Esterházy Péter: Egy nő

Portre of Esterházy Péter

Egy nő (Hungarian)


Van egy nő. Szeret. Szerintem finn. Kezdetben mondogattuk is egymásnak, hogy rokonok vagyunk. Kegyed is finnugor? Nemzeti sajátosságokat igyekszünk fölfedezni a másikban. Én sajnos nem ismerem, a legkevésbé sem ismerem behatóan a finn történelmet (legfontosabb ásványkincsei: króm, titán, kobalt, vanádium, réz, cink, nikkel), általánosan vett ,,északi” képek vannak bennem, ezekben a közhelyekben keresek kapaszkodót. Igyekszem őt elhelyezni valamilyen környezetben, nemzeti klisében, de nem nagyon megy, mert valójában a testem a környezete. Nem a hazája a hazája, hanem a testem. Ezért ha titokban fürkészem őt, nem a finn tóhátság képe rémlik föl előttem, a tavakat összekötő zuhatagos, bővizű folyókkal, hanem én magam, mindig magamat is látom, a combomat, melyet bátran izmosnak mondhatunk, máskor az összeugró farizmomat, a farpofákat vagy a nedves ajkaimat, az ujjamat.
Huzamosan, évekig tagadta, hogy ő is éppen így van velem. Ám azután egy nekivadult, bősz veszekedésben kipakolt. Rád nézek, és csak a pinámat látom!, üvöltötte, a pinám árnyékában látlak! Nem szeretem, ha így beszél, nem szeretem, ha meggondolás nélkül néven nevezi a testünket. Ő meg az én hallgatásomat nem bírja. Most a faszodról hallgatsz!, leplez le. Most a seggem partjáról! Hát nem mindegy!? Szerintem meg nem mindegy, de hallgatok, mit mondhatnék? Az, hogy ő is úgy áll a testtel, az enyémmel és az övével, mint én, az annál is meglepőbb, mert ő meg nagyon is jól eligazodik a magyar ügyekben. Karakteres véleménye van a vezekényi csatáról („nem volt sem olyan jelentéktelen, sem olyan fölösleges, mint ahogy első pillanatra látszik”), használja a ,,Drágffy János-féle metódus”-kifejezést (aki Drágffy sarkantyúját lecsatolva lovagolt az ország zászlajával Mohácsnál a biztos halálba), ismeri a Deákról szóló anekdotákat és Nagy Imre 53-as reformjait, tudja, kit ítéltek el a kis és kit az úgynevezett nagy íróperben, és kiismeri magát az MDF különféle irányzatai közt is.
A szaporodó és, mit tagadjam, durvuló veszekedéseink, melyek nem egyszer a kölcsönös tettlegességig fajultak, én jobbára rázogattam, előfordult, hogy a nyakánál fogva, amit már akár fojtogatásnak is nevezhetünk, ő inkább dobálózott, nemcsak könyvvel vagy a műanyag hamutartóval, hanem a falról lerántott képpel vagy hagyományosan vázával vagy, bizonyos értelemben meglepően, húsdarálóval, és előfordult, hogy a megterített asztalról az eszcájgokat vágta felém, melyek közt, minthogy rántott húsra készülődtünk, kés is volt, így ezt meg már akár késelésnek is nevezhetjük, veszekedéseink, azt hiszem, nem állottak összefüggésben a közös finnugor gyökerekkel. Vagy mégis? A közösen eltöltött idő rettenete? Együtt kóboroltunk, vadászgattunk, őriztük a nyájat, ugyanazon isteneket imádtuk. A megismerés rettenete? Lám, még a hallgatásaimat is ismeri! Hátha még álmodni is rólam álmodik… vagy én őróla… Mi szükség van erre a közelségre? Mire való ez a siralmas tükör?
Tudom, mire gondolsz!, csapott le harsányan, hogy talán jobb volna, nekünk volna jobb, ha én lennék az Isten! Erre gondolsz. De ne hidd, hogy te különb vagy. Nem vagy különb. Nem bizony, mert én is ezt gondolom rólad, hogy talán jobb volna, nekünk volna jobb, ha te lennél…
Ez már a kurva vezekényi csata után történt, hogy így élére álltak a dolgaink, hiába beszéltünk, hiába hallgattunk, körbe-körbejártunk csupán, karikába. Némelykor nem érdemes szeretet és gyűlölet közt különbséget tenni, olvastam; viszolygok az efféle mondatoktól, de mégis ilyesmiről lehetett szó: elindult bennünk egy indulat, és nem lehetett előre tudni, hol bukkan föl. Se befolyásolni, se reménykedni. Másképp is szeretkeztünk ekkoriban: többet és rémülten.
Elmeséltem ezt egy alkalommal az édesapámnak, vagyis hát megkérdeztem, hogy milyenek az északi nők. Fintorogva vállat von, tudom is én. Mégis behívott a szobájába, ahol már régen nem jártam, és némán egy képre mutatott, melyet gyerekkoromban sokszor láttam, egy másik lakás, másik, sötét vagy inkább homályos szobájában, nehéz, drabális olajfestmény, díszes, hangsúlyos, XIX. századi, magabiztos keretben. Norvég halaskofákat ábrázolt a tengerparton, a halpiacon, fújt a szél és ömlött a furcsa fény, az a se sötét, se világos, se szürkület. Sötét és világos és szürke és fénylő, fénylő sötét, világló derengés, örök esthajnal. Néztem a képet, és apám nézett engem.
A kofák facipőben állva, vígan, elszántan hajigálták a halakat. Mind olyan volt nekem, mint ez a finn nő. És a csípőjük valami leírhatatlan erővel és könnyűséggel ringott, nehéz virgoncságban, lányok voltak és asszonyok egyszerre, málhás öszvérek és észak tündérei, ugyan jó civilcsípők voltak, a munkáé és a testé. Elköszöntem édesapámtól, és a továbbiakban a finn nőt ebben a keretben szállásoltam el, ide lokalizáltam, ez lett a környezete, ez a sok, súlyos és sudár asszony, és ha reá nézek, már nem kell magamat látnom, se a combomat, se az összeugró farizmomat, a farpofákat, se a nedves ajkaimat, se az ujjamat, és arra se kell gondolnom, hogy talán jobb volna, nekünk volna jobb, ha ő volna… Ki se mondom, inkább évődve, mint két rokon, kérdezgetjük egymást: Kegyed finnugor?



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 15-18.

minimap