Esterházy Péter: Harmonia cælestis (131, 132) (Harmonia Cælestis (131, 132) in Slovak)

Portre of Esterházy Péter

Harmonia Cælestis (131, 132) (Hungarian)

131

Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre), móresra lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban P. E. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene.
Vagyis mindenki jól járt, mi erkölcsi balanszba kerültünk, a nép meg stb.
Június 16-a jó dátum, de július 16-a is az, mert ez volt a kiköltöztetések utolsó napja. A legeslegutolsó. Szóval el lett húzva a mézesmadzag a szüleim szája előtt, akikkel így mégis megesett a legnagyobb baj, ami diktatúrában érheti az embert: reménykedni kezdtek.
De ez azután többet nem fordult elő.

132

- Bocsánat, kegyelmes úr, a Nuszbaum bácsi van itt. Beszélni szeretne a kegyelmes úrral. - Artúrné, Artúr Gáborné, így hívták a nagypapa pesti házvezetőnőjét. A nagypapa Pestre volt bejelentve, ezért őt is utánunk küldték. Nagymama maradt Majkon.
- Én voltaképp Görgey-leszármazott vagyok - súgta Artúrné nagyapámnak, nem tudván, hogy nagyapámnak nem lehetett súgni, legalábbis nem volt senki a világon, aki abban a helyzetben lett volna, hogy súgni akart vagy mert vagy tudott volna. Nagypapa visszahőkölt.
- Görgey. Kérem, ahogy jónak látja. - De Artúrné rajongott érte, leste minden kívánságát (lágytojás stb.). E napon, a kitelepítés napján állandóan elpityeregte magát.
- Ki az a Nuszbaum bácsi?
- A fűszeres a Lövőház utcából. Nem tetszik ismerni?
- Nem én.
- Nagyon akar beszélni a kegyelmes úrral. Beengedhetem?
- Nem lehetne máskor? Mondjuk jövő csütörtökön délután ötkor teaidőben Horton, annál a kuláknál, ahová szállásomat áthelyeztem.
- Mért tetszik beszélni erről? - szipogott az asszony. – Nagyon izgatott a szegény öreg. Hadd engedjem be.
Nagypapa bólint, Artúrné beenged, Nuszbaum úr mélyen meghajolva jő, köszön, nagypapa gyanakvóan biccent.
- Jó napot.
- Nuszbaum Mór vagyok. Nem tetszik ismerni? Na ja, majd pont egy Esterházy gróf fog ismerni egy Nuszbaumot. - Amikor nagypapa hazajött a fogságból, állt sorban a Joint segélyhelynél. Nézik a nevét, Móric, rendben, anyja neve Schwarzenberg, rendben, nű, Móric bátyám, de hogy sikerült ezt a szép családi nevet szerezned.
- Tessék, Nuszbaum úr.
- Hát mégis tetszik tudni, hogy Nuszbaum vagyok?
- Most mondta.
- Ja, hacsak úgy nem!
- Mivel szolgálhatok, Nuszbaum úr?
- Kérem, én nem akarok achremből jönni…
- Achrem? Várjon csak… Az első világháborúban Galíciában szolgáltam pár évet. Alajos öcsém is ott halt hősi halált. De erre a városra nem emlékszem…
- Az nem város kérem, mármint az achrem. Az achrem az ez! - Azzal afféle "hátulról mellbe" -mozdulattal, jobb kezével nyakatekerten megvakarta a bal fülét. - Tetszik érteni.
- Mondjuk - mondta nagypapa kedélytelenül.
- Na, szóval én nem akarok achremből jönni.
- Jöjjön nyugodtan achremből! Csak jöjjön már! – kiáltott nagypapa türelmetlenül a félig pakolt kofferek közül.
- Kérdem én: ki az a Nuszbaum? A Nuszbaum az egy senki! Egy nagy nímand, kérem szépen, egy Esterházy mellett. Most tessék nekem őszintén megmondani: nincs igazam?
- Nem tudom, mire akar kilyukadni. - Nagypapa feszengett.
- Hallottam erről a bajról, amibe a kegyelmes úr jutott. Micsoda baj, én aztán tudom! Nekem ez benne van a véremben ötezer éve. Ez a futkosás ide-oda, felkapni azt a kis motyót, mindig menekülni, ki tudja, hová. Ismerjük mi, kérem, nekem már a nagyapám is, amikor Galíciából menekült… Meg az egész ószövetségi bolyongás, negyven év a sivatagban, az a sok hercehurca, kérem, az is itt van a véremben…
- Kedves Nuszbaum úr, ha szabad kérnem, térjünk, ha van, a tárgyra…
- Tetszik látni, csak beszélek, beszélek, egy ilyen fecsegő vénember, és feltartóztatom a kegyelmes urat.
- Hát őszintén szólva…
- De mielőtt rátérnék a tárgyra, csak azt akarom mondani: ne tessék erről a Rákosi Mátyásról megítélni bennünket. Ezt mi nem szeretjük.. - Ő is elkövette azt a hibát, mint a házvezetőnő, suttogni kezdett. - Az egy azesz!
- Aha - mondta nagypapa, és belepottyantak egy nagy csöndbe.
- Hát kedves Nuszbaum úr, nagyon örültem…
- Tessék várni, tessék várni! Még el sem kezdtem, amiért jöttem.
- Lehetne akkor röviden?
- Megpróbálom, csak tetszik tudni, mielőtt idemerészkedtem volna, arra gondoltam, a kegyelmes úr majd egyszerűen kidob.
- Hát ha már említi…
- Mert amikor meghallottam, hogy a kegyelmes urat holnap kitelepítik, összeállítottam egy csomagot. Itt van, kérem. És ne tessék engemet kidobni vele!
- De hát mi ez? - képedt el nagyapám.
- Én megjártam a poklok poklát az egész családommal. Én tudom, hogy ilyenkor mire van az embernek leginkább szüksége. Ez egy ilyen csomag, kérem. Én állítottam össze. Tessék megbízni az én nagy tapasztalatomban.
Nagyapám haragra lobbant. Nem volt nagy tapasztalata a nem rangbéliekkel való érintkezésben. Ez idő szerint azt vette leginkább zokon az új időkből: az új relációkat.
- De hát csak nem képzeli, hogy én egy ilyen könyöradományt…
Nuszbaum átölelte a csomagot, egészen közel lépett nagypapához.
- Kegyelmes úr! Nagyon szépen kérem, fogadja el! - Némán nézték egymást. - Elmondjam? Amikor 1944-ben sárga csillaggal a mellünkön elhajtottak bennünket a nyilasok, a kegyelmes úr épp arra járt a Lövőház utcán. Halszálkás öltönyben, sétabottal a kezében, szürke kalappal a fején. - Ezt ismertem Hortról, minden vasárnap ezt viselte nagypapa, halszálka, sétabot, szürke kalap, így ment a templomba. A párttitkár meg akarta tiltani, főleg a sétabotot, de nem lehetett, mert vallásszabadság volt. Féltem tőle, a halszálkáktól, nem mertem a zakóhoz hozzáérni, nehogy megszúrjon, pontosabban, nehogy megfulladjak, mert azt már tudtam, a halszálkától meg lehet fulladni. - Akkor a kegyelmes úr megállt a járda szélén, és ahogy elhaladtunk az úttesten… egy gyönyörű mozdulattal, mélyen megemelte előttünk a kalapját!
- Nem is emlékszem… De hát ez igazán nevetséges semmiség…
- Semmiség? Én ezt sohasem fogom elfelejteni! Tetszik tudni, mit jelentett ez nekem akkor, ott, abban az állapotban? Újra embernek éreztem magam! Tetszik érteni? Embernek! Kiegyenesedtem, és belenéztem a géppisztolyos nyilas pofájába!
- Ez csak a maga lelki erejét dicséri, Nuszbaum úr…
- Nem igaz, kérem. Nekem ez a nyilvános kalapemelés adott erőt a későbbi borzalmakhoz is. Az egész családom elpusztult. Mind egy szálig!
Ez a "mind egy szálig", ez valahogy zsidó szokás - jutott hirtelen nagyapám eszébe. Egy arisztokrata család nem pusztul ki egy szálig. Valahogy mindig marad valaki. Négyen, egy csatamezőn, egy órában hősi halált halni: igen, de mind egy szálig nem. Valahogy ilyen a számtan.
- Mind egy szálig! De tetszik tudni, hányszor eszembe jutott az a kalapemelés? Hogy akkor valaki, ott a Lövőház utcában, visszaadta a méltóságérzetemet! - Nuszbaum úr lihegett a fölindultságtól, arcát megtörölte a zsebkendőjével. Majd fáradtan így szólt: - Hát ezt akartam elmondani, hogy én csak adósa vagyok a kegyelmes úrnak.
- De hogyhogy ezt csak most mondja, ennyi év után?
- Mindig akartam, de nem volt bátorságom. Most… úgy éreztem… közelebb kerültünk.
- Nem - mondta hallhatatlanul és kétségbeesve nagyapám. - Közelebb kerültünk… talán… - Az ajtóból visszafordult: - Az én Istenem áldja meg, kegyelmes úr!
Mintegy függöny.
- Jobb volna, ha ez a Nuszbaum volna az Isten. Láthatóan jobban járnék. 



Harmonia cælestis (131, 132) (Slovak)

131

Dlho som nemal tušenia o tom, že ten zákerný papier došiel 16. júna 1951 a že aby sme bolo takí láskaví a v priebehu dvadsiatich štyroch hodín sa odtrepali na určené núdzové ubytovanie, čo nemalo za následok len onen morálny úžitok, že nepriateľ ľudu, ktorým som bol v podstate ja (ten dokument bol, mimochodom, nedopatrením vystavený na moje meno, no naši sa tvárili, akoby si to nevšimli) dostane riadnu príučku, ale i ten úžitok praktický, že sa vyprázdni príjemný byt, konkrétne vyprázdni sa pre ľud, a ešte konkrétnejšie pre súdruha E.P., aby ho vzal čierny mor.
Takže každý dobre obišiel, my sme nadobudli morálnu rovnováhu, a ľud atď.
16. jún je dobrý dátum, no i 16. júl ujde, lebo to bol posledný deň vysídľovania. Ten najposlednejší. Takže bol pretiahnutý medový motúz popod nosy mojich rodičov, ktorým sa preto predsa len prihodila tá najhoršia vec, ktorá môže človeka v diktatúre stihnúť: začali dúfať.
Ale viac sa to neopakovalo.

132

– Ráčia prepáčiť, pán veľkomožný, ale je tu ujko Nuszbaum. Chcel by sa s pánom veľkomožným rozprávať. – Takto pani Artúrová, peštianska domáca starého otca. Starý otec bol prihlásený v Pešti, preto i jeho poslali za nami. Stará mama ostala v Majku.
– Ja som v podstate Görgeyho potomok, – pošepla pani Artúrová starému otcovi, nevedela, že starému otcovi sa nesmie šepkať, že nebolo na svete človeka, ktorý by chcel, alebo sa odvážil, alebo bol schopný mu čosi pošepkať. Starého otca to zarazilo.
– Tak Görgey. Prosím, ako myslíte. – No pani Artúrová ho zbožňovala, striehla na každé jeho prianie (vajíčko na mäkko atď.). V ten deň, v deň vysídlenia mala slzy stále na krajíčku.
– Kto je to ujo Nuszbaum?
– Kupec z ulice Lövőház. Neráčia ho poznať?
– Nie veru.
– Veľmi by chcel s veľkomožným pánom hovoriť. Môžem ho vpustiť?
– Inokedy by to nešlo? Povedzme, na budúci štvrtok, popoludní, na čaj o piatej v Horte, u toho kulaka, kam svoje sídlo premiestnim.
– Prečo to ráčia spomínať? – sprísnela žena. – Veľmi je rozrušený, úbožiak starý. Dovoľte, aby som ho vpustila.
Starý otec prikývol, Artúrová ho vpustí, ujo Nuszbaum prichádza s hlbokým úklonom, pozdraví, starý otec mu podozrievavo kývne.
– Dobrý deň.
– Som Mór Nuszbaum. Neráčite ma poznať? No iste, akurát gróf Esterházy bude poznať dajakého Nuszbauma. – Keď sa starý otec vrátil zo zajatia, stál v rade na podporu Joint. Dívajú sa na jeho meno, Móric, v poriadku, rodné meno matky Schwarzenbergová, v poriadku, ej, braček Móric, a kde si ty prišiel k tomu peknému priezvisku.
– Nech sa páči, pán Nuszbaum.
– Tak predsa ráčite vedieť, že som Nuszbaum?
– Práve ste mi to povedali.
– Ach, tak!
– Čím vám môžem poslúžiť, pán Nuszbaum?
– Ja prosím, nechcem prísť z achremu...
– Achrem? Počkajte... Počas prvej svetovej vojny som niekoľko rokov slúžil v Halíči. I môj mladší brat Alajos tam padol hrdinskou smrťou. Ale na to mesto si nespomínam...
– To nie je mesto, ten achrem. Achrem je toto! – A „krkolomným“ gestom, pravou rukou si poškriabal ľavé ucho. – Ráčia rozumieť.
– Povedzme, – povedal starý otec mrzuto.
– Takže, ja by som nerád prišiel z achremu.
– Pokojne poďte z achremu! Len už poďte! – zvolal nepokojne starý otec spomedzi napoly zabalených kufrov.
– Pýtam sa: kto je to ten Nuszbaum? Nuszbaum je veľká nula! Je to nímand, prosím pekne, oproti Esterházymu. Veď ráčia povedať, nemám pravdu?
– Neviem, kam tým mierite. – Starý otec sa cítil nesvoj.
– Počul som o mrzutosti, čo stihla pána veľkomožného. Čo je to za trápenie, to ja veru dobre viem! Ja to mám v krvi, už celých päťtisíc rokov. To behanie kade tade, schytiť batoh a utekať, vždy na úteku, na ceste ktoviekam. Známa vec, prosím pekne, už aj môj starý otec, keď do Haliča utekal... A celé to starozákonné blúdenie, štyridsať rokov v púšti, všetky tie oštary, i to je všetko, prosím pekne, tu, v mojej krvi...
– Milý pán Nuszbaum, ak dovolíte, pristúpme k veci, ak dáka je...
– No vidíte, len tu táram a táram, jak starec utáraný a zdržujem pána urodzeného.
– Aby som bol úprimný...
– No ešte než pristúpim k veci, neráčte nás posudzovať podľa toho Mátyása Rákosiho. My ho nemáme radi... – I on sa dopustil rovnakej chyby ako domáca, začal šepkať. – To je obyčajný ázes!
– Aha, – riekol starý otec, a žblnkol do hlbokého ticha. – Takže milý pán Nuszbaum, bolo mi cťou...
– Ráčia počkať, ráčia počkať! Ešte som ani nezačal, že prečo som prišiel.
– Mohli by ste byť teda stručný?
– Skúsim, no ráčia vedieť, než som sa opovážil prísť sem, myslel som si, že ma urodzený pán, jednoducho dá vyhodiť.
– No keď už sme pri tom...
– Lebo ja keď som sa dopočul, že veľkomožného pána zajtra vysídlia, zostavil som balík. Tu je, prosím pekne. Neráčia ma s ním vyhodiť!
– Čo to má byť? – užasol starý otec.
– Ja som s celou rodinou už pochodil najhorúcejšie peklo. Ja už viem, čo človek v takej chvíli najväčšmi potrebuje. A to je taký balík, prosím pekne. Sám som ho zostavil. Ráčte dôverovať mojej nesmiernej skúsenosti.
Starý otec sa rozhneval. Nemal veľa skúseností v styku s nečlenmi svojej kasty. V tom čase zazlieval novým časom práve toto: nové relácie.
– Azda si len nemyslíte, že ja takú almužnu...
Nuszbaum objal balík a pristúpil celkom blízko k starému otcovi.
– Veľkomožný pane! Pekne vás prosím, prijmite ho! – Mlčky na seba pozerali. – Mám to teda povedať? Keď nás nyilasi v štyridsiatom štvrtom hnali so žltými hviezdami na hrudi, pán veľkomožný sa práve prechádzal po Lövőház ulici. V obleku s rybím vzorom, vychádzkovou palicou v ruke a so sivým klobúkom na hlave. – Poznal som to z Hortu, každú nedeľu chodil starý otec takto vystrojený – fišgret, palica, sivý klobúk – do kostola. Predseda strany mu to chcel zatrhnúť, no nedalo sa, bola sloboda vierovyznania. Bál som sa rybích kostí, neodvážil som sa saka dotknúť, aby som sa nepichol, presnejšie, aby som sa nezadusil, lebo od rybej kosti sa dá zadusiť. – Vtedy veľkomožný pán zastal na okraji chodníka, a ako sme prechádzali po ceste... jedným nádherným gestom, hlboko zložil pred nami svoj klobúk!
– Nespomínam si... Veď to je vskutku smiešna maličkosť...
– Maličkosť? Ja na to v živote nezabudnem! Viete, čo to pre mňa znamenalo v tom okamihu, tam, v tom stave? Znova som sa cítil ako človek! Ráčite mi rozumieť? Ako človek! Vystrel som sa a pozrel som rovno do ksichtu nyilaša so samopalom!
– To chváli len vašu duševnú silu, pán Nuszbaum...
– To nie je pravda, prosím. Mne to verejné pozdvihnutie klobúka dodalo silu k hrôzam čo prišli potom. Celá moja rodina zahynula. Všetci, do jedného!
To „všetci do jedného“ je akosi židovský zvyk – prišlo vtom na um starému otcovi. Šľachtická rodina nikdy nevymrie do jedného. Vždy niekto ostane. Padnúť štyria hrdinskou smrťou v priebehu hodiny na jednom bojisku: to áno, ale všetci do jedného, nie. To sú iné počty.
– Všetci do jedného! Viete, koľko ráz som si spomenul na ten pozdvihnutý klobúk? Na to, že mi vtedy, tam na ulici Lövőház vrátil pocit vlastnej dôstojnosti! – Pán Nuszbaum dychčal od dojatia, tvár si utrel vreckovkou. Napokon vyčerpaný povedal: – Tak to som vám chcel povedať, že som dlžníkom veľkomožného pána.
– Ale prečo mi to hovoríte až teraz, po toľkých rokoch?
– Chcel som, ale neodvážil som sa. Teraz... mám pocit... sme k sebe bližšie.
– Nie, – riekol nepočujne a zúfalo starý otec.
– Sme si bližší... možno... – Pri dverách sa obrátil: – Nech vám žehná môj Boh, veľkomožný pane!
Kvázi opona.
– Lepšie by bolo, keby bol Bohom tento Nuszbaum. Očividne by som lepšie obišiel.



Source of the quotationHarmonia cælestis, p. 570-574., Kalligram, 2005

minimap