Füst Milán: La vecchiaia (Öregség in Italian)

Portre of Füst Milán

Öregség (Hungarian)


Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.



PublisherFekete Sas Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationFüst Milán összes versei

La vecchiaia (Italian)

Dove siete, oh occhi miei, che un viso ritenevate così
benedetto?
E dove, oh mie orecchie, che da una risata agrodolce,
siete diventate così appuntite come quelle di un somaro?
 
Dove siete denti miei, voi sanguinari, che laceravate
non solo la fragola, ma anche le labbra più turgide
e rosse?
E dove sei tu terribile canto del mio petto?
 
Dov’è il tormento, la benedizione, che ora col bastone in
mano, sulla mia via forsennata invano sto cercando?
Correre insensato? Inseguire la cerbiatta, quella dalle
gambe di cerbiatta, poi sdraiarsi, sussurrare, non proprio
a lei, ma alla luna…
Di certi misteri, che nessuno può capire del tutto, che son
chiamati in ogni tempo felicità irrequieta…
Dove siete voi movimenti e maledizioni nere? L’eterna
urgenza? Dov’è la bocca golosa, la mia risata?
Dio mio, dov’è la mia risata, anche il singhiozzo
irrilevante:
Quando lontananze esangue del albeggiare rombante!
Quante volte mi son prostrato nel buio davanti a voi!
 
Oh, gioventù, ascolta le mie parole. C’era una volta un
vecchio greco, che
Aveva alzato le due mani, come una statua, pretendendo
indietro la sua gioventù
Spargendo maledizioni di Eschilo su colui, che
permetteva agli uomini di invecchiar cosi
Stava in cima alla montagna, mezzo cieco, dai raggi
inondato, – i suoi capelli incanutiti sbattuti dal vento,
Dai suoi occhi socchiusi scorrevano lacrime ai piedi
maestosi della Divinità.
Eppur la sua voce tuonava, alla sua parola si fermò
il mulino, si scuotevano le colline
E anche il montone di cinque anni alzò la testa. – –
Tuttavia, la Divinità,
 
Non lo degnò d’uno sguardo, non rispose al vecchio.
La Divinità stava piangendo. Perché, come se nelle sue
orecchie stessero battendo tamburi, tamburo sordo
E a questo rispondesse la frana, e alla frana rispondesse
il mare…
Cosi grande crebbe davanti a lui e cosi santa la miseria
ancestrale della vecchiaia.
Infatti lui stava già davanti la propria tomba, altercando
ancora con il vento
Volendo proclamare un’altra volta la sua verità, prima
di crollare.
 
Dopodiché se ne andò, naturalmente, – sul paesaggio
scese il silenzio.
Ma ormai anche nel suo cuore non v’era che silenzio, non
dimentichiamolo, e un’altra più grande attenzione…
 
E intorno la sua testa un opaco chiarore.
 
 
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap