Esterházy Péter: Jedna žena (Egy nő in Slovak)

Portre of Esterházy Péter

Egy nő (Hungarian)


Van egy nő. Szeret. Szerintem finn. Kezdetben mondogattuk is egymásnak, hogy rokonok vagyunk. Kegyed is finnugor? Nemzeti sajátosságokat igyekszünk fölfedezni a másikban. Én sajnos nem ismerem, a legkevésbé sem ismerem behatóan a finn történelmet (legfontosabb ásványkincsei: króm, titán, kobalt, vanádium, réz, cink, nikkel), általánosan vett ,,északi” képek vannak bennem, ezekben a közhelyekben keresek kapaszkodót. Igyekszem őt elhelyezni valamilyen környezetben, nemzeti klisében, de nem nagyon megy, mert valójában a testem a környezete. Nem a hazája a hazája, hanem a testem. Ezért ha titokban fürkészem őt, nem a finn tóhátság képe rémlik föl előttem, a tavakat összekötő zuhatagos, bővizű folyókkal, hanem én magam, mindig magamat is látom, a combomat, melyet bátran izmosnak mondhatunk, máskor az összeugró farizmomat, a farpofákat vagy a nedves ajkaimat, az ujjamat.
Huzamosan, évekig tagadta, hogy ő is éppen így van velem. Ám azután egy nekivadult, bősz veszekedésben kipakolt. Rád nézek, és csak a pinámat látom!, üvöltötte, a pinám árnyékában látlak! Nem szeretem, ha így beszél, nem szeretem, ha meggondolás nélkül néven nevezi a testünket. Ő meg az én hallgatásomat nem bírja. Most a faszodról hallgatsz!, leplez le. Most a seggem partjáról! Hát nem mindegy!? Szerintem meg nem mindegy, de hallgatok, mit mondhatnék? Az, hogy ő is úgy áll a testtel, az enyémmel és az övével, mint én, az annál is meglepőbb, mert ő meg nagyon is jól eligazodik a magyar ügyekben. Karakteres véleménye van a vezekényi csatáról („nem volt sem olyan jelentéktelen, sem olyan fölösleges, mint ahogy első pillanatra látszik”), használja a ,,Drágffy János-féle metódus”-kifejezést (aki Drágffy sarkantyúját lecsatolva lovagolt az ország zászlajával Mohácsnál a biztos halálba), ismeri a Deákról szóló anekdotákat és Nagy Imre 53-as reformjait, tudja, kit ítéltek el a kis és kit az úgynevezett nagy íróperben, és kiismeri magát az MDF különféle irányzatai közt is.
A szaporodó és, mit tagadjam, durvuló veszekedéseink, melyek nem egyszer a kölcsönös tettlegességig fajultak, én jobbára rázogattam, előfordult, hogy a nyakánál fogva, amit már akár fojtogatásnak is nevezhetünk, ő inkább dobálózott, nemcsak könyvvel vagy a műanyag hamutartóval, hanem a falról lerántott képpel vagy hagyományosan vázával vagy, bizonyos értelemben meglepően, húsdarálóval, és előfordult, hogy a megterített asztalról az eszcájgokat vágta felém, melyek közt, minthogy rántott húsra készülődtünk, kés is volt, így ezt meg már akár késelésnek is nevezhetjük, veszekedéseink, azt hiszem, nem állottak összefüggésben a közös finnugor gyökerekkel. Vagy mégis? A közösen eltöltött idő rettenete? Együtt kóboroltunk, vadászgattunk, őriztük a nyájat, ugyanazon isteneket imádtuk. A megismerés rettenete? Lám, még a hallgatásaimat is ismeri! Hátha még álmodni is rólam álmodik… vagy én őróla… Mi szükség van erre a közelségre? Mire való ez a siralmas tükör?
Tudom, mire gondolsz!, csapott le harsányan, hogy talán jobb volna, nekünk volna jobb, ha én lennék az Isten! Erre gondolsz. De ne hidd, hogy te különb vagy. Nem vagy különb. Nem bizony, mert én is ezt gondolom rólad, hogy talán jobb volna, nekünk volna jobb, ha te lennél…
Ez már a kurva vezekényi csata után történt, hogy így élére álltak a dolgaink, hiába beszéltünk, hiába hallgattunk, körbe-körbejártunk csupán, karikába. Némelykor nem érdemes szeretet és gyűlölet közt különbséget tenni, olvastam; viszolygok az efféle mondatoktól, de mégis ilyesmiről lehetett szó: elindult bennünk egy indulat, és nem lehetett előre tudni, hol bukkan föl. Se befolyásolni, se reménykedni. Másképp is szeretkeztünk ekkoriban: többet és rémülten.
Elmeséltem ezt egy alkalommal az édesapámnak, vagyis hát megkérdeztem, hogy milyenek az északi nők. Fintorogva vállat von, tudom is én. Mégis behívott a szobájába, ahol már régen nem jártam, és némán egy képre mutatott, melyet gyerekkoromban sokszor láttam, egy másik lakás, másik, sötét vagy inkább homályos szobájában, nehéz, drabális olajfestmény, díszes, hangsúlyos, XIX. századi, magabiztos keretben. Norvég halaskofákat ábrázolt a tengerparton, a halpiacon, fújt a szél és ömlött a furcsa fény, az a se sötét, se világos, se szürkület. Sötét és világos és szürke és fénylő, fénylő sötét, világló derengés, örök esthajnal. Néztem a képet, és apám nézett engem.
A kofák facipőben állva, vígan, elszántan hajigálták a halakat. Mind olyan volt nekem, mint ez a finn nő. És a csípőjük valami leírhatatlan erővel és könnyűséggel ringott, nehéz virgoncságban, lányok voltak és asszonyok egyszerre, málhás öszvérek és észak tündérei, ugyan jó civilcsípők voltak, a munkáé és a testé. Elköszöntem édesapámtól, és a továbbiakban a finn nőt ebben a keretben szállásoltam el, ide lokalizáltam, ez lett a környezete, ez a sok, súlyos és sudár asszony, és ha reá nézek, már nem kell magamat látnom, se a combomat, se az összeugró farizmomat, a farpofákat, se a nedves ajkaimat, se az ujjamat, és arra se kell gondolnom, hogy talán jobb volna, nekünk volna jobb, ha ő volna… Ki se mondom, inkább évődve, mint két rokon, kérdezgetjük egymást: Kegyed finnugor?



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 15-18.

Jedna žena (Slovak)

Je tu tá žena. Miluje ma. Podľa mňa je to Fínka. Na počiatku sme si dokonca vravievali, že sme príbuzní. Aj vy ráčite pochádzať z rodu Ugrofínov? Usilujeme sa objaviť v tom druhom národné špecifiká. Pre mňa, žiaľ, nie je známa, ani prinajmenšom nie je známa fínska história (najvýznamnejšie nerastné suroviny: chróm, titan, kobalt, vanádium, meď, zinok, nikel), vyznávam všeobecne rozšírenú mienku o „severe“, vo frázach hľadám útočisko. Snažím sa ju umiestniť do dajakého priestoru, do národného klišé, veľmi mi to nejde, lebo v skutočnosti je jej priestorom moje telo. Jej domovinou nie je jej domov, ale moje telo. Preto, keď si ju potajme sondujem, nezjavuje sa mi pred zrakom komplex jazier s bujnými riekami, ktoré ich prepájajú vodopádmi, ale ja sám, zakaždým vidím i seba, stehná, ktoré smelo možno nazvať svalnatými, inokedy zas napäté sedacie svalstvo, či vlhké pery a môj prst.
Neprestajne, roky zapierala, že aj ona je na tom rovnako. No napokon to počas divokého, zúrivého sporu vyklopila. Pozriem sa na teba a vidím len svoju šušku! Vrieskala, vidím ťa v tieni svojej piče! Nepáči sa mi, keď takto hovorí, nemám rád, keď bez okolkov nazýva naše telo pravým menom. Ona zas neznáša, keď mlčím. Teraz čušíš o svojom vtákovi!, odhalí ma. Teraz o riti! Nie je to jedno!? Podľa mňa to nie je jedno, lenže mlčím, čo by som k tomu mohol dodať? To, že aj ona je s telami na tom podobne, s mojím i so svojím, je o to prekvapivejšie, že ona sa v maďarských záležitostiach orientuje až príliš dobre. Má vyhranený názor na bitku pri Veľkých Vozokanoch („nebola ani taká bezvýznamná, ani taká zbytočná, ako by sa na prvý pohľad možno zdalo“), používa pojem „metóda Jánosa Drágffyho“ (toho Drágffyho, ktorý si pri Moháči zložil ostrohy a s národnou zástavou cválal smrti rovno do náručia), pozná anekdotu o Deákovi, aj reformy Imre Nagya z roku 1953, vie koho odsúdili v malom, a koho v takzvanom veľkom procese so spisovateľmi, a vyzná sa v rozličných frakciách strany MDF.
Naše rozmáhajúce sa a, načo zapierať, čoraz nespútanejšie hádky neraz ústia do obojstranných násilností, kedy ňou väčšinou trasiem, prihodilo sa, že som ju pritom držal za krk, čo by sa dalo pokojne nazvať i škrtením, ona sa zas radšej ohadzuje, nielen knihami, prípadne plastovým popolníkom, ale i obrazom strhnutým zo steny, alebo klasicky vázou, alebo istým spôsobom nezvyčajne, mlynčekom na mäso, ba pritrafilo sa, že do mňa šmarila príbor z prestretého stola, medzi ktorým, keďže sme sa chystali jesť šnicle, sa vyskytoval i nôž, takže by sme to mohli nazvať i bitkou na nože, naše hádky, nazdávam sa, nemali súvislosť s našou spoločnou ugrofínskou minulosťou. Alebo žeby predsa? Hrôza spoločne stráveného času? Spolu sme vandrovali, poľovali, pásli stáda, holdovali rovnakým bohom. Hrôza poznania? Hľa, ešte i moje mlčania pozná! Možno dokonca aj o mne sníva...alebo ja o nej... Načo tá blízkosť? Načo to zúfalé zrkadlo?
Viem, na čo myslíš!, osopila sa na mňa zhurta, že by bolo zrejme lepšie, pre nás by bolo lepšie, keby som bola Boh ja! Na to myslíš. Ale nemysli si, že ty si čosi viac. Nie si o nič lepší. Nie veru, lebo ja si o tebe myslím to isté, že by bolo lepšie, pre nás oboch by bolo lepšie, keby si ním bol ty...
To sa už odohralo po tej zasranej bitke pri Vozokanoch, že sa veci medzi nami tak vyostrili, darmo sme sa zhovárali, darmo sme mlčali, chodili sme stále dokola, koldokola. Niekedy sa neoplatí robiť rozdiel medzi láskou a nenávisťou, čítal som; štíti sa podobných viet, ibaže je jasné, že šlo práve o čosi podobné: pohlo sa v nás isté pohnutie, a nebolo vopred jasné, kde sa zjaví. Ani ovplyvniť, ani sa nádejať. V tom čase sme sa aj inak milovali: častejšie a zdesene.
Pri istej príležitosti som to vyrozprával svojmu otcovi, teda, vlastne som sa ho spýtal aké sú severské ženy. S úškrnom mykol plecom, či ja viem. Predsa si ma zavolal so izby, kam som už dávno nevkročil, a mlčky ukázal na obraz, ktorý som v detstve často vídaval, v tmavej alebo tienistej izbe iného bytu, ťažká, robustná olejomaľba v ozdobnom, výraznom, sebavedomom ráme z 19. storočia. Zobrazoval nórske kofy na rybom trhu pri mori, vietor fúkal a zvláštne svetlo sa rinulo, ani tma, ani svetlo, ani súmrak. Temno a svetlo a šero a svit, šerosvit, jas zory, večná zornica. Díval som sa na obraz a otec sa díval na mňa.
Kofy postávali v drevákoch a rozjasane, odhodlane si pohadzovali ryby. Všetky mi pripadali ako tá Fínka. A ich boky sa chveli neopísateľne mocne a ľahko, s tiažou rozšafnosti to boli dievky i ženy zároveň, ťažné mulice a víly severu, ich boky patrili rovnako dobre práci ako i telesnosti. Rozlúčil som sa so svojím otcom, a od tej chvíle som Fínku umiestnil do tohto rámu, sem som si ju lokalizoval, tu bolo jej prostredie, medzi tým množstvom ťažkých i krehkých žien, a keď sa na ňu pozriem, už nemusím vidieť seba, ani svoje stehná, ani svoje napäté sedacie svaly, riť, ani svoje vlhké pery, ani svoj prst, a nemusím myslieť ani na to, že by azda bolo lepšie, pre nás by bolo lepšie, keby ona bola... Ani to radšej nevypoviem, radšej sa prekáravo, ako dáki príbuzní, pýtame jeden druhého: Ráčite azda pochádzať z rodu Ugrofínskeho?



Uploaded byVotisky Zsuzsa
PublisherKalligram
Source of the quotationJedna žena
Bookpage (from–to)15 - 17
Publication date

minimap