Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (141)

Portre of Esterházy Péter

Harmonia Cælestis (141) (Hungarian)

Apámék hamar beletanultak a fizikai munkába. Képesnek bizonyultak rá, és akarták is. A pestiek többsége nem így gondolta. Megsértődtek, mert megsértették őket, a fizikai munkát meg lenézték. Apám, mondtam, nem nézett le semmit.
Már másnap lehetett jelentkezni segédmunkásnak a templomépítéshez. Érdekes, hogy ezt akkor engedélyezték, az építést. A plébános úr már várta apámat, külön fogadta, megkínálta likőrrel, és igyekezett őt lebeszélni az alantasnak mondható malterkeverésről. Mire apám rókalelkűn, játszva, szerette ezeket a játékokat, azt a kenetes költői kérdést tette föl, hogy vajon van-e munka és munka közt különbség, ha az az Úr dicsőségére szolgál, s vajon néki (nem neki, néki) mint családja tagjának nem kötelessége-e folytatni azt, amit az elődök évszázadokon át tettek, segíteni az egyházat; ha palatinusként, akkor úgy, ha segédmunkásként, akkor úgy. A tisztelendő úr a gondolatot igen nemesnek és valóban kézenfekvőnek találta, úgyhogy ittak még egy kis kontyaláválót.
Azután béreltek felesben földet az Andris dombján meg a Keller-majorban. Krumplikapálás. („Szép asszony maga. A maga farára két sor krumplit lehet elültetni.”) Mintha részegen, úgy dülöngéltek haza a fáradtságtól. A tenyerük feltörve, a bőr cafatokban, egy-egy helyen a húsig lesúrolva – de ez legalább látszott, egy seb, amit lehet érteni, föl lehet fogni. De mi ez a fáradtságnál, kimerültségnél több, mi ez a vereség a testben, egyáltalán hogy csupán a test van, és az ember azonos a testével, a fájdalommal, a kilátástalansággal, mi ez?
– A munka – morogta Rozi néni, szokása szerint a sparherdnek. Apám színpadiasan a derekát tapogatta, akár egy öregasszony.
– Jajjaj; meghalok! – és nevetni igyekezett.
Rozi néni nem fordult meg, örökké volt mit tennie a platnin, mert a platnin örökké van mit tenni.
– Dehogy hal meg – hangzott közönyösen.
– Mit mond, Rozi néném? – perdült oda apám, aki nem szerette a konfliktusokat, igyekezett mindig kitérni vagy elsimítani.
– Csak azt, gróf úr, hogy egy krumplikapálástól nem hal meg a gróf úr.
– Csitt, csitt – pisszegett bele férfias gyávasággal Pista bácsi.
– Mit csitteg itten, ne csittegjen itten nekem! – Rozi nénit öregasszonynak láttam, olyan ötvenéves lehetett, kontyos, testes, sokszoknyás parasztasszony. Csillogott az arca a haragtól. A szeme mindig csillogott, ami megszépítette, de mindenképp megkülönböztette. – Ha gróf, akkor gróf, és gróf. Mit akar maga?! Így doktor úr, úgy doktor úr, kit akar evvel becsapni? Magát? Őt? Vagy az ávót?
Palócul beszélt, amely nekem is anyanyelvem lett, az ávó, voú, áú, úgy hangzott, akár az ugatás, egy nyüszítés.
– Gróf – bólintott, és apámra nézett, mintha ellenőrizné, igazat beszél-e. – Egy gróf ne kapáljon. – Vagy csak most fordult meg? – A kapálás nem úrnak való.
Csönd lett. Mintha azt mondta volna, nincs apáméknak itt semmi keresnivalójuk. Apám zavartan álldogált, nem volt kivel vitatkozni, nem volt mit mondani.
– De hát Rozikám – próbálkozott Pista bácsi –, a doktor úrék azok… azok nem… – Elhallgatott.
– Nem micsoda?! – csapott le rá az asszony, mintha apámék ott se volnának. Anyám sírva beszaladt a szobába, teli volt emberekkel (velünk), erre újra ki, ki az udvarra, hátra a kertbe. Pista bácsi ijedten tipegett, mint aki tánclépéseket gyakorol (kezdő kurzus), Rozi néni szenvtelenül figyelte a fiatalasszony ámokfutását.
– Mi a baj, Rozi néni? – fuvolázta apám.
– Semmi – fordult vissza az asszony a tűzhelyhez –, baj, gróf úr, az nincsen.
Nem volt megint mit mondani.
Jó hétig a köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz. (Pista bácsi sem!) Apámék hajnalban kimentek a krumpliföldre, napnyugtakor betántorogtak, kezüket rongyokba bugyolálták, mint a leprások, anyám tolatott a nagy hasával, kint a nyári konyhában főzött, rémséges ügyeket, nem tudta még, hogyan kell a semmiből főzni (lehet!), reggel köszöntek, este köszöntek, segítséget nem kértek, nem kaptak. Sokáig nem mehetett ez így, de a szüleim fiatalok voltak, és bizonyos értelemben elkényeztetettek, azt hitték, erejük végtelen.
Azután egyik este, amikor apám beszédelgett a konyhába, azt mondotta Rozi néni a sparherdnak:
– Túlontúl gyorsan kapál, doktor úr.
– Lassabban kéne?
– Nem az, hogy lassabban, hanem állandóan. Ahogy a szíve ver, doktor úr – és lángba borult az arca.'
Ettől kezdve mindenben segített, hogyan kell a kapát fogni, a kapcát tekerni, mit kell tényleg kapálni, mit elég porolni, mi az a lúdtalpkapa, és hogy kell leellenőrizni, hogy elég kövér-e a liba (a szárnya alatt, a „hónaljában” van egy púp, csak akkor!), hogyan kell kukoricaprószát csinálni. Meg langallót. Meg puporát.
– Mindenből lehet ennivalót mesterkélni, Lilike. Minden tud ízleni, higgye meg nekem. Minden! – mondta elkeseredetten, és csillogott a szeme nagyon.
Aztán a mákos guba! Amiért én állítólag rajongtam. Az tartott életben vagy mi.
– Csócsálok a gyereknek egy kis mákos gubát, Lilike. Lilike köszönte, nem tudta, mi az a csócsálás. Apám tudta, de nem mondta.
– Rozi néni, megmutatná, megmondaná, kérem, mi az a csócsálás?
– No hát a csócsálás az csócsálás, nincs azon mit mutogatni.
De azért megmutatta. Mint egy kenyérsütő lapátot egyszer. csak előretolta a nyelvét, mintha nyelvet öltött volna anyámra, noha pusztán azt akarta, lássa anyám, hol tart.
– A bő nyál, Lilike, az a lényeg, akkor lesz szép puha, gyöngéd, selymetes a csócsa, lássa, Lilikém.
Anyám, mintha egy született grófnő volna, pedig nem, fogta magát, és egyszerűen elájult. Hogy az ő egyszülött fiacskája ezt az undorító, sötét (a mák!) nyáladzmányt… Apám karjaiba vette, és mosolyogva (nézzünk szembe a tényekkel: röhögve) kivitte, akár egy szocialista Gregory Peck.
Később azután a mamám is jelentős csócsálóvá nőtte ki magát. 



Source of the quotationMagvető Kiadó, Budapest, 2000

minimap