Füst Milán: La storia di mia moglie. I. (A feleségem története. I. in Italian)

Portre of Füst Milán

A feleségem története. I. (Hungarian)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.



PublisherFekete Sas Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 9-11.

La storia di mia moglie. I. (Italian)

Che mia moglie mi tradisse, lo sospettavo da tempo. Ma
con questo tipo… Sono un uomo alto sei piedi e un
pollice, peso duecento libbre, dunque, come si sol dire un
vero e proprio gigante, se gli sputo addosso, muore.
All’inizio era ciò che pensavo del signor Dedin. Ma in realtà non è qui che devo iniziare. Se penso a lui, ancor oggi m’assale l’ira.
In realtà, lo so, avevo fatto male a sposarmi. Anche
perché finora non ho avuto molto a che fare con le donne,
ero freddo di natura. Guardando indietro alla mia prima
gioventù, in fatto d’amore, una storia significativa è poco
più, che la seguente: Potevo avere tredici anni, mi
aggiravo nel parco di una cittadina olandese, di nome
Sneek, vicino a Frisia, allora abitavamo là. Una
governante stava seduta nel parco, con un bambino, e
m’aveva apostrofata così:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Questo mi piaceva molto. E aggiunse anche questo:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Anche questo mi piaceva tanto. Forse, già allora avevo
deciso, che avrei sposato una donna francese. Tutto
sommato, ascoltavo volentieri questa dolce melodia, poi,
come per divina ispirazione, andai ai bordi del parco,
staccai un foglio dal mio taccuino, e scrissi in olandese
(in francese ancora non sapevo scrivere, neppure a parlare bene, capivo a malapena quel, che dicevano):
Greppel, greppel – scrissi queste due parole. Ossia,
andiamo un po’ nel fossato. Infatti, là vicino c’era un
ampio fossato coperto d’erba. Con questo foglio in
mano tornai dalla governante, e come quando nella
mia infanzia mi mandavano in drogheria a comprare
delle cose, stetti davanti a lei blandamente, guardandola
in modo affabile. Tenni il foglio davanti a lei.
La governante credette, che mi fossi impazzito.
Capiva la parola, ma non afferrava il senso. E’ vero, ero
un’adolescente alto, qualcuno m’avrebbe potuto
prendere per un diciottenne, avevo pantaloni corti e
calzini, inoltre avevo una bella camicetta azzurra alla
marinara, a cui, al mattino, mia madre aveva legato il
fiocco. Allora avevo ancora anche il viso rosso – ed è
vero, che anche le mie orecchie erano rosse, per di più
grandi, ma in cambio avevo denti bianchi, occhi fieri –
ero un ragazzo dagli occhi ingenui. E non ero nemmeno
depravato, no davvero. Da dove avessi preso il coraggio
per scrivere cose simili, non so neppure oggi. Certo, la
governante mi fissava in un modo tale, pieno di stupore.
– Que c’est que tu veux? – mi domandò.
Io non mi vergognai nemmeno allora. Stavo là in modo
affabile, poi corsi via. Così feci il giorno dopo e anche
il terzo giorno.
La governante, appena mi vedeva arrivare da lontano,
con il mio taccuino, rideva a crepapelle. Dal gran ridere si
teneva ai fianchi snelli. Rideva anche il ragazzino, che
era con lei. Ma io stavo là, immobile, con i miei occhi
ostinati, e non mollavo.  
– Mon pauvre garçon – si rammaricava, ridendo di me,
per giunta era tutta rossa. – Eh bien, tu ne sais pas ce
qu’il te faut – disse compassionevole. In altre parole,
doveva essere una donna vissuta. Povero figliolo –
ripeteva – non hai idea del tuo problema, nevvero? E mi
guardò negli occhi così meravigliata, come il sol ridente,
mi pizzicò perfino il viso. Allora scappai via di nuovo.
Alla fine s’è rinsavita. – Perché no? – si sarà chiesta.
Perlomeno, di questo non nascerà nessun pettegolezzo,
nemmeno qualche altro guaio. Dunque aveva escogitato
il seguente:
L’idea del fossato piaceva anche a lei, solo, che di là,
c’era anche un piccolo ponte, con la sterpaglia sotto,
e quant’altro. E visto, ch’è venuta a sapere, che di là il
guardiano passava solo due volte al giorno, – alle cinque
del mattino e dopo le sette di sera – per il resto, gran
parte del giorno, nella gran calura la zona rimaneva
deserta, dunque al mattino presto correva da me, vicino
il ponte, con qualche cesta o il bricco di latte, ma era così
scompigliata e assonnata, che quasi impazzivo. Perché è
facile immaginare, io ero un ragazzo giovane, e su di lei
si avvertiva il calore del letto. A casa dicevo qualche
bugia riguardo le alzatacce mattutine – d’altronde evitavo
l’incontro con mia madre, vagavo tutto il giorno sotto il
solleone, come se stessi sognando. Durò così per tutto
l’estate. Allora le donne mi son venute a noia.
Di qua a un anno invece, uno dei miei zii, l’unico caro e
scellerato zio, di cui ero ospite, mi costruì una scala
uncinata, che permetteva di arrampicarmi dalla mia
stanza in un altro edificio, di un piano più su, dove tutte
le sere una stupenda ragazza faceva il bagno. Anche
allora era estate e a causa del gran caldo lei teneva le sue
finestre aperte. E io un giorno, librando tra il cielo e la
terra, avevo messo il piede sul suo davanzale, e per non
spaventarla, le sussurravo così:
- C’è un ragazzino qui.
Effettivamente non s’era spaventata, diventata solo molto
seria nel suo bagno. Di vista, tanto, lei già mi conosceva.
Poi senza parola mi fece un segno, io scesi dal davanzale,
e lei, con gli occhi velati mi strinse a sé.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap