Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (172) (Harmonia Cælestis (172) in French)

Portre of Esterházy Péter

Harmonia Cælestis (172) (Hungarian)

Hajnalban baromi dörömbölésre riadtunk.
Télen Papi hatkor kel, ő gyújt be a két vaskályhába (koksz és tojásbrikett), látjuk félálomban, ahogy kabát nélkül, fölhajtott gallérral, mintha könnyű tavasz volna, fejébe súlyos kucsma húzva, szájában lüktetőn parázsló cigarettával röpül át a szobán. (Nekünk is volt kucsmánk, az öcsémnek barna, puha bolyhos, szerette, az enyimet nem lehetett úgy fogdosni, meg nem is szerettem hordani, viszketett a fejem tőle.)
– Aludjatok, kutyák – murran oda, ha mocorgást észlel.
Sose csinálja meg előre, nem készíti be este a gyújtóst, reggel vagdossa föl. Nagy tudomány. Fél kézzel a tövénél fogja a baltát, farigcsál vele, mint egy bicskával. Mintha durva, meszes pemzlivel akvarellt kéne. Néhány hasítás után a fahasáb már nem áll meg magában, ekkor az ember ügyes, okos, mindentudó apácskája baljával kiegyensúlyozza a fát, hopp, elengedi, s abban a pillanatnyi örökkévalóságban csap oda csuklóból, apró lendületből, határozottan. Még később már nincsen kicsi örökkévalóság sem, vagy a bal kéz mutatóujja tartja ki a fát, ekkor még kisebb távról lehet lesújtani, vagy alulról markol a bal, ekkor szabadabb az ütés, vigyázni arra kell, hogy túl ne szaladjon a fejsze.
Mami fél hétkor kel (nyáron hatkor), mi meg hétkor, a készre, a melegre, a reggelire. Ha majd én apa leszek, én is fogok gyújtóst vágni, akkor amikor meg mindenki aluszik, szuszog a ház, én csinálom a meleget, nem is tudják, csak ott lesz egyszerre a meleg. (Néhány évre rá megjelent az előregyártott Tükeralágyújtós, aztán bevezették a gázt. Reggel meleg van.)
Mintha fejszével hasogatnák az ajtónkat.
– Kinyitni! Kinyitni!
Mintha hatalmas, gonosz angyalok akarnának belőlünk Tüker-alágyújtóst csinálni. Papi pizsamában botorkál kifelé, haja ezerfelé mered, reggel mindig ilyen, de mi csak vasárnap szoktuk látni, ma hétfő van (ein Struwelpeter, mondtuk később, no, no, mondta ő a későbbnél kicsit később), kétoldalt fölfelé áll, mintha szárnyak volnának, hátul az igazi összevissza, szalmakazal, párnazilált, elöl meg, ez a leghihetetlenebb, lóg bele a homlokába, mintha előre volna fésülve, hülyegyerek frizura vagy egy római császáré. Észreveszi, hogy figyeljük, megtorpan.
– Kinyitni vagy betörjük!
– Ne féljetek, kutyák!
– Nem félünk, édesapám! – kiáltjuk kórusban, mert hirtelen csak őt látjuk, ezt a muris, nevetséges, álmos római császárt a csúszkáló pizsamában, csak őt, semmi mást, mért félnénk akkor bármitől is. Harciasan meredünk rá, biztatón, ha mi nem félünk, ő se féljen! Ekkor, az egyre fenyegetőbb zaj közepette hozzánk lép (nincs a világon még egy ember, Mamit is beleértve, aki ezt meg merte, tudta volna tenni, aki tudott volna erre így időt teremteni, minden épeszű ember rohant volna az ajtóhoz), megérint minket, engem az orcámon, öcsémet a hajánál, majd számunkra váratlanul, röviden fölnevet.
– Ja, hogy nem is féltek?! Azért az is túlzás.
Mint a filmeken, úgy özönlenek be a katonák. Nyilván tanulhatták, miként kell a veszélyesen ellenséges gyerek- és hálószobákat elfoglalni, fürgén, gyakorlottan ugrálnak ide-oda, lapulnak a falhoz, fedezik az előretörőt. Nagy hatást tesz ránk, rám meg az öcsémre, tátott szájjal figyeljük ezt a trappot, így midőn végeztek a dolgukkal, és láthatóan vér s áldozat nélkül elfoglalták a lakásunkat és, másodpercek alatt!, maguk alá gyűrték az ellent, mi ketten tapsolni kezdünk, anyánk rögvest odalép, fázósan összehúzva magán a köpenyét, mintha elkapta volna a saját grabancát, fejünkre sóz.
– Csönd, te!
Papi az ajtó mellett áll, ilyennek még nem láttuk az arcát, sápadt, kimerült, esnek le róla a vonalak, mintha ott se volna, mintha csupán bérelné az arcát. A horti estében, az ámbiton, a királyi arca, az lehetett ilyen, de ez még annál is sötétebb, árnyékosabb. Ám ahogy az özönlést követően kidugja a fejét az ajtón, kikukucskál, az majdnem vidám, vagy ha rémült, akkor rémület egy vígjátékból.
A katonák után, mint aki lemaradt, elkésett, ügyetlen civil, szemüveges, szőke fiatalember lép be, olyan, akár egy tanár, csak kedvesebb, lágyabb. Még mindig a vígjátékból, megkocogtatja apám vállát, aki meg mindig hajol kifelé kémlelve.
– A ház körbe van fogva – mondja magyarázólag, mintha Papi ezt ellenőrizte volna vagy a menekülés lehetőségeit fürkészné. Apánk fölegyenesedik.
– Nagyon helyes – bólint –, csak így tovább. – Sokszor mondja ezt, valami viccnek a csattanója.
– Matikám, vigyázz magadra – suttogja Mami, de csak mi, Papi nem, halljuk ezt a szerelmi vallomást (és soha, se előtte, se utána, semelyikőjüktől nem hallottunk szerelmi vallomást).
A fiatalember megütközve, majd szánalommal néz apánkra, halkan mondja, nem hivatalosan:
– Ne tessék félni, nem kell félni, minden házat átvizsgálnak az orosz elvtársak. Ellenforradalmárokat keresnek a faluban.
– Nagyon helyes – bólogat ismét apám.
– Sto?, sto? – kapja föl a fejét az egyik orosz, ő a főnök, noha egyforma mind, s mind fiatal, de ez látszik rajta. Eddig kizárólag az egyenruháikat meg a fegyverüket vettük észre, az arcukat nem. Most öcsém döbbenten felsóhajt:
– Mami, ezek kínaiak.
– Sto?, sto? – fordul felénk a főnök.
Anyám rázza a fejét, nagyon rázza, abba se fogja tudni hagyni, hogy semmi, nincs semmi, senki nem mondott semmit, senki nem gondol semmit, mi nem vagyunk itt, mi sehol sem vagyunk, tessék csak nyugodtan dolgozni, tevékenykedni, körbenézni, mi addig becsukjuk a szemünket.
Ki kell szállnunk az ágyból, állunk anyánk, apánk mellett, mint a tornasorban. Az öcsém nem fél, de azért mondom neki, hogy ne féljen, mert szobában nem szokás kivégzést tartani.
– Sto?, sto?
Ezt már értem, válaszolok is, mondom, azt mondtam az öcsémnek, mert ő az öcsém, hogy ne féljen, mert olyan nincs, hogy szobakivégzés, és ránézek a szemüvegesre, hogy fordítsa, aki váratlanul valóban fordítani kezd. A főnök elneveti magát, majd mond valamit, ezt már nevetés nélkül.
– Van-e a házban elrejtett fegyver? – fordítja a fordítóm.
– Nincs – így apám azonnal.
– Van – így öcsém azonnal.
Ezt valamiért nem kell lefordítani, mindenki megérti, a katonák vezényszó nélkül ránk emelik fegyverüket. Lehetséges, hogy rosszul vagyok informálva, és mégis létezik szobakivégzés? Lehetséges, hogy kivégzőosztag bárhol fölállítható? A kínaiak láthatóan rettegnek az öcsémtől. Most csak édesapánk nem retteg, ő dühöng, mozog a pofacsont.
– Igyi szuda – szól komolyan a parancsnok.
Az igyi szudára Mami megborzong, és azonnal átölel minket. Most mi hárman félünk.
– Ne féljen, asszonyom, csupán rutinellenőrzés, nincs semmi probléma – mondta a tolmács. Hazudik. És ő is fél. Ez rendes tőle.
– Igyi szuda – ismétli meg a kínai.
– Nem! Sehová nem megy! – sikít föl anyám, pont a fülembe. Ölelget minket.
– Legalább ne fogják ránk a fegyvert – jegyzi meg Papi halkan. Ettől mindenki ideges lesz. Nekünk is mindig azt mondja, hogy ha nagyon muszáj, játszhatunk puskával, de ne fogjuk egymásra.
– Emberre az ember nem fog puskát. – Ez valahogy úgy hallatszott, mint egy illemtani előírás. Este fogat mosunk, napközben nem fogunk fegyvert emberre.
– És ha a böszörmények és/vagy a bergengócok megtámadják a hazát!? – szegezte a kérdést húgunk apánknak.
– Az más – válaszolta ő kedvetlenül.
Az öcsém szeret szerepelni, kibújik anyám hősies öleléséből, és elindul a kisszekrény felé, húgunk, az örök rebellis, teljes torokból rázendít, a parancsnok int, az egyik kínai, furcsa, lábujjhegyen követi a totyogó öcsémet, aki megáll a szekrény előtt.
– Itt van.
– Ki van itt? – kérdi idegesen a szemüveges.
– Kuss! – dörgi váratlanul a kínai, ezt már tudja magyarul. Öcsém megfordul, látom a szemén, hogy most már szegény retteg, aztán gyorsan lehajol, a katona velemozdul, és előhúzza az én dugóspuskámat. Az enyémet, a szemét. Ebben a pillanatban kap egy pofont a katonától, pofonnál kevesebbet, csak úgy odalegyint egyet, egy taslit. Amire a főnök nagyon szigorúan rászól. Ráordít. A tolmács föllélegez, majdnem kedélyesen fordul apánk felé.
– Az orosz elvtársak roppantul tisztelik a gyermekeket.
– Helyes – bólint apám. És örömmel látom, hogy ami az öcsémet illeti, van egy kicsi különvéleménye.
– Sto?, sto?
– Gyétyi!, gyétyi!
– Da, da.
Az oroszok: összejárkálják a házat, a kertet (később az egész országot). Egy szál kínai maradt a konyhában a biztonság végett. Anyánk etet minket, apánk nem eszik, a pöttyös teásbögrét szorongatja, áll a falnál. Mozog a pofacsont. Úgy áll ott, mint egy napközis. Mami megkínálja vajaskenyérrel a katonát.
– Vulevu egy kis hleb?
Kedves mozdulat, kásás, keserű hang. Mint akibe belecsíptek, fordul meg apánk.
– Eteti? Maga ezt itt eteti?
A kínai érti. Ezek egyre jobban beszélnek magyarul.
– Éhes – mondja anyánk továbbra is azon a fakó, elkeseredett hangon.
Ebben a pillanatban kintről géppisztolysorozat hallatszik. Az éhes kínaink azonnal ránk emeli a fegyvert, miközben meglepetten nézi a kenyeret anyám kezében, s a fegyverrel noszogat, hogy álljunk megint az ágyak elé. (Nem kínai, ázsiai, javított ki anyánk, de mi megnéztük a térképet, és Kína az Ázsia. Anyánk ezt fejcsóválva kénytelen volt elfogadni. Húgunk persze akadékoskodott, hogy Kína az Ázsia, de Ázsia az nem Kína. Marhaság. Nem marhaság, minden kínai ázsiai, de nem minden ázsiai kínai. Ezt nem értettük. Hát mindenki, aki most a szobában van, az ember, de nem minden ember van a szobában, például a Klotild néni, mert ő fönn van az emeleten, ezt se értitek? De, hazudtuk.)
Állunk az ágyak előtt.
Fogom az öcsém kezét, és fogadalmat teszek, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki, ezt a meleg kis párnás kezecskét, amelyet odanyújtott nekem, hogy foghassam. A tolmács érkezik lihegve, valamit mond a katonának, az röhögni kezd, amúgy kedves fiú, aztán nekünk magyarázza, hogy nincsen semmi, csak a kecskét lőtték le tévedésből.
– Nagyon helyes, csak így tovább – bólint apám.
Érzem az öcsém kezét kicsúszni az enyémből.
– A Gézát?!
Számonkérő hangja elcsuklik. Apám kéjesen bólint, anyám megsimogatja az öcsém fejét, jól simogatható, nagy, kerek feje van, de ő kirántja magát, s leszegett fejjel, ahogy olykor Géza is, nekirontva felökleli a szemüvegest. A katona nem mozdul, nézi, röhög.
Néhány napja már Papi nem ment munkába, átbiciklizett Pomázra, aztán dolgavégezetlen vissza („gróf, szünetel a proletárdiktatúra”), én viszont mehettem iskolába. Megyek. A kertkapuban megállítanak a katonák. Magyarok. Mutassam a táskám. Mutatom, igyekszem nem szemtelenkedni, itt hamar kaphat az ember tévedésből egy pofont. Vagy mint szegény és nagyon büdös Géza, egy sorozatot. De azért mégis fölényeskedve mutogatom a könyveim, füzeteim.
– Ez mi? – kérdi a katona, aki még Papinál is magasabb, pedig az nem szokás, és akár egy vámos, gyanakodva kézbe veszi a papundekli egyesemet, a bíbor ötös egyesemet, a Klotild-változatot. Mintha minden rá volna írva arra a darab keménypapírra, elvörösödöm. A katona bizalmatlanul pillant alá, én tüstént magyarázni kezdek, hogy ez egy ötös, egy nagy ötös, mert három kis ötös az egy nagy ötös, és mivel nekem a három kis ötös…
– Álljál már le, kisöcsi. Nyugi. Nem bántom én az ötösödet. Nekem is van egy ekkora kölköm. Nédda – és fölemeli a papundeklit, mosolyog, mint egy Rodolfo, rajtam akarja jóvá tenni, amit a hülye fiacskája ellen vétett, s valóban, hogy nézzem csak meg, ez a legkevésbé sem ötös, hanem egyes, egy szálka, egy fa, egy karó (de tudod!), és akkor ő most ezt, mert egy katona bizonyos helyzetekben azt is megteheti, amit egy apa nem, akkor ő most ezt megsemmisíti, vagyis szétszakítja, íme.
– Jaj! – sikítok, eszembe jut az a sok aprómunka, ami kelletik egy csaláshoz, az elszánás, a figyelem, a lelemény, az összjáték, a szín, a kanyarok a kisollóval… Késő.
A katona és apa elunja, elun engem. De azért még leveteti a cipőmet, hogy mit viszek benne. Csak a lábamat találjuk. Int, tünés, majd utánam susogja:
– Kis fasz.
Ettől valamiért megijedek, futásnak eredek, lesek vissza, nem ér-e utol, nem ér-e utol a két szó; mintha kilőtt golyó elől futnék. Tehát vagy álmodom, vagy mindjárt meghalok.
Ez utóbbi következett be.


Harmonia Cælestis (172) (French)

Nous étions réveillés aux aurores par un tambourinage monstre à la porte.
En hiver, papa se lève à six heures, c’est lui qui allume les deux poêles en fonte (coke et briquette), encore mal réveillé, nous le voyons comment, sans pardessus, col relevé, comme si le printemps aux jambes agiles était déjà arrivé, coiffé d’une lourde koutchma, et une cigarette brasillant rythmiquement aux lèvres, il survole la pièce. (Nous aussi, nous avions des koutchmas, mon frère en avait une brune, douce et duveteuse, il l’aimait, la mienne, on ne pouvait pas la tripoter et puis je n’aimais pas la porter, ça me donnait des démangeaisons.)
«Dormez, loupiots», gronde-t-il s’il perçoit des mouvements.
Il ne le fait jamais à l’avance, il ne prépare jamais l’allume-feu la veille, c’est au matin qu’il coupe le bois. Grande science. Il tient la cognée d’une main, près de la racine du manche, et taille avec elle le
bois, comme avec un canif. C’est comme si on devait peindre une aquarelle à l’aide d’une brosse de peintre en bâtiment. Après quelques coups donnés en longueur, la bûche ne se tient plus toute seule, et alors notre petit papa adroit, intelligent et touche-à-tout met en équilibre la pièce de bois de sa main gauche, hop!, la lâche et, dans cette éternité éclair, du poignet il donne un coup, avec un élan minuscule, fermement. Encore plus tard il se passait même de l’éternité éclair et c’est ou bien l’index de la main gauche qui maintient la bûche en équilibre, alors on peut cogner d’une distance moindre, ou bien la main gauche l’empoigne par-dessous, geste permettant un coup plus libre, il faut seulement veiller à ce que la cognée ne dérape pas.
Maman se lève à six heures et demie (en été, à six heures), tandis que nous à sept, nous nous levons quand tout est préparé, quand tout est chaud, quand le petit déjeuner est fait. Quand je deviendrai père, moi aussi je fendrai du bois pour allumer le feu quand toute la maisonnée sommeillera encore en soufflant fort, c’est moi qui ferai le chaud, ils ne s’en douteront même pas, mais brusquement la chaleur sera là. (Quelques années plus tard, l’allume-feu Tüker est apparu dans les magasins, puis on a installé le gaz. Le matin, il fait chaud.)
On eût dit que l’on fendillait notre porte à l’aide d’une cognée.
«Ouvrez! Ouvrez!»
Comme si de géants et méchants anges voulaient nous transformer en allume-feu Tüker. Mon petit papa, en pyjama, avance vers la porte à tâtons, ses cheveux se dressent dans toutes les directions, le matin il est toujours comme ça, mais nous ne le voyons ainsi que le dimanche, aujourd’hui c’est lundi (ein Struwelpeter, disions-nous plus tard, doucement les basses! disait-il un peu plus tard que plus tard), des deux côtés de son crâne ses cheveux se dressent comme si c’étaient des ailes, derrière c’était un fouillis inextricable, de la broussaille, ébouriffés par l’oreiller, tandis que devant, et c’est la chose la plus inouïe, ils tombent sur son front, on aurait dit que ses cheveux étaient ramenés en avant, c’est la coiffure d’un enfant débile ou bien celle d’un empereur romain. Il se rend compte que nous l’observons, il s’arrête net.
«Ouvrez ou on l’enfonce!
– N’ayez pas peur, loupiots!
– Nous n’avons pas peur, père!» répondons-nous en chœur, car brusquement nous ne voyons que lui, cet empereur romain, marrant, ridicule et ensommeillé, vêtu d’un pyjama qui descend tout le temps, nous ne voyons que lui, rien d’autre, pourquoi aurions-nous alors peur de quoi que ce soit. Belliqueux, nous le fixons pour l’encourager, puisque nous n’avons pas peur, qu’il n’ait pas peur, lui non plus! À cet instant, au milieu du vacarme qui devient de plus en plus menaçant, papa fait un pas jusqu’à nous (personne au monde, même pas maman, n’aurait osé, n’aurait été capable de faire cela, de prendre le temps de faire cela, tout homme normalement constitué aurait couru à la porte), il nous caresse, moi au visage, mon frère aux cheveux, puis de façon tout à fait inattendue pour nous, il s’esclaffe.
«Ah bon! vous n’avez donc même pas peur?! N’exagérons rien.»
Comme dans les films, les soldats déferlent dans la maison. Ils ont dû apprendre à occuper des chambres d’enfant et des chambres à coucher ennemies, hautement dangereuses; exercés et agiles, ils bondissent de tous côtés, se plaquent contre les murs, couvrent les assaillants. Tout cela nous impressionne tellement, mon frère et moi, qui observons ce pas de charge bouche bée, que, une fois leur tâche finie, quand ils ont réussi à occuper notre appartement sans effusion de sang et sans faire de victime, et à terrasser l’adversaire en quelques secondes seulement!, nous commençons à les applaudir, notre mère est là d’un bond et, en ramassant son peignoir, comme si elle ramassait ses forces, elle nous flanque des taloches.
«Hé, silence!»
Notre petit papa se tient près de la porte, nous ne lui avons encore jamais vu ce visage, il est pâle, exténué, les traits en tombent, comme si papa en était absent, comme s’il louait seulement son visage. Dans la nuit de Hort, sous le portique, son visage de roi a dû ressembler à cela, mais celui-ci est encore plus sombre, encore plus ombrageux. Cependant quand, après le déferlement, il sort la tête et jette un coup d’œil à l’extérieur, il est presque gai, ou, s’il est effrayé, c’est l’effroi des comédies.
À la suite des soldats, comme quelqu’un qui s’est laissé dépasser, comme s’il était en retard, entre un pékin balourd, un jeune homme blond portant des lunettes, il est comme un instituteur, mais en plus gentil, en plus doux. Toujours dans la comédie, toc, toc!, il touche de son index l’épaule de mon père, qui est toujours penché à l’extérieur et scrute les environs.
«La maison est encerclée», dit-il en guise d’explication, comme si notre petit papa était en train de vérifier cela, ou comme s’il voulait inspecter le terrain pour mesurer les chances d’une évasion. Notre père se redresse.
«Fort bien, acquiesce-t-il, continuez comme ça.» Il dit ça souvent, c’est la réplique finale d’une blague.
«Mon petit Mati, fais attention à toi», chuchote maman, mais nous seuls l’entendons, papa ne l’entend pas, cette déclaration d’amour (et jamais, ni avant ni après, nous n’avons jamais entendu aucune déclaration d’amour ni de l’un ni de l’autre).
Le jeune homme regarde mon père d’abord avec stupéfaction puis avec commisération, il lui dit à voix basse, pas officiellement :
«N’ayez pas peur, il ne faut pas avoir peur, les camarades russes inspectent toutes les maisons. Il cherchent des contre-révolutionnaires dans le village.
– Fort bien, acquiesce de nouveau mon père.
– Chto? Chto? (Quoi? Quoi?)» demande l’un des Russes en relevant brusquement la tête, c’est le chef, bien qu’ils soient tous pareils et tous jeunes, mais cela se lit sur son visage. Jusqu’ici nous avons remarqué seulement leurs uniformes et leurs armes, pas leurs visages. Mon frère, ahuri, pousse maintenant un soupir:
«Maman, ce sont des Chinois.
– Chto? Chto?» demande le chef en se tournant vers nous.
Ma mère secoue la tête, elle la secoue très fort, tellement fort qu’elle ne pourra jamais l’arrêter, non, rien, il n’y a rien, personne n’a rien dit, personne ne pense rien, nous ne sommes pas là, nous ne sommes nulle pan, veuillez donc continuer à travailler, à œuvrer, à jeter tranquillement un coup d’œil, pendant ce temps nous fermons les yeux.
Nous devons quitter le lit, nous sommes alignés avec notre mère et notre père comme au cours de gym. Mon frère n’a pas peur, je lui dis tout de même de ne pas avoir peur, parce qu’on ne pratique pas d’exécutions dans une chambre.
«Chto? Chto?»
Ça, je le comprends déjà, je réponds donc, je dis que j’avais dit à mon frère, car il est mon frère, de ne pas avoir peur parce qu’on n’exécute pas des gens dans une chambre, et je lève le regard sur le type à lunettes pour qu’il le traduise et qui commence brusquement à le traduire. Le chef s’esclaffe puis dit quelque chose, mais sans rire.
«Est-ce qu’il y a des armes cachées dans la maison? traduit mon traducteur.
– Il n’y en a pas, fait mon père immédiatement.
– Il y en a», fait mon frère immédiatement.
Je ne sais pourquoi, il n’est pas nécessaire de traduire, tout le monde le comprend, les soldats, sans attendre le commandement, pointent leurs armes sur nous. Est-il possible que je sois mal informé et qu’il existe tout de même des exécutions en chambre? Est-il possible qu’un peloton d’exécution puisse être établi n’importe où? On dirait que les Chinois ont horriblement peur de mon frère. Maintenant seul, mon père n’a pas horriblement peur, lui, il est furibond, la pommette bouge.
«Idie soudâ», dit gravement le commandant.
À l’idie soudâ ma mère frissonne et nous entoure immédiatement de ses bras. Maintenant c’est à nous trois d’avoir peur.
«N’ayez pas peur, madame, c’est un contrôle de routine, il n’y a aucun problème», dit l’interprète. Il ment. Il a peur, lui aussi. C’est sympa.
«Idie soudâ, répète le Chinois.
– Non! Il ne va nulle part!» pousse ma mère un cri, juste à mon oreille. Elle nous serre dans ses bras.
«Au moins ne braquez pas les armes vers nous», dit papa à voix basse. Ces mots rendent tout le monde nerveux. À nous aussi, il nous dit toujours que nous pouvons jouer avec nos fusils, si c’est vraiment indispensable, mais que nous ne devons pas les braquer l’un sur l’autre.
«Un être humain ne doit pas pointer un fusil sur un autre être humain.» Cela sonnait comme un précepte de savoir-vivre. Avant d’aller se coucher, on se brosse les dents, dans la journée on ne braque pas une arme sur un être humain.
«Et si les Böszörmény et/ou les Bergengóc envahissent la patrie?! a posé notre sœur, à brûle-pourpoint, la question à notre père.
– Ça, c’est autre chose», a-t-il répondu, bougon.
Son frère aime tenir le rôle principal, il se dégage de l’étreinte héroïque de maman et se dirige vers la petite armoire, notre sœur, l’éternelle rebelle, entonne sa complainte à pleine gorge, le commandant fait un signe, l’un des Chinois, bizarre!, suit à pas de loup mon frère qui avance en se dandinant et qui s’arrête devant l’armoire.
«Il est ici.
– Qui est ici? demande nerveusement le jeune à lunettes.
– Ta gueule!» tonne brusquement le Chinois, ça, il l’a déjà appris en hongrois. Mon frère se retourne, je vois à ses yeux que le pauvre a maintenant la trouille, puis il se baisse, le soldat imite son geste, et il tire de dessous le meuble mon fusil à bouchon. Le mien, le salaud! Au même instant, il reçoit du soldat une gifle, moins qu’une gifle, le soldat lui donne une calotte, une taloche. Le chef le réprimande sévèrement. Il lui aboie dessus. L’interprète soupire, il se tourne vers notre père et dit presque bon enfant:
«Les camarades russes respectent infiniment les enfants.
– Fort bien», acquiesce mon père. Et je constate avec plaisir que, concernant mon frère, il a une opinion toute personnelle.
«Chto? Chto?
– Diéties! Diéties!
– Dâ, dâ.»
Les Russes: ils ont fouillé toute la maison, tout le jardin (puis tout le pays). Un seul Chinois est resté dans la cuisine par mesure de sécurité. Notre mère nous donne à manger, notre père ne mange pas, il serre à deux mains son mug à pois, il reste debout au pied du mur. La pommette bouge. Il se tient là comme un écolier à la cantine. Maman propose au soldat une tartine beurrée.
«Voulévou un peu de khlèbe?»
Geste aimable, voix pâteuse et amère. Piqué au vif, notre père se retourne.
«Vous lui donnez à manger, vous donnez à manger à celui-là?»
Le Chinois le comprend. Ces gens-là se perfectionnent drôlement bien en hongrois.
«Il a faim», dit notre mère sur le même ton pâle et désespéré.
À cet instant, on entend une rafale de mitraillette. Notre Chinois affamé braque aussitôt son arme sur nous, tout en regardant, étonné, le pain dans la main de ma mère, et il nous tanne de son arme pour que nous nous alignions de nouveau devant les lits. (Ce n’est pas un Chinois, c’est un Asiatique, nous a corrigés notre mère, mais nous avons regardé la carte, et la Chine, c’est l’Asie. Notre mère, en secouant la tête, a été obligée de l’admettre. Notre cadette, naturellement, a ergoté en disant que la Chine, c’était l’Asie, mais que l’Asie n’était pas la Chine. N’importe quoi! Pas n’importe quoi, tous les Chinois sont des Asiatiques, mais tous les Asiatiques ne sont pas des Chinois. Nous n’y avons rien compris. Eh bien, tous ceux qui sont maintenant dans cette pièce sont des êtres humains, mais tous les êtres humains ne sont pas dans cette pièce, par exemple Mme Klotild, parce qu’elle est à l’étage, vous ne le comprenez donc pas, ça non plus? Si, avons-nous menti.)
Nous sommes alignés devant les lits.
Je tiens la main de mon frère et je fais le vœu de n’oublier jamais ça, ses menottes chaudes et potelées qu’il m’a tendues pour que je puisse les tenir. L’interprète arrive en haletant, il dit quelque chose au soldat, celui-ci ricane, autrement c’est un type gentil, puis il nous explique qu’il n’y a rien, seulement, par erreur, ils ont abattu le bouc.
«Fort bien, continuez comme ça», acquiesce mon père.
Je sens la main de mon frère glisser de la mienne.
«Le Géza?!»
Sa voix réprobatrice se brise. Mon père acquiesce avec délectation, ma mère caresse la tête de mon frère, dont la tête grosse et ronde se prête aux caresses, mais lui, il se dégage violemment et, tête baissée comme parfois le Géza, se rue sur le type à lunettes et l’encorne. Le soldat ne bouge pas, il le regarde et ricane.
Cela fait plusieurs jours que notre papa n’allait pas travailler, il enfourchait son vélo et se rendait à Pomáz, mais il rentrait bredouille («Comte, la dictature prolétarienne fait relâche»), moi, en revanche, je pouvais aller à l’école. J’y vais. À la porte du jardin, des soldats m’arrêtent. Ce sont des Hongrois. Que je leur montre mon cartable. Je le leur montre, je me surveille, car là on attrape facilement et par erreur une torgnole. Ou, comme le pauvre et puant Géza, une rafale. Mais c’est tout de même avec un air de supériorité que je leur montre mes liges et mes cahiers.
«C’est quoi ça?» demande le soldat qui est encore plus grand que papa, pourtant ce n’est pas d’usage, et, tel un douanier, il s’empare, soupçonneux, de mon 1 en papier kraft, de mon 5 en couleur pourpre, version Klotild. Comme si tout était écrit sur ce morceau de papier, je rougis jusqu’à la racine des cheveux. Le soldat jette un regard méfiant, et je commence aussitôt à expliquer que c’est un 5, un grand 5, parce que trois petits 5 valent un grand 5, et comme j’avais trois petits 5…
«Arrête, mon p’tit gars. Du calme!! Je ne toucherai pas à ton 5. J’ai moi aussi un gosse comme toi. Regarde!» dit-il et il lève le morceau de papier, il sourit, on dirait un prestidigitateur, il veut compenser avec moi ce qu’il a commis envers son crétin de fils, et en effet, je devais regarder ça un peu mieux, ce n’était absolument pas un 5, mais un 1, autrement dit une écharde, un arbre, un piquet (si, si, tu le sais parfaitement!), alors maintenant lui, car un soldat peut faire certaines choses dans certaines situations qu’un père ne peut pas faire, alors maintenant lui, il le détruit, autrement dit il le déchire en deux, voilà.
«Aïe!» poussé-je un cri aigu, je pensai au fignolage qui était nécessaire à la tricherie, à la résolution, à l’attention, à l’inventivité, au jeu d’équipe, à la couleur, aux courbes des petits ciseaux… Trop tard.
Le soldat et père en a brusquement assez, il en a assez de moi. Il me fait quand même enlever mes chaussures pour voir ce que je porte dedans, nous n’y trouvons que mes pieds. Il me fait signe, dégage!, puis il ajoute en chuchotant :
«Petit foutriquet.»
Pour une raison quelconque je prends peur, je prends mes jambes à mon cou, je jette des regards en arrière pour voir s’ils ne me rattrapent pas, si ces deux mots ne me rattrapent pas; comme si je courais pour échapper à une balle. Autrement dit, ou bien je rêve, ou bien je vais mourir à l’instant.
C’est ce qui m’est arrivé.



PublisherGallimard
Source of the quotationp. 560-566.

minimap