Füst Milán: Velhice (Öregség in Portuguese)

Portre of Füst Milán

Öregség (Hungarian)


Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.



PublisherFekete Sas Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationFüst Milán összes versei

Velhice (Portuguese)

Onde estais, ó meus olhos, que tão abençoado crestes urn rosto?
E onde estás também, ó minha orelha maravilhosa, que se afilou,
[qual a de um burro de riso amargo e
doce?
E onde estais, meus dentes, vós, sanguinários, dos quais brota,
[não só o morango silvestre, mas também o
mais inchado e vermelho dos lábios?
E onde estás tu, canção terrível de meu peito?

E onde o sofrimento, e onde a bênção, que agora busco em vão por [meus caminhos insanos, de pau curvo
na mão?
Apressar-me como um louco? Perseguir a cabra-montês, pernas de [cabra-montês, e logo tombar,
sussurrar-lhe, não a ela, mas à lua,
certos mistérios que ninguém pode entender completamente e cujo [nome é, desde sempre, torturada
felicidade…


Onde estais vós, movimentos e negras imprecações? eterna pressa?
[Onde a boca ávida e onde meu riso?
Deus, onde meu riso e também os soluços sem porquê,
quando, longes exangues dos crepúsculos vibrantes!, vezes sem conta
na escuridão me prostrei diante de vós!
Escuta-me, oh, juventude. Era uma vez um velho grego,
que levantou as mãos, qual estátua, e, sua juventude reclamando,
lançou imprecação esquiliana contra quem assim condenava o
[homem a envelhecer,
meio cego, de pé, na montanha, face banhando-se em pura luz –
[o vento batia seus cabelos brancos
e dos olhos piscos lágrimas caíam aos pés sangrentos da Divindade.
E, entretanto, sua voz bramava, sua voz varou o moinho, as colinas
[tremeram,
e até o cordeiro de cinco anos alçou a cabeça. Mas a Divindade

não olhava para ele, não respondeu ao velho.
A Divindade chorava. Porque era como se tambores lhe soassem
[aos ouvidos, surdos tambores,
e respondesse uma avalancha e a esta avalancha respondesse o mar…
Que grande se lhe deparou, e que santa, a ancestral miséria da velhice.
Pois ele tinha-se ali, à beira da sepultura, e batendo-se ainda contra
[o vento,
querendo, uma vez mais, proclamar a sua verdade, antes de sucumbir.

E, depois, claro, foi-se embora – fez-se, enfim, silêncio nesta parte.
Mas o seu coração era, já então, puro silêncio, não esqueçamos,
[e, por outra, ainda maior atenção…

E à volta da cabeça reflexo indeciso.



Source of the quotationAntologia da Poesia Húngara. Lisboa, Âncora Editora, [2002.] p. 169-170.

minimap