Füst Milán: Het geheim van mijn vrouw. I. (A feleségem története. I. in Dutch)

Portre of Füst Milán

A feleségem története. I. (Hungarian)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.



PublisherFekete Sas Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 9-11.

Het geheim van mijn vrouw. I. (Dutch)

Dat mijn vrouw mij bedroog had ik al lang door. Maar met die vent… Ik mat zes voet en één duim en woog tweehonderd pond. Ik was dus zogezegd een echte reus. Wanneer ik ook maar een vinger naar lem zou uitsteken zou hij tegen de vlakte gaan. Zo dacht ik indertijd ower mijnheer Dédin. Maar het heeft geen zin hierop verder in te gaan. Dat geeft toch niets. Ik word nu nog razend als ik eraan denk.
Eigenlijk had ik er indertijd verkeerd aan gedaan te trouwen, dat weet ik. Ook al omdat tot op dat ogenblik de vrouwen mij niets konden schelen. Ik was een koude natuur. Terugblikkend op mijn jeugd heb ik op het gebied van de liefde behalve het volgende dan ook niets interessants beleefd:
Ik was ongeveer dertien jaar toen ik in een park in Sneek, midden in Friesland, waar we toen woonden, rondslenterde. Een kinderjuffrouw zat met een kind in het park en schreeuwde: ’Veux-tu obéir, veux-tu obéir?’ Ik had daar een reuze pret in. De juffrouw riep ook nog: ’Vite, vite, dépêche-toi donc.’
Ook dat beviel me. Mogelijk, dat toen het besluit al bij me is opgekomen om een Française te trouwen. Kortom ik vond die zoete melodieuze stem prettig en liep als door een goddelijke ingeving gedreven naar de zoom van het park, scheurde een blad uit mijn notitieboekje en schreef, omdat ik geen Frans kende, en nauwelijks begreep wat de kinderjuffrouw bedoelde, de volgende twee Nederlandse woorden op het papiertje: ‘Greppel, greppel.’ Dat wil zeggen, dat we eventjes de greppel in moesten gaan. In het midden van het park was namelijk een vrij grote aan de randen met gras begroeide greppel. Met het velletje papier in de hand ging ik naar de kinderjuffrouw. Ik bleef voor haar staan net zo verlegen als toen ik nog een heel kleine jongen was en men mij naar de kruidenier toe zond am iets te kopen. Ik keek haar lief aan en hield haar het stukje papier voor de neus.
De juffrouw dacht – geloof ik – dat ik gek geworden was. Ze begreep het woord, maar had niet door waarom het ging. Ik was inderdaad een uit de kluiten gewassen knaap. Men zou me voor achttien hebben kunnen houden. Maar ik droeg een korte broek en korte kousen. Verder was ik gekleed in een mooi blauw matrozenpak waarvan de linten ’s ochtends door mijn moeder netjes waren gestrikt. Ik had toen nog een rood gezicht, mijn oren waren ook rood en vrij groot, witte tanden en glinsterende ogen. Mijn blik was trouwhartig. Ik was werkelijk niet verwend. Hoe ik de moed opbracht zo iets neer te schrijven begrijp ik nu nog niet.
De juffrouw keek me stomverbaasd aan, ze verslond me bijna met haar ogen. ‘Qu’ est-ce que tu veux?’ vroeg ze me. En zelfs toen schaamde ik me nog niet. Ik bleef lief staan en rende toen weg. Dat deed ik de volgende en daaropvolgende dag ook. Zodra de juffrouw me ook maar zag aankomen, begon ze te schudden van het lachen. Bij dat lachen greep ze naar haar slanke heupen. Ook het jongetje, dat bij haar was, begon te grinniken. Alleen ik bleef met een stalen blik in mijn ogen staan en hield val.
‘Mon pauvre garçon’ zuchtte ze, terwijl ze me met een vuurrood gezicht uitlachte. ‘Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut’, voegde ze er met een medelijdend gezicht aan toe. Vermoedelijk was zij een vrij ervaren wrouw. ‘Arme jongen’, herhaalde zij. ‘Weet je werkelijk niet wat je scheelt?’ En ze keek me met een doordringende blik aan en kneep me in mijn gezicht. Het was alsof de stralende zon in mijn ogen scheen. Toen rende ik weg.
Eindelijk nam ze een besluit. ‘Waarom niet?’ vroeg ze zich kennelijk af. ‘Er komt in ieder geval geen geklets van en al het andere kan me niets schelen.’ Ze bedacht dus het volgende plannetje:
De gedachte aan de greppel vond ze blijkbaar ook aanlokkelijk. Er was daar een kleine brug. Eronder was struikgewas of iets dergelijks. Omdat ze wist, dat de parkwachter alleen tweemaal per dag, ’s ochtends om vijf uur en ’s avonds na zevenen langs de brug kwam en de buurt wegens de grote hitte bijna ontvolkt was, kwam ze me op een vroege ochtend midden op de brug tegemoet met een mand aardbeien met slagroom. Ze was zo slaapdronken, dat ik direct verliefd op haar werd. Men moet zich goed voorstellen, dat ik toen nog een heel jonge knaap was en dat men de warmte van het bed nog aan haar kon voelen.
Wat betreft mijn vroege opstaan loog ik ze thuis in die tijd wat voor. Ik zorgde er echter voor niet in de buurt van mijn moeder te komen en wandelde de hele dag als in een droomtoestand.
Dat duurde de hele zomer lang. Toen had ik genoeg van de vrouwen.
Een jaar later kreeg ik van een van mijn ooms, de enige aardige en gedegenereerde oom die ik had, een ladder met haken, waarmee ik van mijn kamer uit naar een nabijgelegen huis kon klimmen. Hier baadde zich elke ochtend één verdieping hoger een beeldschone vrouw. Het was toen ook zomer en wegens de grote hitte hield ze de ramen open. Op een goede dag sprong ik, tussen hemel en aarde bengelend van mijn ladder op haar raamkozijn en fluisterde om haar niet zenuwachtig te maken: ‘Hier is een kleine jongen.’ Ze werd daar in het bad niet nerveus van maar wel heel ernstig. Ik geloof, dat ze me ook van gezicht kende. Toen wenkte ze me zonder een woord te zeggen naar zich toe. Ik sprong van het kozijn. Met bedampte ogen omhelsde ze me.



PublisherTijdstroom, Lochen
Source of the quotationpp. 7-9.

minimap