáé – mondta a nagy.
 Mindegy – mondta, a kicsi -, a lényeg, hogy le tudjuk másolni neki. És ha neki, akkor magunknak is. Sőt, nemcsak magunknak. Meg fogunk gazdagodni.
Álltak, a gépet nézték, nem mozdultak.
 – Félsz – szólalt meg a kicsi.
 – Nem igaz – mondta a nagy, de a szokottnál rekedtebb volt a hangja. – Nincs mitől félni, megmondta Jóci. Ő látta, hogy csinálja a fickó. Bele kell ülni a székbe, rá kell dönteni a tarkódat a támlájára, aztán amit le akarunk másolni, azt rá kell tenni arra a tükrös dobozra ott – mutatta az ujjával -, aztán már csak erősen akarni kell, és kész is lesz! – Elhallgatott, a gépet nézte. – Nincs mitől félni – mondta megint.
 – Mégis félsz – mondta megint a kicsi.
 – Én nem – mondta a nagy. Kivette a pénzt a dobozból, rátette a tükörre, aztán a székébe huppant, az arca megfeszült, ahogy a tarkóját a fejtámlának döntötte.
 Semmi se történt.
 – Valamit nem jól csinálsz – mondta a kicsi. – Gondolj erősen az aranypénzre.
 – Ne szólj bele – a nagy ujjai kifehéredtek, ahogy rámarkolt a karfára, lehunyta a szemét.
 Egy darabig semmi se történt, aztán a gép mélyéből morajló hang hallatszott. Az egyik fénymásolóból zöldessárga fény csapott ki, aztán ontani kezdte magából a papírokat.
 Egymás után köpte őket a földre, a lapok feketén elnyúló szétfolyó mintákkal voltak tele, mintha egy nagy kirakós labirintus részei volnának.
 A nagyfiú felállt a székből, a lapokat nézte, ahogy ömlenek és ömlenek a fénymásolóból.
 – Hol a pénz – kérdezte a kicsi, – nem arról volt szó, hogy lemásolja?
 – Lehet, hogy elrontottuk – mondta a nagy. Felemelt a földről egy lapot, a minták labirintusát nézte.
 – Ez nem úgy működik – szólalt meg valaki mögöttük. A fiúk ijedten kapták a hang irányába a fejüket.
A feltaláló állt az ajtóban, őket nézte, látszott, hogy nehezen tudja visszatartani a nevetését. – A gép nem a tárgyat másolja le, hanem a gondolataidat. Azt, amit a tárgyról gondolsz, azt, amit az agyad lát belőle.
A gép közben leállt, már nem jött belőle több lap, csak halkan zúgott. – Akkor biztos, hogy nem rontottuk el? – szólalt meg a kicsi.
 – Nem – mondta a feltaláló. – Ennek pont így kell működnie.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://gyorgydragoman.com

L'inventore (Italian)

 I ragazzi aspettavano tutto il pomeriggio, che l’inventore se ne andasse finalmente da casa. Lo tenevano d’occhio da dietro un cespuglio, dall’altro lato della strada. E per quando infine uscì dal cancello, i ragazzi non vedevano l’ora, che sparisse dietro l’angolo, in un attimo raggiunsero il cancello ferrato.
 Era tutto come il loro cugino aveva detto, lui che andava dall’inventore a sistemare le luci e aveva osservato tutto ben benino, raccontandolo poi a loro. Il cancello non aveva bisogno di una chiave, bastava alzarlo un po’, spingerlo e si trovarono subito all’interno del cortile. Sul muro retrostante trovarono la piccola finestra di aerazione, era aperta per meta, il più grande teneva la scaletta mentre il piccolo si arrampicò, tirando su dopo anche il grande, un attimo e si trovarono dentro.
 Al suo interno era buio. Bisognava andare a tentoni un po’, prima di trovare l’interruttore.
 La camera era grande, molto più grande di quello che sembrava da fuori, e quasi del tutto occupata dalla macchina.
 Nello stesso momento sembrava molto trascurata e nuova di zecca. I ragazzi le girarono intorno: schermi televisivi, vecchie sedie con poggiatesta vogatori, tra grandi fotocopiatrici fili e cavi si stendevano, su cui erano appesi dei diagrammi colorati e figure sfumate, pietre borracinose, v’erano incastonate dentro anche gusci di lumache grandi, fatti dai gusci piccoli, e un sacco di altre cose, di cui i ragazzi non avevano idea cosa fossero.
 All’inizio non trovarono l’interruttore principale, eppure il loro cugino l’aveva detto, che si trovava là da qualche parte, incorporato nel braccio di una sedia, se ne accorse il piccolo, lo premette, la macchina cominciò a rugliare, a ronzare.
 Dal suono trasalirono tutt’e due.
 Il grande cavò dalla tasca la scatoletta che hanno avuto dal loro cugino. L’aprirono e rimasero a fissare la grande moneta d’oro che vi si trovava dentro.
 - Dove l’avrà procurata? – domandò il piccolo.
 - Dice, ch’è di suo padre – rispose il grande.
 - Fa lo stesso – disse il piccolo -, importante è che riusciamo a copiarglielo. E se già lo facciamo per lui, allora faremo anche per noi. Anzi, non solo per noi. Diventeremo ricchi. Rimasero là, senza muoversi, guardando la macchina.
 - Hai paura – disse il piccolo.
 - Non è vero – disse il grande, ma la sua voce era più rauca del solito. – Non c’è nulla da temere, lo aveva detto pure Jóci. Lui ha visto come fa il tizio. Bisogna sedersi sulla sedia, appoggiare la nuca sul poggiatesta, poi l’oggetto che vogliamo copiare bisogna appoggiare là, sulla scatola con lo specchio – indicava con il dito –, poi basta volerlo fortemente e la cosa è fatta!  – Si ammutolì guardando la macchina. - Non c’è nulla da temere – disse nuovamente.
 - Eppure, tu hai paura – disse di nuovo il piccolo.
 - Io no, di certo – disse il grande. Tirò fuori la moneta dalla scatoletta, posò sullo specchio, si sedette sulla sedia, il viso tirato mentre appoggiò la nuca sul poggiatesta.
 Non è successo niente.
 - Qualcosa non fai per il verso giusto – disse il piccolo. - Pensa fortemente alla moneta d’oro.
 - Non ti impicciare – le dita del grande si sbiancarono come afferrò i braccioli della sedia, chiudendo gli occhi.
 Per un po’ non è successo niente, poi dal fondo della macchina giunse una voce rugliante. Una delle fotocopiatrici s’avvampò di luce verdegialla, poi dal suo interno cominciò a riversare foglie di carta.
 Le sputò per terra, una dopo l’altra, le foglie erano piene di allungate sagome nere sfuocate come se facessero parte di un grande puzzle.
 Il ragazzo grande s’alzò dalla sedia, guardò i fogli mentre continuavano a fuoruscire dalla fotocopiatrice.
 - Dov’è la moneta – domandò il piccolo, - non doveva essere copiata?
 - Probabilmente l’abbiamo rovinata – disse il grande. Alzò un foglio dalla terra, osservò le sagome del labirinto.
 - Non è così che funziona – si sentì la voce dietro di loro. I ragazzi si girarono spaventati verso la voce.
 Fermo, nel vano della porta, l’inventore li stava a guardare, si vedeva che a malapena riesce a trattenere la risata. – La macchina non copia l’oggetto, ma i tuoi pensieri. Quel che pensi dell’oggetto, quel che la tua mente ne percepisce.
 Frattempo la macchina si fermò, non sputò più alcun foglio, continuò a ronzare silenziosamente. – E’ sicuro allora, che non l’abbiamo guastata? – domandò il piccolo.
 - No, di certo – disse l’inventore. -  Questa, è proprio così che deve funzionare.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap