Füst Milán: Ľúbil som svoju ženu (A feleségem története. I. in Slovak)

Portre of Füst Milán

A feleségem története. I. (Hungarian)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.



PublisherFekete Sas Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 9-11.

Ľúbil som svoju ženu (Slovak)

Dávno som tušil, že ma žena klame. Ale že s týmto... Som človek šesť stôp a jeden palec vysoký, vážim dvestodesať funtov, teda ozajstný obor, ako sa vraví, ak naňho pľuvnem, je po ňom.
Takto som spočiatku premýšľal o pánu Dedinovi. Ale ani by som nemal začínať týmto. No čo robiť, ešte aj dnes ma ide vychytiť, keď na neho pomyslím.
Vlastne som zle spravil, že som sa oženil, to viem. Aj preto, lebo dovtedy som nemal veľa do činenia so ženami, nebol som temperamentný. Ak sa tak dívam na svoje mladé roky, v láske ma sotva postretlo viac významných príbehov ako tento:
Mal som asi trinásť rokov, keď som postával v parku holandského mesta Sneek, v blízkosti Frieslandu, vtedy sme tam bývali. Akási vychovávateľka sedela v parku s malým dieťaťom a takto naňho kričala:
– Veux-tu obéir, veux-tu obéir?
Veľmi sa mi to páčilo. Aj toto mu povedala:
Vite, vite dépêche-toi donc.
Aj to sa mi veľmi páčilo. Možno som sa už vtedy rozhodol oženiť sa š Francúzkou. Skrátka, rád som počúval túto sladkú hudbu, a potom akoby z vnuknutia božieho pobral som sa na okraj parku, vytrhol som z notesa list a napísal som naň po holandsky (lebo písať po francúzsky som ešte nevedel, ani dobre hovoriť, práve že som len rozumel, čo sa vraví):
Greppel, greppel – tie dve slová som napísal. Čo znamená, aby šla so mnou trochu do jarku. Nablízku totiž bol poriadny jarok, porastený trávou. A s týmto papierikom som prišiel k vychovávateľke, a tak ako v detstve, keď ma poslali do sklepa niečo kúpiť, krotko som stál pred ňou a nežne som na ňu pozeral. Papierik som držal pred ňou.
Vychovávateľka si myslela, že som sa zbláznil.
Porozumela slovu, ale nerozumela, o čo ide. Pravda, bol zo mňa poriadny chalan, mohli ma pokladať aj za osemnásťročného, ale mal som krátke nohavice a podkolienky, aj peknú námornícku blúzu, na ktorej mi matka ráno uviazala mašľu. Vtedy sa mi aj líca červenali - a pravda, aj uši, a poriadne dlhé, mal som biele zuby, smelé oči - bol som chlapec s vernými očami. A nebol som ani skazený, naozaj nie. Kde sa vo mne vzala odvaha čosi také napísať, ani dnes neviem.
Vychovávateľka, prirodzene, tak na mňa vyvalila oči, že ma nimi temer zhltla.
– Que c'est que tu veux? – spytuje sa ma.
A ja som sa ešte ani vtedy nehanbil. Stál som tam prívetivo a potom som zutekal. A spravil som to aj na druhý aj na tretí deň.
Vychovávateľka šla skoro puknúť od smiechu, keď ma zďaleka videla prichádzať s notesom. Až sa chytala za štíhly driek. A dieťa, čo s ňou bolo, smialo sa tiež. Ale ja som tam len stál s túžobnými očami, a nepopustil som.
– Mon pauvre garçon, – bedákala nado mnou, ešte stále sa smejúc, no bola červená od vzrušenia.
– Eh bien, tu ne sais pas ce qu'il te faut, – povedala ľútostivo. Zrejme to bola skúsená žena. – Úbohý chlapček, – opakovala, – všakže nevieš, čo ti je? – A tak sa mi zavŕtala do očí ako žeravé slnko a ešte ma aj štipla do tváre. Vtedy som zase odbehol.
Ale napokon sa predsa len umúdrila. Prečo nie? povedala zrejme sama sebe. Z toho aspoň nemôžu vzniknúť klebety ani iná nepríjemnosť. Vymyslela teda toto:
Nápad s priekopou sa páčil i jej. Lenže tam bol aj môstik, pod ním kríky a kadejaké porasty, a keď sa dozvedela, že stráž tade chodí iba dvakrát denne – včasráno o piatej a večer po siedmej – inak že je to miesto za veľkej horúčavy väčšinou ľudoprázdne, vybehla zavčas ráno ku mne v blízkosti mostu s akýmsi košíkom či kanvou na mlieko, ale taká rozcuchaná a ospanlivá, že som sa z nej skoro zbláznil. Lebo si len predstavte, bol som mladý chlapec, a z nej ešte sálalo teplo postele.
Doma som čosi nacigánil, prečo tak zavčasu vstávam – matky som sa beztak stránil, nuž som sa po celý deň v páľave motal akoby v snách. A tak to šlo celé leto. Vtedy sa mi ženy zunovali.
No práve o rok nato môj strýko, môj jediný milý a zvrhlý strýko, u ktorého som bol na návšteve, prichystal mi vysoký rebrík, aby som mohol preliezť zo svojej izby do susedného domu, o poschodie vyššie, kde sa každý večer kúpala nádherná žena. Aj vtedy bolo leto, a keďže bola veľká horúčava, nechávala okná otvorené. A jedného dňa, vznášajúc sa medzi nebom a zemou, vystúpil som k nej na obločnicu, a aby sa nezľakla, zašeptal som:
– Je tu chlapec.
Ani sa nezľakla, len veľmi zvážnela vo svojej kúpeľni. Veď ma z videnia aj poznala. Potom mi bez slova kývla a ja som zostúpil z obločnice a ona ma so zahmleným zrakom privinula k sebe.


PublisherEpocha
Source of the quotationĽúbil som svoju ženu, p. 11-13.

minimap