Dragomán György: Diófa

Portre of Dragomán György

Diófa (Hungarian)

(részlet a Máglya című regényből)

 Egyedül vagyok otthon, kiviszem a kertbe a rajztáblát, egy csomó rajzlapot, és a szénceruzát, amit a rajztanár adott. Körbejárok, nézem, hogy mit rajzolhatnék le. A kerti asztal mellé ülök, a viaszosvászon vizes, tócsa mutatja a bádog asztallap horpadását. A padra teszem a rajztáblát, tenyérrel kiseprem a tócsából a vizet, a cseppjei úgy szikráznak, mintha gyöngyöket szórnék a fűre.
 Süt a nap. Gyorsan meg fog száradni az asztal.
 A diófát nézem, hátradőlök a padon, az arcom átmelegíti a nap.
 A diófa levelei éppen csak kibomlottak a rügyekből, épp csak elkezdtek nőni, még nem takarják el rendesen az ágakat, még végig tudom követni az elágazásokat, egészen fel, a fa legtetejéig, a legvékonyabb ágakig.
 Egy rigó száll a fa tetejére, a legmagasabb és legvékonyabb ág legtetejére ül, alig hajlik meg alatta. Énekel, az ég felé tátja a csőrét, nézem.
 Lassan magam elé teszem a rajztáblát, nem nézek le, rajzolni kezdek, a csőrétől akarom kezdeni, egyetlen vastagodó vonalat keresek, le kell érnie a rigó csőrétől egészen a fa gyökeréig.
 A lapra nézek, látom, hogy nem jó, megfordítom, megint megpróbálom, akkor se jó, összegyűröm, új lapot veszek, akkor se, azt is megfordítom, akkor se. Megint másikat veszek, aztán megint, a rigó még mindig ott van és még mindig énekel, látom a vonalát, tudom, hogy ha azt meg tudom úgy húzni, ahogy látom, akkor utána már könnyű lesz, utána alulról felfele fogok elindulni, gyorsan fog mozogni a kezem, fel-le, fel-le, és a végén ott lesz a papíron a rigó is, és a diófa is, a törzse is, és a koronája is, egészben, mindenestől, ott lesz az ágak között a fény, ott lesz a diófa koronája mögött az ég.
 Megint megpróbálom, megint nem jó. A vonalra akarok gondolni, nem arra, hogy nem jó, nem arra, hogy nem lesz jó, nem arra, hogy nem fog sikerülni.
A vonalnak élesnek kell lennie. Látom magam előtt, hogy feketén ketté kellene osztania a lapot. Egy vonal, egy vágás, az alja a föld, a teteje a rigó, behunyom a szemem, egészen a napba fordítom az arcom, a szemhéjam alatt zöld és narancssárga és lila gömbök, készülök a mozdulatra, a rajztanár azt mondta, a papír fehér, a szén fekete, kész, ennyit kell tudni, ennyi kell a boldogsághoz.
 A szén a papíron van, a mozdulat a kezemben, már közben tudom, hogy jó lesz, ez a vonal jó lesz, olyan, amilyennek lennie kell, és tudom, hogy nem szabad erre gondolni, nem törődhetek azzal, hogy jó lett, persze, ha rossz lenne, azzal törődni kéne, de ha jó, akkor nem számít, csak azt jelenti, hogy nem kell abbahagyni. A papír fehér, a szén fekete, a rajztanár nem magyarázta meg, hogy ez mit jelent, húzom, és ahogy kibomlanak a vonalakból a törzs görcsei, megértem. Azt jelenti, hogy butának kell lenni, rajzolás közben butának kell lenni, nem vaknak és nem hiúnak, csak elég butának ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a vonal csak egy vonal, akkor is, ha több akar lenni.
 A vonalak egymásba fonódnak, úgy törik szilánkokra a lapot, ahogy az ágak az eget, könnyűnek érzem magam, megértettem valamit, amit a többiek nem értettek meg, az jut eszembe, hogy elmegyek és megkeresem a rajztanárt, és elmondom neki, hogy megértettem, és megmutatom neki a rajzomat is, és ő abból fogja látni, hogy tényleg igazán megértettem a leckét.
 Ott a diófa a papíron, olyan, mint egy ezerkarú táncosnő, egy nagy ugrás után épp visszaért a talajra, még viszi a lendület, maga köré kanyarítja a karjait, hogy el ne essen. A fát nézem, a rajzot nézem. Ez a diófa most már az enyém.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://gyorgydragoman.com/?p=1211

Il noce (Italian)

(brano dal romanzo intitolato Il rogo)

 Sono sola a casa, porto nel giardino la tavoletta, una pila di fogli da disegno e il carboncino che l’insegnante di disegno mi aveva regalato. Faccio un giretto, guardo cosa potrei disegnare. Mi siedo al tavolo da giardino, la tela cerata è bagnata, un guazzetto indica dov’è ammaccata il piano del tavolo in lamiera. Poso la tavola sulla panca, con il palmo spazzo via l’acqua dal guazzetto, le sue gocce brillano come se avessi sparso delle perle sull’erba.
 Il sole splende. Il tavolo s’asciugherà presto.
 Guardo il noce, mi appoggio sullo schienale, il sole mi scalda il viso.
 Le foglie del noce sono malapena sbocciate dalle gemme, da poco hanno iniziato a crescere, ancora non coprono del tutto i rami, ancora posso seguire le forcelle, su fino alla cima dell’albero, sino ai rami più sottili.
 Un merlo si posa sulla cima dell’albero, si siede sul ramo più alto e più sottile, il ramo si piega malapena. Canta, il becco girato verso il sole, lo guardo.
 Poso piano la paletta davanti a me, non guardo ingiù, comincio a disegnare, voglio cominciare dal becco, sto cercando una unica linea ispessente, deve arrivare dal becco sino la radice dell’albero.
 Guardo il foglio, vedo che non è riuscita, lo rivolto, provo di nuovo, non va bene neppure adesso, lo accartoccio, prendo un altro foglio, non va meglio neppure stavolta, anche questo foglio rivolto, non ci riesce neppure stavolta. Prendo un altro foglio nuovo, poi un altro ancora, il merlo è sempre là, sta sempre cantando, vedo la sua linea, so, che se ci riesco a tracciarla come la vedo io, dopo sarà tutto facile, dopo partirò da sotto all’insù, la mia mano si muoverà velocemente, su e giù, su e giù, alla fine sarà sulla carta anche il merlo, e anche il noce, il suo tronco, la sua fronda, nella sua interezza, nella sua totalità, tra i rami ci sarà la luce, e dietro la fronda dell’albero ci sarà il cielo.
 Ci riprovo, non ci riesco neppure stavolta. Voglio pensare alla linea, non al fatto che non è buona, non al fatto che non sarà buona e che non ci riuscirò. La linea deve essere netta. Me la vedo davanti, come nereggiante dovrebbe dividere il foglio in due. Una linea, un taglio, il fondo è la terra, la cima è il merlo, chiudo gli occhi, rivolgo il viso interamente al sole, sotto palpebre sfere verdi, arancioni, viola, mi preparo al movimento, l’insegnante di disegno aveva detto, la carta è bianca, il carboncino è nero, è tutto, solo questo c’è da sapere, è tutto qua che serve per esser felici.
 Il carboncino è sulla carta, il movimento è nella mia mano, lo so già, che sarà buona, questa linea sarà buona, sarà come deve essere, e so che non devo pensare a questo, non ne devo dar importanza ch’è venuta bene, certo, se venisse male, non potrei non tenerne conto, ma se è buona  allora non conta, significa soltanto che non devo smettere. La carta è bianca, il carboncino è nero, l’insegnante di disegno non l’aveva spiegato cosa significhi questo, sto disegnando, e come dalle linee si profilano i nodi del tronco, comprendo. Significa, che bisogna esser’ stupidi, mentre si disegna bisogna esser’ stupidi, non ciechi o vanitosi, ma semplicemente esser’ abbastanza stupidi di accettare, che la linea è solo una linea, anche se volesse sembrar’ di più.
 Le linee s’intrecciano, spaccano il foglio in schegge, come i rami il cielo, mi sento leggera, avevo compreso qualcosa, che gli altri non avevano compreso, penso che dovrei  andare a trovare l’insegnante di disegno e raccontargli, che avevo compreso e fargli vedere il disegno, e lui da questo potrà vedere che veramente avevo compreso la lezione.
 Il noce è là, sulla carta, sembra una ballerina con mille braccia argentate mentre dopo un gran salto torna nuovamente sulla terra, è sostenuto ancora dallo slancio si stringe le braccia intorno a sé per non cadere. Guardo l’albero, guardo il disegno. Questo noce è ormai mio.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap