This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (172)

Portre of Esterházy Péter

Harmonia Cælestis (172) (Hungarian)

Hajnalban baromi dörömbölésre riadtunk.
Télen Papi hatkor kel, ő gyújt be a két vaskályhába (koksz és tojásbrikett), látjuk félálomban, ahogy kabát nélkül, fölhajtott gallérral, mintha könnyű tavasz volna, fejébe súlyos kucsma húzva, szájában lüktetőn parázsló cigarettával röpül át a szobán. (Nekünk is volt kucsmánk, az öcsémnek barna, puha bolyhos, szerette, az enyimet nem lehetett úgy fogdosni, meg nem is szerettem hordani, viszketett a fejem tőle.)
– Aludjatok, kutyák – murran oda, ha mocorgást észlel.
Sose csinálja meg előre, nem készíti be este a gyújtóst, reggel vagdossa föl. Nagy tudomány. Fél kézzel a tövénél fogja a baltát, farigcsál vele, mint egy bicskával. Mintha durva, meszes pemzlivel akvarellt kéne. Néhány hasítás után a fahasáb már nem áll meg magában, ekkor az ember ügyes, okos, mindentudó apácskája baljával kiegyensúlyozza a fát, hopp, elengedi, s abban a pillanatnyi örökkévalóságban csap oda csuklóból, apró lendületből, határozottan. Még később már nincsen kicsi örökkévalóság sem, vagy a bal kéz mutatóujja tartja ki a fát, ekkor még kisebb távról lehet lesújtani, vagy alulról markol a bal, ekkor szabadabb az ütés, vigyázni arra kell, hogy túl ne szaladjon a fejsze.
Mami fél hétkor kel (nyáron hatkor), mi meg hétkor, a készre, a melegre, a reggelire. Ha majd én apa leszek, én is fogok gyújtóst vágni, akkor amikor meg mindenki aluszik, szuszog a ház, én csinálom a meleget, nem is tudják, csak ott lesz egyszerre a meleg. (Néhány évre rá megjelent az előregyártott Tükeralágyújtós, aztán bevezették a gázt. Reggel meleg van.)
Mintha fejszével hasogatnák az ajtónkat.
– Kinyitni! Kinyitni!
Mintha hatalmas, gonosz angyalok akarnának belőlünk Tüker-alágyújtóst csinálni. Papi pizsamában botorkál kifelé, haja ezerfelé mered, reggel mindig ilyen, de mi csak vasárnap szoktuk látni, ma hétfő van (ein Struwelpeter, mondtuk később, no, no, mondta ő a későbbnél kicsit később), kétoldalt fölfelé áll, mintha szárnyak volnának, hátul az igazi összevissza, szalmakazal, párnazilált, elöl meg, ez a leghihetetlenebb, lóg bele a homlokába, mintha előre volna fésülve, hülyegyerek frizura vagy egy római császáré. Észreveszi, hogy figyeljük, megtorpan.
– Kinyitni vagy betörjük!
– Ne féljetek, kutyák!
– Nem félünk, édesapám! – kiáltjuk kórusban, mert hirtelen csak őt látjuk, ezt a muris, nevetséges, álmos római császárt a csúszkáló pizsamában, csak őt, semmi mást, mért félnénk akkor bármitől is. Harciasan meredünk rá, biztatón, ha mi nem félünk, ő se féljen! Ekkor, az egyre fenyegetőbb zaj közepette hozzánk lép (nincs a világon még egy ember, Mamit is beleértve, aki ezt meg merte, tudta volna tenni, aki tudott volna erre így időt teremteni, minden épeszű ember rohant volna az ajtóhoz), megérint minket, engem az orcámon, öcsémet a hajánál, majd számunkra váratlanul, röviden fölnevet.
– Ja, hogy nem is féltek?! Azért az is túlzás.
Mint a filmeken, úgy özönlenek be a katonák. Nyilván tanulhatták, miként kell a veszélyesen ellenséges gyerek- és hálószobákat elfoglalni, fürgén, gyakorlottan ugrálnak ide-oda, lapulnak a falhoz, fedezik az előretörőt. Nagy hatást tesz ránk, rám meg az öcsémre, tátott szájjal figyeljük ezt a trappot, így midőn végeztek a dolgukkal, és láthatóan vér s áldozat nélkül elfoglalták a lakásunkat és, másodpercek alatt!, maguk alá gyűrték az ellent, mi ketten tapsolni kezdünk, anyánk rögvest odalép, fázósan összehúzva magán a köpenyét, mintha elkapta volna a saját grabancát, fejünkre sóz.
– Csönd, te!
Papi az ajtó mellett áll, ilyennek még nem láttuk az arcát, sápadt, kimerült, esnek le róla a vonalak, mintha ott se volna, mintha csupán bérelné az arcát. A horti estében, az ámbiton, a királyi arca, az lehetett ilyen, de ez még annál is sötétebb, árnyékosabb. Ám ahogy az özönlést követően kidugja a fejét az ajtón, kikukucskál, az majdnem vidám, vagy ha rémült, akkor rémület egy vígjátékból.
A katonák után, mint aki lemaradt, elkésett, ügyetlen civil, szemüveges, szőke fiatalember lép be, olyan, akár egy tanár, csak kedvesebb, lágyabb. Még mindig a vígjátékból, megkocogtatja apám vállát, aki meg mindig hajol kifelé kémlelve.
– A ház körbe van fogva – mondja magyarázólag, mintha Papi ezt ellenőrizte volna vagy a menekülés lehetőségeit fürkészné. Apánk fölegyenesedik.
– Nagyon helyes – bólint –, csak így tovább. – Sokszor mondja ezt, valami viccnek a csattanója.
– Matikám, vigyázz magadra – suttogja Mami, de csak mi, Papi nem, halljuk ezt a szerelmi vallomást (és soha, se előtte, se utána, semelyikőjüktől nem hallottunk szerelmi vallomást).
A fiatalember megütközve, majd szánalommal néz apánkra, halkan mondja, nem hivatalosan:
– Ne tessék félni, nem kell félni, minden házat átvizsgálnak az orosz elvtársak. Ellenforradalmárokat keresnek a faluban.
– Nagyon helyes – bólogat ismét apám.
– Sto?, sto? – kapja föl a fejét az egyik orosz, ő a főnök, noha egyforma mind, s mind fiatal, de ez látszik rajta. Eddig kizárólag az egyenruháikat meg a fegyverüket vettük észre, az arcukat nem. Most öcsém döbbenten felsóhajt:
– Mami, ezek kínaiak.
– Sto?, sto? – fordul felénk a főnök.
Anyám rázza a fejét, nagyon rázza, abba se fogja tudni hagyni, hogy semmi, nincs semmi, senki nem mondott semmit, senki nem gondol semmit, mi nem vagyunk itt, mi sehol sem vagyunk, tessék csak nyugodtan dolgozni, tevékenykedni, körbenézni, mi addig becsukjuk a szemünket.
Ki kell szállnunk az ágyból, állunk anyánk, apánk mellett, mint a tornasorban. Az öcsém nem fél, de azért mondom neki, hogy ne féljen, mert szobában nem szokás kivégzést tartani.
– Sto?, sto?
Ezt már értem, válaszolok is, mondom, azt mondtam az öcsémnek, mert ő az öcsém, hogy ne féljen, mert olyan nincs, hogy szobakivégzés, és ránézek a szemüvegesre, hogy fordítsa, aki váratlanul valóban fordítani kezd. A főnök elneveti magát, majd mond valamit, ezt már nevetés nélkül.
– Van-e a házban elrejtett fegyver? – fordítja a fordítóm.
– Nincs – így apám azonnal.
– Van – így öcsém azonnal.
Ezt valamiért nem kell lefordítani, mindenki megérti, a katonák vezényszó nélkül ránk emelik fegyverüket. Lehetséges, hogy rosszul vagyok informálva, és mégis létezik szobakivégzés? Lehetséges, hogy kivégzőosztag bárhol fölállítható? A kínaiak láthatóan rettegnek az öcsémtől. Most csak édesapánk nem retteg, ő dühöng, mozog a pofacsont.
– Igyi szuda – szól komolyan a parancsnok.
Az igyi szudára Mami megborzong, és azonnal átölel minket. Most mi hárman félünk.
– Ne féljen, asszonyom, csupán rutinellenőrzés, nincs semmi probléma – mondta a tolmács. Hazudik. És ő is fél. Ez rendes tőle.
– Igyi szuda – ismétli meg a kínai.
– Nem! Sehová nem megy! – sikít föl anyám, pont a fülembe. Ölelget minket.
– Legalább ne fogják ránk a fegyvert – jegyzi meg Papi halkan. Ettől mindenki ideges lesz. Nekünk is mindig azt mondja, hogy ha nagyon muszáj, játszhatunk puskával, de ne fogjuk egymásra.
– Emberre az ember nem fog puskát. – Ez valahogy úgy hallatszott, mint egy illemtani előírás. Este fogat mosunk, napközben nem fogunk fegyvert emberre.
– És ha a böszörmények és/vagy a bergengócok megtámadják a hazát!? – szegezte a kérdést húgunk apánknak.
– Az más – válaszolta ő kedvetlenül.
Az öcsém szeret szerepelni, kibújik anyám hősies öleléséből, és elindul a kisszekrény felé, húgunk, az örök rebellis, teljes torokból rázendít, a parancsnok int, az egyik kínai, furcsa, lábujjhegyen követi a totyogó öcsémet, aki megáll a szekrény előtt.
– Itt van.
– Ki van itt? – kérdi idegesen a szemüveges.
– Kuss! – dörgi váratlanul a kínai, ezt már tudja magyarul. Öcsém megfordul, látom a szemén, hogy most már szegény retteg, aztán gyorsan lehajol, a katona velemozdul, és előhúzza az én dugóspuskámat. Az enyémet, a szemét. Ebben a pillanatban kap egy pofont a katonától, pofonnál kevesebbet, csak úgy odalegyint egyet, egy taslit. Amire a főnök nagyon szigorúan rászól. Ráordít. A tolmács föllélegez, majdnem kedélyesen fordul apánk felé.
– Az orosz elvtársak roppantul tisztelik a gyermekeket.
– Helyes – bólint apám. És örömmel látom, hogy ami az öcsémet illeti, van egy kicsi különvéleménye.
– Sto?, sto?
– Gyétyi!, gyétyi!
– Da, da.
Az oroszok: összejárkálják a házat, a kertet (később az egész országot). Egy szál kínai maradt a konyhában a biztonság végett. Anyánk etet minket, apánk nem eszik, a pöttyös teásbögrét szorongatja, áll a falnál. Mozog a pofacsont. Úgy áll ott, mint egy napközis. Mami megkínálja vajaskenyérrel a katonát.
– Vulevu egy kis hleb?
Kedves mozdulat, kásás, keserű hang. Mint akibe belecsíptek, fordul meg apánk.
– Eteti? Maga ezt itt eteti?
A kínai érti. Ezek egyre jobban beszélnek magyarul.
– Éhes – mondja anyánk továbbra is azon a fakó, elkeseredett hangon.
Ebben a pillanatban kintről géppisztolysorozat hallatszik. Az éhes kínaink azonnal ránk emeli a fegyvert, miközben meglepetten nézi a kenyeret anyám kezében, s a fegyverrel noszogat, hogy álljunk megint az ágyak elé. (Nem kínai, ázsiai, javított ki anyánk, de mi megnéztük a térképet, és Kína az Ázsia. Anyánk ezt fejcsóválva kénytelen volt elfogadni. Húgunk persze akadékoskodott, hogy Kína az Ázsia, de Ázsia az nem Kína. Marhaság. Nem marhaság, minden kínai ázsiai, de nem minden ázsiai kínai. Ezt nem értettük. Hát mindenki, aki most a szobában van, az ember, de nem minden ember van a szobában, például a Klotild néni, mert ő fönn van az emeleten, ezt se értitek? De, hazudtuk.)
Állunk az ágyak előtt.
Fogom az öcsém kezét, és fogadalmat teszek, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki, ezt a meleg kis párnás kezecskét, amelyet odanyújtott nekem, hogy foghassam. A tolmács érkezik lihegve, valamit mond a katonának, az röhögni kezd, amúgy kedves fiú, aztán nekünk magyarázza, hogy nincsen semmi, csak a kecskét lőtték le tévedésből.
– Nagyon helyes, csak így tovább – bólint apám.
Érzem az öcsém kezét kicsúszni az enyémből.
– A Gézát?!
Számonkérő hangja elcsuklik. Apám kéjesen bólint, anyám megsimogatja az öcsém fejét, jól simogatható, nagy, kerek feje van, de ő kirántja magát, s leszegett fejjel, ahogy olykor Géza is, nekirontva felökleli a szemüvegest. A katona nem mozdul, nézi, röhög.
Néhány napja már Papi nem ment munkába, átbiciklizett Pomázra, aztán dolgavégezetlen vissza („gróf, szünetel a proletárdiktatúra”), én viszont mehettem iskolába. Megyek. A kertkapuban megállítanak a katonák. Magyarok. Mutassam a táskám. Mutatom, igyekszem nem szemtelenkedni, itt hamar kaphat az ember tévedésből egy pofont. Vagy mint szegény és nagyon büdös Géza, egy sorozatot. De azért mégis fölényeskedve mutogatom a könyveim, füzeteim.
– Ez mi? – kérdi a katona, aki még Papinál is magasabb, pedig az nem szokás, és akár egy vámos, gyanakodva kézbe veszi a papundekli egyesemet, a bíbor ötös egyesemet, a Klotild-változatot. Mintha minden rá volna írva arra a darab keménypapírra, elvörösödöm. A katona bizalmatlanul pillant alá, én tüstént magyarázni kezdek, hogy ez egy ötös, egy nagy ötös, mert három kis ötös az egy nagy ötös, és mivel nekem a három kis ötös…
– Álljál már le, kisöcsi. Nyugi. Nem bántom én az ötösödet. Nekem is van egy ekkora kölköm. Nédda – és fölemeli a papundeklit, mosolyog, mint egy Rodolfo, rajtam akarja jóvá tenni, amit a hülye fiacskája ellen vétett, s valóban, hogy nézzem csak meg, ez a legkevésbé sem ötös, hanem egyes, egy szálka, egy fa, egy karó (de tudod!), és akkor ő most ezt, mert egy katona bizonyos helyzetekben azt is megteheti, amit egy apa nem, akkor ő most ezt megsemmisíti, vagyis szétszakítja, íme.
– Jaj! – sikítok, eszembe jut az a sok aprómunka, ami kelletik egy csaláshoz, az elszánás, a figyelem, a lelemény, az összjáték, a szín, a kanyarok a kisollóval… Késő.
A katona és apa elunja, elun engem. De azért még leveteti a cipőmet, hogy mit viszek benne. Csak a lábamat találjuk. Int, tünés, majd utánam susogja:
– Kis fasz.
Ettől valamiért megijedek, futásnak eredek, lesek vissza, nem ér-e utol, nem ér-e utol a két szó; mintha kilőtt golyó elől futnék. Tehát vagy álmodom, vagy mindjárt meghalok.
Ez utóbbi következett be.



minimap