Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (141) (Harmonia Cælestis (141) in English)

Portre of Esterházy Péter

Harmonia Cælestis (141) (Hungarian)

Apámék hamar beletanultak a fizikai munkába. Képesnek bizonyultak rá, és akarták is. A pestiek többsége nem így gondolta. Megsértődtek, mert megsértették őket, a fizikai munkát meg lenézték. Apám, mondtam, nem nézett le semmit.
Már másnap lehetett jelentkezni segédmunkásnak a templomépítéshez. Érdekes, hogy ezt akkor engedélyezték, az építést. A plébános úr már várta apámat, külön fogadta, megkínálta likőrrel, és igyekezett őt lebeszélni az alantasnak mondható malterkeverésről. Mire apám rókalelkűn, játszva, szerette ezeket a játékokat, azt a kenetes költői kérdést tette föl, hogy vajon van-e munka és munka közt különbség, ha az az Úr dicsőségére szolgál, s vajon néki (nem neki, néki) mint családja tagjának nem kötelessége-e folytatni azt, amit az elődök évszázadokon át tettek, segíteni az egyházat; ha palatinusként, akkor úgy, ha segédmunkásként, akkor úgy. A tisztelendő úr a gondolatot igen nemesnek és valóban kézenfekvőnek találta, úgyhogy ittak még egy kis kontyaláválót.
Azután béreltek felesben földet az Andris dombján meg a Keller-majorban. Krumplikapálás. („Szép asszony maga. A maga farára két sor krumplit lehet elültetni.”) Mintha részegen, úgy dülöngéltek haza a fáradtságtól. A tenyerük feltörve, a bőr cafatokban, egy-egy helyen a húsig lesúrolva – de ez legalább látszott, egy seb, amit lehet érteni, föl lehet fogni. De mi ez a fáradtságnál, kimerültségnél több, mi ez a vereség a testben, egyáltalán hogy csupán a test van, és az ember azonos a testével, a fájdalommal, a kilátástalansággal, mi ez?
– A munka – morogta Rozi néni, szokása szerint a sparherdnek. Apám színpadiasan a derekát tapogatta, akár egy öregasszony.
– Jajjaj; meghalok! – és nevetni igyekezett.
Rozi néni nem fordult meg, örökké volt mit tennie a platnin, mert a platnin örökké van mit tenni.
– Dehogy hal meg – hangzott közönyösen.
– Mit mond, Rozi néném? – perdült oda apám, aki nem szerette a konfliktusokat, igyekezett mindig kitérni vagy elsimítani.
– Csak azt, gróf úr, hogy egy krumplikapálástól nem hal meg a gróf úr.
– Csitt, csitt – pisszegett bele férfias gyávasággal Pista bácsi.
– Mit csitteg itten, ne csittegjen itten nekem! – Rozi nénit öregasszonynak láttam, olyan ötvenéves lehetett, kontyos, testes, sokszoknyás parasztasszony. Csillogott az arca a haragtól. A szeme mindig csillogott, ami megszépítette, de mindenképp megkülönböztette. – Ha gróf, akkor gróf, és gróf. Mit akar maga?! Így doktor úr, úgy doktor úr, kit akar evvel becsapni? Magát? Őt? Vagy az ávót?
Palócul beszélt, amely nekem is anyanyelvem lett, az ávó, voú, áú, úgy hangzott, akár az ugatás, egy nyüszítés.
– Gróf – bólintott, és apámra nézett, mintha ellenőrizné, igazat beszél-e. – Egy gróf ne kapáljon. – Vagy csak most fordult meg? – A kapálás nem úrnak való.
Csönd lett. Mintha azt mondta volna, nincs apáméknak itt semmi keresnivalójuk. Apám zavartan álldogált, nem volt kivel vitatkozni, nem volt mit mondani.
– De hát Rozikám – próbálkozott Pista bácsi –, a doktor úrék azok… azok nem… – Elhallgatott.
– Nem micsoda?! – csapott le rá az asszony, mintha apámék ott se volnának. Anyám sírva beszaladt a szobába, teli volt emberekkel (velünk), erre újra ki, ki az udvarra, hátra a kertbe. Pista bácsi ijedten tipegett, mint aki tánclépéseket gyakorol (kezdő kurzus), Rozi néni szenvtelenül figyelte a fiatalasszony ámokfutását.
– Mi a baj, Rozi néni? – fuvolázta apám.
– Semmi – fordult vissza az asszony a tűzhelyhez –, baj, gróf úr, az nincsen.
Nem volt megint mit mondani.
Jó hétig a köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz. (Pista bácsi sem!) Apámék hajnalban kimentek a krumpliföldre, napnyugtakor betántorogtak, kezüket rongyokba bugyolálták, mint a leprások, anyám tolatott a nagy hasával, kint a nyári konyhában főzött, rémséges ügyeket, nem tudta még, hogyan kell a semmiből főzni (lehet!), reggel köszöntek, este köszöntek, segítséget nem kértek, nem kaptak. Sokáig nem mehetett ez így, de a szüleim fiatalok voltak, és bizonyos értelemben elkényeztetettek, azt hitték, erejük végtelen.
Azután egyik este, amikor apám beszédelgett a konyhába, azt mondotta Rozi néni a sparherdnak:
– Túlontúl gyorsan kapál, doktor úr.
– Lassabban kéne?
– Nem az, hogy lassabban, hanem állandóan. Ahogy a szíve ver, doktor úr – és lángba borult az arca.'
Ettől kezdve mindenben segített, hogyan kell a kapát fogni, a kapcát tekerni, mit kell tényleg kapálni, mit elég porolni, mi az a lúdtalpkapa, és hogy kell leellenőrizni, hogy elég kövér-e a liba (a szárnya alatt, a „hónaljában” van egy púp, csak akkor!), hogyan kell kukoricaprószát csinálni. Meg langallót. Meg puporát.
– Mindenből lehet ennivalót mesterkélni, Lilike. Minden tud ízleni, higgye meg nekem. Minden! – mondta elkeseredetten, és csillogott a szeme nagyon.
Aztán a mákos guba! Amiért én állítólag rajongtam. Az tartott életben vagy mi.
– Csócsálok a gyereknek egy kis mákos gubát, Lilike. Lilike köszönte, nem tudta, mi az a csócsálás. Apám tudta, de nem mondta.
– Rozi néni, megmutatná, megmondaná, kérem, mi az a csócsálás?
– No hát a csócsálás az csócsálás, nincs azon mit mutogatni.
De azért megmutatta. Mint egy kenyérsütő lapátot egyszer. csak előretolta a nyelvét, mintha nyelvet öltött volna anyámra, noha pusztán azt akarta, lássa anyám, hol tart.
– A bő nyál, Lilike, az a lényeg, akkor lesz szép puha, gyöngéd, selymetes a csócsa, lássa, Lilikém.
Anyám, mintha egy született grófnő volna, pedig nem, fogta magát, és egyszerűen elájult. Hogy az ő egyszülött fiacskája ezt az undorító, sötét (a mák!) nyáladzmányt… Apám karjaiba vette, és mosolyogva (nézzünk szembe a tényekkel: röhögve) kivitte, akár egy szocialista Gregory Peck.
Később azután a mamám is jelentős csócsálóvá nőtte ki magát. 



Source of the quotationMagvető Kiadó, Budapest, 2000

Harmonia Cælestis (141) (English)

The grownups in our family got used to doing manual labor very quickly. It just so happened that they were up to it, and they wanted to do it, too. Most of the people from Pest were of a different opinion. They took offence because they’d been offended, and as for physical labor, they looked down on it. My father, as I said, looked down on nothing.
By day two, people could sign up with the church construction crew as unskilled laborers. Interesting that they allowed it back then, the building of the church. The parish priest had been expecting my father and invited him in for a chat, offered him a drink, and attempted to talk him out of the lowly task of mixing mortar, at which fox-like, stalking his prey –he enjoyed such games – my father posed the rhetorical question, to wit, whether one could say that there’s a difference between one sort of work and another if it served the Lord, and whether he, as a member of his family, was not duty bound to carry on what his forebears (not ancestors, mind, but forebears) had done for centuries before him, and come to the aid of the Church, if as a palatine, then as a palatine, if as an unskilled laborer, then as an unskilled laborer. The reverend father found this line of reasoning noble and incontrovertible, and so they drank another round of schnapps.
Afterwards they rented a piece of land fifty-fifty on Andris Hill and on the Keller estate. Hoeing potatoes. (“You’re a mighty handsome woman. Your backside’s big enough for two rows of potatoes.”) They looked soused from exhaustion as they tottered home. Palms cracked, the skin in shreds, in spots scraped down to the flesh, but at least this was tangible, a pain that could be understood, that made sense. But what was this thing that went beyond fatigue and exhaustion, what this crushing defeat of the body, the feeling that there is nothing but the body, and that you’re one with your body, your pain, your despair, what is this?
“It’s called work,” Aunt Rozi said to the kitchen stove.
My father kept pressing his back dramatically like an old woman.
“Oh, oh, it’s killing me!” And he attempted a laugh.
Aunt Rozi did not turn around; as always, she was busy over the stove, for there was always something to keep her busy over the stove.
“You’ll survive,” she said, like one who knew.
“What did you say, Aunt Rozi?” my father said sharply, for he had no affection for conflict and always tried to avoid it by smoothing things over.
“All I said, Count, is that hoeing potatoes won’t kill you, Count.”
“Hush, now,” Uncle Pista said, hushing her with typical male cowardice.
“Don’t you hush me, what’re you hushing me for?”
To me, Aunt Rozi was an old woman,. She must’ve been around fifty, a peasant woman who wore her hair up in a bun, obese, with layers of underskirt. Her cheeks were glistening with anger. As for her eyes, they always sparkled, which added a certain beauty to her, but be that as it may, it certainly set her apart.
“If it’s count, then it’s count. It’s count. What do you want from me?! Doctor this and doctor that, who d’you think you’re kidding? Yourself? Him? Or the ÁVÓ?”
She spoke the Palots dialect, which became my mother tongue, too, ÁVÓ, auwh-waooh, it sounded like a bark, a pained whimper.
“A count,” – and at this juncture she jerked her head back and shot a glance at my father as if to confirm that she was telling the truth – “a count’s got no business raking.” Or did she turn just at this point? “Raking ain’t for gentlefolk.”
Silence fell over the kitchen. It was tantamount to saying that my father’s family had no business being there. My father stood around uncomfortably; there was no one to argue with; there was nothing to be said.
“Now, now, Rozi dear,” Uncle Pista said trying to set things right, “the Doctor and his family, they’re not… they’re not…” And he fell silent.
“They’re not what?!” his wife pounced back, as if my father and mother weren’t there. Mother ran out to the clean room in tears, it was full of people (us), at which she ran out again, out to the yard, and the garden beyond. Frightened, Uncle Pista toddled in place, like someone practicing a dance step (beginners’ course), while unperturbed, Aunt Rozi watched the young woman run amok.
“What’s the matter, Aunt Rozi?” my father piped.
“Nothing,” Aunt Rozi said turning back to her stove, “what makes you think anything’s the matter, Count?”
Again, there was nothing for him to say.
For over a week they didn’t speak to each other, except in greeting. (Not even Uncle Pista!) At sunrise, my father would go out to the potato patch with the others, at sundown they dragged themselves back, they wrapped their hands in rags, like lepers, Mother pushing her bulging belly before her, cooking all sorts of horrible stuff in the summer kitchen outside – she hadn’t yet mastered the art of cooking a meal from nothing (she would!) – in the morning they said hello and in the evening they said hello, but never asked for help, and never got any. Obviously, this couldn’t go on much longer, but my parents were young, and in a certain sense spoiled. They thought their strength would hold out indefinitely.
Then one night, when my father reeled into the kitchen, Aunt Rozi said to the stove, “You’re raking to fast, Doctor.”
“It needs to be done slower?”
“The point isn’t slower, it’s the rhythm. In keeping with your heart-beat, Doctor.” And a crimson fire flushed her cheeks.
From then on, she helped every way she could – how to hold the rake, how to wind the foot-rag round the foot, what needs raking, what needs just a thinning out, what’s a flat spade, and how to tell if a goose is fat (there’s a protrusion under its wing, in the “armpit”, and not till then!), how to make corn mash. And corn fritters. And rye cakes.
“You can make food out of anything, Lilike, and like it. Take it from me. I know.” Aunt Rozi said this with a certain desperation, and her eyes sparkled something fierce.
For instance, there was the case of the poppy-seed noodles. They were supposed to be my favorite. They was supposed to keep body and soul together, or whatnot.
“I’ll masticate some poppy-seed noodles for the child, Lilike.”
Lilike thanked her. She had no idea was mastication was. My father had, but he wouldn’t say.
“Will you tell me, Aunt Rozi, what masticating is? Will you show me how, Aunt Rozi?”
“Masticating is masticating, what’s there to show?”
But she showed her just the same. She stuck out her tongue like an oven-peel, as if she were sticking her tongue out at mother, though she was just trying to show her the progress she was making.
“Lots of saliva, Lilike, that’s the secret. That’ll make it nice and soft and silky. See how silky this mastication is Lilike?”
Like a countess to the title born (which she wasn’t), my mother fainted dead away. Her one and only son and this revolting, dark (the poppy-seed!), gooey pulp of saliva?! Father wrapped her in his arms and smiling (what the heck, he was laughing for all he was worth) removed her from the kitchen – a socialist Gregory Peck.
Later my mother became a masticator of some note herself. 




minimap