This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Füst Milán: Velhice (Öregség in Portuguese)

Portre of Füst Milán
Portre of Ernesto Rodrigues

Back to the translator

Öregség (Hungarian)


Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.



PublisherFekete Sas Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationFüst Milán összes versei

Velhice (Portuguese)

Onde estais, ó meus olhos, que tão abençoado crestes urn rosto?
E onde estás também, ó minha orelha maravilhosa, que se afilou,
[qual a de um burro de riso amargo e
doce?
E onde estais, meus dentes, vós, sanguinários, dos quais brota,
[não só o morango silvestre, mas também o
mais inchado e vermelho dos lábios?
E onde estás tu, canção terrível de meu peito?

E onde o sofrimento, e onde a bênção, que agora busco em vão por [meus caminhos insanos, de pau curvo
na mão?
Apressar-me como um louco? Perseguir a cabra-montês, pernas de [cabra-montês, e logo tombar,
sussurrar-lhe, não a ela, mas à lua,
certos mistérios que ninguém pode entender completamente e cujo [nome é, desde sempre, torturada
felicidade…


Onde estais vós, movimentos e negras imprecações? eterna pressa?
[Onde a boca ávida e onde meu riso?
Deus, onde meu riso e também os soluços sem porquê,
quando, longes exangues dos crepúsculos vibrantes!, vezes sem conta
na escuridão me prostrei diante de vós!
Escuta-me, oh, juventude. Era uma vez um velho grego,
que levantou as mãos, qual estátua, e, sua juventude reclamando,
lançou imprecação esquiliana contra quem assim condenava o
[homem a envelhecer,
meio cego, de pé, na montanha, face banhando-se em pura luz –
[o vento batia seus cabelos brancos
e dos olhos piscos lágrimas caíam aos pés sangrentos da Divindade.
E, entretanto, sua voz bramava, sua voz varou o moinho, as colinas
[tremeram,
e até o cordeiro de cinco anos alçou a cabeça. Mas a Divindade

não olhava para ele, não respondeu ao velho.
A Divindade chorava. Porque era como se tambores lhe soassem
[aos ouvidos, surdos tambores,
e respondesse uma avalancha e a esta avalancha respondesse o mar…
Que grande se lhe deparou, e que santa, a ancestral miséria da velhice.
Pois ele tinha-se ali, à beira da sepultura, e batendo-se ainda contra
[o vento,
querendo, uma vez mais, proclamar a sua verdade, antes de sucumbir.

E, depois, claro, foi-se embora – fez-se, enfim, silêncio nesta parte.
Mas o seu coração era, já então, puro silêncio, não esqueçamos,
[e, por outra, ainda maior atenção…

E à volta da cabeça reflexo indeciso.



Source of the quotationAntologia da Poesia Húngara. Lisboa, Âncora Editora, [2002.] p. 169-170.

minimap