Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (172) (Harmonia Cælestis (172) in English)

Portre of Esterházy Péter

Harmonia Cælestis (172) (Hungarian)

Hajnalban baromi dörömbölésre riadtunk.
Télen Papi hatkor kel, ő gyújt be a két vaskályhába (koksz és tojásbrikett), látjuk félálomban, ahogy kabát nélkül, fölhajtott gallérral, mintha könnyű tavasz volna, fejébe súlyos kucsma húzva, szájában lüktetőn parázsló cigarettával röpül át a szobán. (Nekünk is volt kucsmánk, az öcsémnek barna, puha bolyhos, szerette, az enyimet nem lehetett úgy fogdosni, meg nem is szerettem hordani, viszketett a fejem tőle.)
– Aludjatok, kutyák – murran oda, ha mocorgást észlel.
Sose csinálja meg előre, nem készíti be este a gyújtóst, reggel vagdossa föl. Nagy tudomány. Fél kézzel a tövénél fogja a baltát, farigcsál vele, mint egy bicskával. Mintha durva, meszes pemzlivel akvarellt kéne. Néhány hasítás után a fahasáb már nem áll meg magában, ekkor az ember ügyes, okos, mindentudó apácskája baljával kiegyensúlyozza a fát, hopp, elengedi, s abban a pillanatnyi örökkévalóságban csap oda csuklóból, apró lendületből, határozottan. Még később már nincsen kicsi örökkévalóság sem, vagy a bal kéz mutatóujja tartja ki a fát, ekkor még kisebb távról lehet lesújtani, vagy alulról markol a bal, ekkor szabadabb az ütés, vigyázni arra kell, hogy túl ne szaladjon a fejsze.
Mami fél hétkor kel (nyáron hatkor), mi meg hétkor, a készre, a melegre, a reggelire. Ha majd én apa leszek, én is fogok gyújtóst vágni, akkor amikor meg mindenki aluszik, szuszog a ház, én csinálom a meleget, nem is tudják, csak ott lesz egyszerre a meleg. (Néhány évre rá megjelent az előregyártott Tükeralágyújtós, aztán bevezették a gázt. Reggel meleg van.)
Mintha fejszével hasogatnák az ajtónkat.
– Kinyitni! Kinyitni!
Mintha hatalmas, gonosz angyalok akarnának belőlünk Tüker-alágyújtóst csinálni. Papi pizsamában botorkál kifelé, haja ezerfelé mered, reggel mindig ilyen, de mi csak vasárnap szoktuk látni, ma hétfő van (ein Struwelpeter, mondtuk később, no, no, mondta ő a későbbnél kicsit később), kétoldalt fölfelé áll, mintha szárnyak volnának, hátul az igazi összevissza, szalmakazal, párnazilált, elöl meg, ez a leghihetetlenebb, lóg bele a homlokába, mintha előre volna fésülve, hülyegyerek frizura vagy egy római császáré. Észreveszi, hogy figyeljük, megtorpan.
– Kinyitni vagy betörjük!
– Ne féljetek, kutyák!
– Nem félünk, édesapám! – kiáltjuk kórusban, mert hirtelen csak őt látjuk, ezt a muris, nevetséges, álmos római császárt a csúszkáló pizsamában, csak őt, semmi mást, mért félnénk akkor bármitől is. Harciasan meredünk rá, biztatón, ha mi nem félünk, ő se féljen! Ekkor, az egyre fenyegetőbb zaj közepette hozzánk lép (nincs a világon még egy ember, Mamit is beleértve, aki ezt meg merte, tudta volna tenni, aki tudott volna erre így időt teremteni, minden épeszű ember rohant volna az ajtóhoz), megérint minket, engem az orcámon, öcsémet a hajánál, majd számunkra váratlanul, röviden fölnevet.
– Ja, hogy nem is féltek?! Azért az is túlzás.
Mint a filmeken, úgy özönlenek be a katonák. Nyilván tanulhatták, miként kell a veszélyesen ellenséges gyerek- és hálószobákat elfoglalni, fürgén, gyakorlottan ugrálnak ide-oda, lapulnak a falhoz, fedezik az előretörőt. Nagy hatást tesz ránk, rám meg az öcsémre, tátott szájjal figyeljük ezt a trappot, így midőn végeztek a dolgukkal, és láthatóan vér s áldozat nélkül elfoglalták a lakásunkat és, másodpercek alatt!, maguk alá gyűrték az ellent, mi ketten tapsolni kezdünk, anyánk rögvest odalép, fázósan összehúzva magán a köpenyét, mintha elkapta volna a saját grabancát, fejünkre sóz.
– Csönd, te!
Papi az ajtó mellett áll, ilyennek még nem láttuk az arcát, sápadt, kimerült, esnek le róla a vonalak, mintha ott se volna, mintha csupán bérelné az arcát. A horti estében, az ámbiton, a királyi arca, az lehetett ilyen, de ez még annál is sötétebb, árnyékosabb. Ám ahogy az özönlést követően kidugja a fejét az ajtón, kikukucskál, az majdnem vidám, vagy ha rémült, akkor rémület egy vígjátékból.
A katonák után, mint aki lemaradt, elkésett, ügyetlen civil, szemüveges, szőke fiatalember lép be, olyan, akár egy tanár, csak kedvesebb, lágyabb. Még mindig a vígjátékból, megkocogtatja apám vállát, aki meg mindig hajol kifelé kémlelve.
– A ház körbe van fogva – mondja magyarázólag, mintha Papi ezt ellenőrizte volna vagy a menekülés lehetőségeit fürkészné. Apánk fölegyenesedik.
– Nagyon helyes – bólint –, csak így tovább. – Sokszor mondja ezt, valami viccnek a csattanója.
– Matikám, vigyázz magadra – suttogja Mami, de csak mi, Papi nem, halljuk ezt a szerelmi vallomást (és soha, se előtte, se utána, semelyikőjüktől nem hallottunk szerelmi vallomást).
A fiatalember megütközve, majd szánalommal néz apánkra, halkan mondja, nem hivatalosan:
– Ne tessék félni, nem kell félni, minden házat átvizsgálnak az orosz elvtársak. Ellenforradalmárokat keresnek a faluban.
– Nagyon helyes – bólogat ismét apám.
– Sto?, sto? – kapja föl a fejét az egyik orosz, ő a főnök, noha egyforma mind, s mind fiatal, de ez látszik rajta. Eddig kizárólag az egyenruháikat meg a fegyverüket vettük észre, az arcukat nem. Most öcsém döbbenten felsóhajt:
– Mami, ezek kínaiak.
– Sto?, sto? – fordul felénk a főnök.
Anyám rázza a fejét, nagyon rázza, abba se fogja tudni hagyni, hogy semmi, nincs semmi, senki nem mondott semmit, senki nem gondol semmit, mi nem vagyunk itt, mi sehol sem vagyunk, tessék csak nyugodtan dolgozni, tevékenykedni, körbenézni, mi addig becsukjuk a szemünket.
Ki kell szállnunk az ágyból, állunk anyánk, apánk mellett, mint a tornasorban. Az öcsém nem fél, de azért mondom neki, hogy ne féljen, mert szobában nem szokás kivégzést tartani.
– Sto?, sto?
Ezt már értem, válaszolok is, mondom, azt mondtam az öcsémnek, mert ő az öcsém, hogy ne féljen, mert olyan nincs, hogy szobakivégzés, és ránézek a szemüvegesre, hogy fordítsa, aki váratlanul valóban fordítani kezd. A főnök elneveti magát, majd mond valamit, ezt már nevetés nélkül.
– Van-e a házban elrejtett fegyver? – fordítja a fordítóm.
– Nincs – így apám azonnal.
– Van – így öcsém azonnal.
Ezt valamiért nem kell lefordítani, mindenki megérti, a katonák vezényszó nélkül ránk emelik fegyverüket. Lehetséges, hogy rosszul vagyok informálva, és mégis létezik szobakivégzés? Lehetséges, hogy kivégzőosztag bárhol fölállítható? A kínaiak láthatóan rettegnek az öcsémtől. Most csak édesapánk nem retteg, ő dühöng, mozog a pofacsont.
– Igyi szuda – szól komolyan a parancsnok.
Az igyi szudára Mami megborzong, és azonnal átölel minket. Most mi hárman félünk.
– Ne féljen, asszonyom, csupán rutinellenőrzés, nincs semmi probléma – mondta a tolmács. Hazudik. És ő is fél. Ez rendes tőle.
– Igyi szuda – ismétli meg a kínai.
– Nem! Sehová nem megy! – sikít föl anyám, pont a fülembe. Ölelget minket.
– Legalább ne fogják ránk a fegyvert – jegyzi meg Papi halkan. Ettől mindenki ideges lesz. Nekünk is mindig azt mondja, hogy ha nagyon muszáj, játszhatunk puskával, de ne fogjuk egymásra.
– Emberre az ember nem fog puskát. – Ez valahogy úgy hallatszott, mint egy illemtani előírás. Este fogat mosunk, napközben nem fogunk fegyvert emberre.
– És ha a böszörmények és/vagy a bergengócok megtámadják a hazát!? – szegezte a kérdést húgunk apánknak.
– Az más – válaszolta ő kedvetlenül.
Az öcsém szeret szerepelni, kibújik anyám hősies öleléséből, és elindul a kisszekrény felé, húgunk, az örök rebellis, teljes torokból rázendít, a parancsnok int, az egyik kínai, furcsa, lábujjhegyen követi a totyogó öcsémet, aki megáll a szekrény előtt.
– Itt van.
– Ki van itt? – kérdi idegesen a szemüveges.
– Kuss! – dörgi váratlanul a kínai, ezt már tudja magyarul. Öcsém megfordul, látom a szemén, hogy most már szegény retteg, aztán gyorsan lehajol, a katona velemozdul, és előhúzza az én dugóspuskámat. Az enyémet, a szemét. Ebben a pillanatban kap egy pofont a katonától, pofonnál kevesebbet, csak úgy odalegyint egyet, egy taslit. Amire a főnök nagyon szigorúan rászól. Ráordít. A tolmács föllélegez, majdnem kedélyesen fordul apánk felé.
– Az orosz elvtársak roppantul tisztelik a gyermekeket.
– Helyes – bólint apám. És örömmel látom, hogy ami az öcsémet illeti, van egy kicsi különvéleménye.
– Sto?, sto?
– Gyétyi!, gyétyi!
– Da, da.
Az oroszok: összejárkálják a házat, a kertet (később az egész országot). Egy szál kínai maradt a konyhában a biztonság végett. Anyánk etet minket, apánk nem eszik, a pöttyös teásbögrét szorongatja, áll a falnál. Mozog a pofacsont. Úgy áll ott, mint egy napközis. Mami megkínálja vajaskenyérrel a katonát.
– Vulevu egy kis hleb?
Kedves mozdulat, kásás, keserű hang. Mint akibe belecsíptek, fordul meg apánk.
– Eteti? Maga ezt itt eteti?
A kínai érti. Ezek egyre jobban beszélnek magyarul.
– Éhes – mondja anyánk továbbra is azon a fakó, elkeseredett hangon.
Ebben a pillanatban kintről géppisztolysorozat hallatszik. Az éhes kínaink azonnal ránk emeli a fegyvert, miközben meglepetten nézi a kenyeret anyám kezében, s a fegyverrel noszogat, hogy álljunk megint az ágyak elé. (Nem kínai, ázsiai, javított ki anyánk, de mi megnéztük a térképet, és Kína az Ázsia. Anyánk ezt fejcsóválva kénytelen volt elfogadni. Húgunk persze akadékoskodott, hogy Kína az Ázsia, de Ázsia az nem Kína. Marhaság. Nem marhaság, minden kínai ázsiai, de nem minden ázsiai kínai. Ezt nem értettük. Hát mindenki, aki most a szobában van, az ember, de nem minden ember van a szobában, például a Klotild néni, mert ő fönn van az emeleten, ezt se értitek? De, hazudtuk.)
Állunk az ágyak előtt.
Fogom az öcsém kezét, és fogadalmat teszek, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki, ezt a meleg kis párnás kezecskét, amelyet odanyújtott nekem, hogy foghassam. A tolmács érkezik lihegve, valamit mond a katonának, az röhögni kezd, amúgy kedves fiú, aztán nekünk magyarázza, hogy nincsen semmi, csak a kecskét lőtték le tévedésből.
– Nagyon helyes, csak így tovább – bólint apám.
Érzem az öcsém kezét kicsúszni az enyémből.
– A Gézát?!
Számonkérő hangja elcsuklik. Apám kéjesen bólint, anyám megsimogatja az öcsém fejét, jól simogatható, nagy, kerek feje van, de ő kirántja magát, s leszegett fejjel, ahogy olykor Géza is, nekirontva felökleli a szemüvegest. A katona nem mozdul, nézi, röhög.
Néhány napja már Papi nem ment munkába, átbiciklizett Pomázra, aztán dolgavégezetlen vissza („gróf, szünetel a proletárdiktatúra”), én viszont mehettem iskolába. Megyek. A kertkapuban megállítanak a katonák. Magyarok. Mutassam a táskám. Mutatom, igyekszem nem szemtelenkedni, itt hamar kaphat az ember tévedésből egy pofont. Vagy mint szegény és nagyon büdös Géza, egy sorozatot. De azért mégis fölényeskedve mutogatom a könyveim, füzeteim.
– Ez mi? – kérdi a katona, aki még Papinál is magasabb, pedig az nem szokás, és akár egy vámos, gyanakodva kézbe veszi a papundekli egyesemet, a bíbor ötös egyesemet, a Klotild-változatot. Mintha minden rá volna írva arra a darab keménypapírra, elvörösödöm. A katona bizalmatlanul pillant alá, én tüstént magyarázni kezdek, hogy ez egy ötös, egy nagy ötös, mert három kis ötös az egy nagy ötös, és mivel nekem a három kis ötös…
– Álljál már le, kisöcsi. Nyugi. Nem bántom én az ötösödet. Nekem is van egy ekkora kölköm. Nédda – és fölemeli a papundeklit, mosolyog, mint egy Rodolfo, rajtam akarja jóvá tenni, amit a hülye fiacskája ellen vétett, s valóban, hogy nézzem csak meg, ez a legkevésbé sem ötös, hanem egyes, egy szálka, egy fa, egy karó (de tudod!), és akkor ő most ezt, mert egy katona bizonyos helyzetekben azt is megteheti, amit egy apa nem, akkor ő most ezt megsemmisíti, vagyis szétszakítja, íme.
– Jaj! – sikítok, eszembe jut az a sok aprómunka, ami kelletik egy csaláshoz, az elszánás, a figyelem, a lelemény, az összjáték, a szín, a kanyarok a kisollóval… Késő.
A katona és apa elunja, elun engem. De azért még leveteti a cipőmet, hogy mit viszek benne. Csak a lábamat találjuk. Int, tünés, majd utánam susogja:
– Kis fasz.
Ettől valamiért megijedek, futásnak eredek, lesek vissza, nem ér-e utol, nem ér-e utol a két szó; mintha kilőtt golyó elől futnék. Tehát vagy álmodom, vagy mindjárt meghalok.
Ez utóbbi következett be.


Harmonia Cælestis (172) (English)

Early in the morning we were startled awake by a loud banging at the door.
In wintertime Papi gets out of bed at six and starts up the two iron stoves (coke and compressed slack). Half asleep, we catch a glimpse as he crosses the room without his coat, his shirt collar turned up as if it were a light spring day, a heavy fur cap pulled over his head, ember flickering on the tip of the cigarette between his lips. (We had fur caps too. My brother’s was brown, soft and fuzzy, and he liked wearing it. Mine you couldn’t stroke like that. Besides, it made my scalp itch. I didn’t like it at all.)
“Go back to sleep, puppies,” Papi growls if he sees us moving.
He never does it ahead of time, he never prepares the kindling the night before, he only chops it up in the morning. Quite an art. He holds the axe with one hand by the base, carving with it as if it were a jackknife, as if he were drawing an aquarelle with a rough brush dipped in whitewash. After a couple of strikes the log won’t stand up on its own any more, and then one’s clever, handy, and all-knowing daddy steadies the log with his left hand, hop!, releases it, and in that bit of eternity he cleaves it in two with a small, firm and precise flick of the wrist. Later there isn’t even that little eternity, and either the index finger of the left hand steadies the log, at which juncture you can come down on it from a shorter distance, or the left hand grips it at the bottom, at which point the arm is free, but you have to watch so the axe won’t run past you.
Mami gets out of bed at six-thirty (in summer at six), and we get up at seven, when everything is ready, warm, and the breakfast on the table. When I’m going to be a father, I’m going to cut kindling wood, too, when everybody’s still asleep and the house is gently breathing, and I’m going to make it warm. They won’t know how it happened, but the warmth, it’ll suddenly be there. (A couple of years later they put ready-made Tüker-brand kindling on the market, then they brought the gas into the house. Now when morning comes, the warmth is something that’s there of its own accord.)
As if someone had gone at our door with an axe.
“Open up! Open up!”
As if huge, vicious angels were trying to turn us into Tüker-brand kindling. Papi stumbles along in his pajamas, his hair standing up all over the place, it’s always like this in the morning, but we only see it on Sunday. Today is Monday. (Ein Struwelpeter, we said later, no, no, he said, a bit later than that). It stands up on two sides as if he had wings, but the real mess is in the back, a haystack, pillow-tousled, and up front – and this is truly incredible – it hangs down over his forehead as if it were combed that way, an idiot child’s, or the Roman emperor’s. He sees us watching and stops.
“Open up, or we break the door down!”
“Don’t be afraid, puppies!”
“We are not afraid, sir!” we shout in unison, because we see nothing but him now, our funny, silly, sleepy Roman emperor in his sliding pajamas, just him, nothing else, so what reason would we have to be afraid? We look defiantly at him. Reassuringly. If we’re not afraid, he mustn’t be afraid either! Then, in the midst of the threatening noise, he comes over to us (there’s not another person in the world, Mami included, who would have dared to do this, or could have, who could have made time like this for us; any person with a sound mind would have turned to the door); he touches us, me on the cheek, my brother on the head, then he gives a short laugh, which takes us by surprise.
“Oh, so you’re not afraid? I wouldn’t go that far.”
You’d think it was from a film the way the soldiers come pouring in. They must’ve received special training in occupying a dangerous and hostile children’s room, rushing all over the place, flattening themselves against the wall, covering the front guard. My brother and I are impressed. We watch their maneuvers with mouths agape, and when they finish their business and have clearly occupied our home without shedding blood or taking victims – and in a matter of seconds at that! – bringing the enemy to his knees, the two of us break into applause, and our mother comes over to us, pulling her robe together against the cold as if she’d grabbed herself by the scruff, and reprimands us:
“Stop it this instant!”
Papi is by the door. We’ve never seen him like this, his face pale, careworn, the lines falling off it as if it weren’t there, as if he were just renting it. Out on the porch in Hort, in the night, his imperial face must have been like this, but this face is even darker, it has more shadows. Still, after they’ve all trooped in and he sticks his head out the door to take a peek outside, he seems almost light-hearted. Or if its fear, its fear from a comedy.
Following in the wake of the soldiers as if he’d been left behind or is tardy, an awkward civilian walks in, a blond man wearing glasses. He is young and he looks like a teacher, except he’s nicer and more amicable. Still from the comedy, he pats Father on the shoulder who, for his part, is still peering out, watching.
“The house is surrounded,” he announces, as if Papi were checking, or looking for an escape route. Our father straightens up and nods.
“Good show.” Good show. He says it again and again. The clincher to a joke?
“Be careful, Mati dear,” Mami whispers, but only we hear, Papi does not hear this declaration of love (and never, neither before nor after, would we ever hear a declaration of love from either of them again).
After his initial surprise the young man looks at Father with pity and says off the record, softly:
“Don’t be afraid, sir. There’s no need to be afraid. The Russian comrades are searching all the houses in the village, looking for counter-revolutionaries.”
“Good show,” Father nods again.
“Shto? Shto?” one of the Russians says, pricking up his ears. He’s the boss, though they all look alike and they’re all young. But still, you can tell. Until he spoke, we looked only at their uniforms and guns, not their faces. Taken aback, my brother whispers to Mami:
“Mami, they’re Chinese.”
“Shto? Shto?” the boss asks turning to us.
Mother shakes her head for all she’s worth, you’d think she’ll never stop, nothing, nothing, no one said anything, no one’s thinking anything, we’re not here, we’re nowhere, you go on working, doing what you’re doing, looking around, we’ll close our eyes.
We have to get out of bed. We’re standing by our mother’s and father’s side, as if we were on the gym line in school. My brother is not afraid, but I tell him not to be afraid anyway, because they don’t execute people inside the house.
“Shto? Shto?”
By now I know what he’s saying and I answer him. I tell him that I said to my little brother, because he’s my little brother, not to be afraid, because there’s no such thing as an in-house execution, then look at the man wearing glasses to translate, and to my surprise, he does. The boss laughs, then says something. But this time he is not laughing.
“Are there hidden arms in the house?” my translator translates.
“No,” Father says promptly.
“Yes,” my brother says promptly.
For some reason, this needs no translation. Everyone understands. Without having to be told, the soldiers aim their guns at us. Is it possible that my information is wrong, and there is such a thing as an in-house execution? Can an execution squad be set up anywhere? The Chinese are clearly in awe of my brother. My father, however, has stopped being afraid. He is raging, the jaw bones are at work.
“Idy suda,” the commander says gravely.
The idy suda makes Mother shiver, and she throws her arms around us. Now it’s our turn to be afraid.
“Don’t be afraid, mam, it’s just a routine check. It’s all right,” the interpreter says. He’s lying. And he’s scared, too, which is nice of him.
“Idy suda,” the Chinese says again.
“No! Never! He’s staying with me!” our mother screams into my ear, as she draws us closer to her bosom.
“You might at least lower those guns,” Papi comments softly, which makes everyone nervous. He tells us the same thing. We can play with a gun if we feel we must, but we mustn’t aim it at each other.
“One human being does not aim a gun at another human being.” He made it sound like a point of etiquette. In the evening we brush our teeth, during the day, we do not point guns at people.
“But what if the Ishmaelites and/or the Malachites should attack the homeland?” our sister once inquired of our father.
“That’s another story,” our father said ungraciously.
My brother likes being in the limelight. He frees himself from Mother’s heroic embrace and makes for the dresser. Our sister, the eternal rebel, is shouting after him for all she’s worth. The commander waves an arm. One of the Chinese – a strange sight – goes after my tottering little brother, who stops by the dresser. He is on tip-toes.
“In there.”
“Whose in there?” the man in the glasses asks nervously.
“Shut up!” the Chinese roars. Clearly, he’s got a gift for languages. My brother turns around. He is terrified, poor thing, you can tell by the look in his eyes. He leans down. The soldier moves in unison with him. And he pulls out my popgun. The rat. The soldier slaps him, though it’s not quite a slap, more like a flick of the wrist, a breeze brushing past. At which the boss reprimands him severely. Screams at him. The interpreter heaves a sigh of relief, then turns to my father.
“The Russian comrades have a great respect for children.”
“Good show,” Father nods. As for my brother, I’m glad to see that he’s going to get what’s coming to him, I just have to wait it out.
“Shto? Shto?”
“Dietyi! Dietyi!”
“Da, da.”
The Russians tramp all over the house and the garden (and later the whole country). Just to be on the safe side, one of the Chinese is left in the kitchen. Our mother is feeding us. Our father is not eating. He’s standing by the wall like a school boy, clasping the polka dotted coffee cup in his hand, the jaw bones at work. Mami offers the soldier a slice of bread and butter.
“Voulay vous a slice of hleb?”
A sweet gesture, a coarse-grained bitter voice. Like one who’d been pinched, our father wheels around.
“You’re feeding him? You’re feeding this man?!”
The Chinese catches on. These guys take to the language like a duck to water.
“He’s hungry,” our mother says in the same dim, dejected tone of voice.
We hear a round of gunfire outside. Our hungry Chinese promptly aims his gun at us, all the while casting a look of surprise at the slice of bread in Mother’s hand. Then he gestures with his gun for us to go stand by the beds again. (He’s not Chinese, he’s Asian, our mother corrected us, but we checked the map, and China is Asia. Shaking her head, Mother had no choice but to accept it. Needless to say, our sister, the little know it all, objected that China is Asia, but Asia is not China. Ridiculous. It’s not ridiculous. Every Chinese is Asian, but not every Asian is Chinese. We didn’t follow. Everybody that’s in the room now is a human being, see?, but not all human beings are in the room. For instance,, Aunt Klotild, because she’s upstairs. Get it? Yes, we lied.)
We’re standing by the beds.
I take my little brother’s hand and make a solemn promise that I’ll never forgive him, ever, for this warm, well-padded little hand, which he held out to me to hold. The interpreter comes running in. He says something to the soldier. The soldier, a nice young man otherwise, roars with laughter, then he explains that we have nothing to worry about, they just shot the goat by mistake.
“Good show,” our father says with a nod of appreciation.
I can feel my brother’s hand slip from mine.
“George?!”
His voice, which is calling them to account, trails off. Father nods and grins. Mother strokes my brother’s head. He’s got a nice, round head, very strokable, but he pulls himself away and with his head down, in imitation of George, he barges at the man in the glasses to butt him. The soldier does not move. He watches and laughs.
Papi hadn’t been working for days. He rode his bike over to Pomáz, then without accomplishing what he’d gone for, he turned around. (“The dictatorship of the proletariat is on hold, Count!”). But I had to go to school, and so I went.
The soldiers stop me by the garden gate. They’re Hungarian. They want to see my school bag. I show them my school bag. I try not to be impertinent. These days it doesn’t take much to get a slap by mistake. Or like poor and very smelly George, a round of bullets. Still, I show them my books and notebooks from a high horse.
“What’s this?” The soldier asking the question is even taller than Papi, which is quite an accomplishment. Then, very like a cautious customs officer, he takes my cardboard one, my red five turned one, the Klotild version, in his hand. I turn red, as if that piece of cardboard would give everything away. The soldier looks distrustfully down at me. I launch into an explanation. This here is a five, a big five, because three small fives, that’s one big five, and since my three small five’s are worth…
“Take it easy, kid. I won’t hurt your five. I got a kid your age at home. Voilá…” and smiling like a magician, he raises the cardboard up in the air, he wants to make good what he’d done against his stupid son, and lo and behold, see?, it’s not a five at all, but a one, a splinter, a stake, a tree trunk (but you know that!), and he will now, because in certain situations a soldier can do what a father can’t, in short, he’s going to tear it up and make it disappear, voilá.
I let out a yell, “Oh!; I think of all the meticulous attention to detail that cheating requires, the determination, the concentration, the ingenuity, the orchestration, the color, the curves cut with the manicure scissors… Too late.
The soldier and Papi get bored with it; they get bored with me. Still, he has me pull off my shoes to see what I’m taking with me. All we find is my feet. He gestures for me to scram. As I go, I hear him whisper:
“Little prick.”
This scares me, and I break into a run, though I look back to see if they’re catching up, if these two words are catching up with me. I run as if I were running away from a bullet that’s been fired. Which means either that I’m dreaming, or one more second, and I’m dead.
The latter of the two eventualities transpired.



minimap