Füst Milán: Die Geschichte meiner Frau. I. (A feleségem története. I. in German)

Portre of Füst Milán

A feleségem története. I. (Hungarian)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.



PublisherFekete Sas Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 9-11.

Die Geschichte meiner Frau. I. (German)

Daß mich meine Frau betrog, vermutete ich längst, aber daß sie es mit dem trieb...
Ich bin sechs Fuß und einen Daumen groß und wiege zweihundertzehn Pfund, bin also, wie man zu sagen pflegt, ein regelrechter Riese, den Knirps brauch ich nur anzuspucken, dann kippt er um.
So dachte ich anfangs über Monsieur Dedin. Aber eigentlich sollte ich nicht damit beginnen. Nur packt mich noch jetzt die Wut, sowie ich an ihn denke.
Ich weiß, es war nicht richtig, daß ich überhaupt geheiratet habe. Schon allein, weil ich viel zuwenig mit Frauen zu tun hatte, ich war von Natur kalt. Wenn ich auf meine frühe Jugend zurückblicke, zeigt sich mir an Erlebnissen auf dem Gebiet der Liebe kaum mehr als folgendes: Ich war vielleicht dreizehn Jahre alt, als ich einmal in der holländischen Stadt Sneek, nicht weit von Friesland - dort wohnten wir damals -, in einem Park herumstand. In dem Park saß eine Erzieherin mit einem kleinen Kind, und sie fuhr das Kind an: »Veux-tu obeir? Veux-tu obeir?«
Das gefiel mir sehr. Und sie sagte auch noch zu ihm: »Vite, vite, depiche-toi doric. «
Auch das fand ich sehr schön. Möglich, daß ich schon damals den Entschluß faßte, eine Französin zu heiraten. Kurz und gut, ich hörte diese süße Melodie mit Vergnügen und ging dann, gleichsam einer göttlichen Eingebung folgend, an den Rand des Parks, riß ein Blatt aus meinem Notizbuch und schrieb auf holländisch (denn französisch schreiben konnte ich noch nicht, auch sprechen nur schlecht, ich verstand gerade, was man sagte): Greppel, greppel - diese zwei Wörter schrieb ich auf das Blatt. Sie bedeuteten: Gehen wir ein bißchen in den Graben. Dort in der Nähe war nämlich ein ziemlich großer grasbewachsener Graben. Das Blatt in der Hand, ging ich zu der Gouvernante zurück, stand, wie wenn man mich als kleinen Jungen zum Kaufmann etwas holen geschickt hatte, sanft vor ihr und sah sie freundlich an. Ich hielt ihr das Papier hin.
Sie dachte, ich sei verrückt geworden.
Das Wort verstand sie, aber sie wurde nicht klug aus der Sache. Ich war sehr groß für mein Alter, man hätte mich für achtzehn Jahre halten können, aber ich trug kurze Hosen und Wadenstrümpfe, und ich hatte eine schöne blaue Matrosenbluse an, meine Mutter hatte mir am Morgen noch den Schlips gebunden. Damals hatte ich noch rote Wangen, allerdings waren auch meine Ohren rot; obendrein waren sie auch sehr groß, aber ich hatte weiße Zähne und mutige Augen - ich war ein Junge mit treuherzigem Blick. Und ich war auch gar nicht verdorben, wirklich nicht. Woher ich plötzlich den Mut genommen hatte, so etwas hinzuschreiben, weiß ich noch heute nicht.
Die Gouvernante starrte mich an und verschlang mich fast mit den Blicken.
».Qu'est-ce que tu veux ? « fragte sie.
Und ich schämte mich auch da nicht. Ich stand freundlich vor ihr, dann lief ich fort. Und so machte ich es am nächsten und auch am dritten Tag.
Die Gouvernante bog sich schon vor Lachen, wenn sie mich von weitem mit meinem Notizbuch kommen sah. Sie hielt sich die schlanken Seiten, so mußte sie lachen. Und das kleine Kind, das sie bei sich hatte, lachte auch. Ich stand nur da, sah sie beharrlich an und wich nicht von der Stelle.
»Mon pauvregarçon«, bedauerte sie mich, noch immer lachend, und dabei war sie flammend rot. »Eb bien, tu ne sair par ce qu'il te faut«, sagte sie mitleidig. Sie muß also eine erfahrene Frau gewesen sein. »Mein armer Junge«, wiederholte sie, »du weißt nicht, was dir fehlt, nicht wahr?« Und staunend strahlte sie mir in die Augen wie die heiße Sonne, und sie kniff mich sogar in die Backe. Da lief ich wieder weg.
Endlich nahm sie doch Vernunft an. Warum nicht? wird sie sich wohl gefragt haben. Das kann keine Klatschgeschichte und auch sonst nichts Schlimmes nach sich ziehen. Und sie klügelte sich folgendes aus:
Der Graben - dieser Gedanke gefiel auch ihr. Nun war dort eine kleine Brücke, unter der wuchs Gesträuch und so allerlei; und da sie erfahren hatte, daß der Parkwächter nur zweimal am Tag vorbeiging, morgens um fünf und abends nach sieben Uhr - im übrigen war diese Gegend bei der großen Hitze meist menschenleer -, kam sie frühmorgens mit einem Korb oder einer Milchkanne in die Nähe des Brückchens zu mir gelaufen; noch so zerzaust und schlaftrunken kam sie, daß ich fast den Verstand darüber verlor. Man muß sich das vorstellen, ich war ein junger Bengel, und man spürte die Bettwärme an ihr.
Über mein Frühaufstehen log ich zu Hause etwas - meiner Mutter ging ich ohnehin nach Möglichkeit aus dem Weg, und so wandelte ich den ganzen Tag in der starken Sonne wie im Traum. Das dauerte einen ganzen Sommer lang. Damals bekam ich die Frauen satt.
Und doch ließ mir ein Jahr darauf mein Onkel, mein einziger lieber und aus der Art geschlagener Onkel, bei dem ich zu Besuch war, eine Hakenleiter machen, damit ich von meinem Zimmer in ein anderes, ein Stockwerk höheres Haus klettern konnte, wo jeden Tag eine wunderschöne Frau badete. Es war wieder Sommer, und sie ließ der großen Hitze wegen die Fenster ihrer Wohnung offen. Eines Tages stieg ich, zwischen Himmel und Erde schwebend, zu ihr hinauf aufs Fenstersims, und um ihr keinen Schreck einzujagen, flüsterte ich: »Ein kleiner Junge ist da. «
Sie erschrak tatsächlich nicht, wurde nur sehr ernst in ihrem Bade. Sie kannte mich ja vom Sehen. Dann gab sie mir schweigend einen Wink, ich stieg vom Fensterbrett hinab, sie hatte verschleierte Augen und zog mich an sich.



PublisherVerlag Volk und Welt, Berlin

minimap