Füst Milán: Egy bánatos kísértet panasza

Portre of Füst Milán

Egy bánatos kísértet panasza (Hungarian)

Épp egy rigó fütyült a téli fán.
Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen:
Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét?
S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe
Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja:
 
S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. –
S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám,
S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”…
…Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben
Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre
rakottan…
S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege…
 
Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’,
S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem,
S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt,
S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék:
 
S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong,
S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton,
Míg a várúr drága s habos husú almákat evett,
S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal,
S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://dia.pool.pim.hu

Il lamento d’un fantasma triste (Italian)

Sull’albero invernale stava fischiando un merlo.
Era splendido il mondo invernale, ed io stavo
almanaccando:
Chi è che brucia il fuoco giallo delle vie innevate?
E visto che la mia estate oscura ormai s’era spenta
E s’era annegata nel silenzio maestoso della notte,
l’oscurità dei pini da tempo la nasconde:
 
E come un brigante, dietro di me arrancava la mia grande,
vinosa tristezza. -
E: “Sono barbari loro, i tormenti invernali,” – stavo
giusto pensando
E che: “L’amore invernale è più ghiacciato e cristallino…”
…Quando nottetempo giunsero le ricche carrozze del
castellano
Caricate pesantemente di provviste e di verdure fredde
delle ortolane…
E la schiera dei carri si riversò attraverso il luminoso
cancello natalizio…
 
Mihály era il mio nome e stavo venendo giustappunto
dalla bettola, da sotto il muro del castello,
Dopo mezzanotte ero d’impiccio e loro mi avevano
investito,
Sono morto là, sotto le nuvole grigio – chiare,
Mentre il grido dei cocchieri allegri echeggiava lontano:
 
La mia anima nuda è volata via nel gelo invernale
e or’ raminga,
Son morto ai piedi di una statua di pietra chiara, sulla
tetra strada maestra
Mentre il castellano mangiava costose mele carnose,
Mentre giocava impassibile a carte con un cavaliere triste,
E il suo gatto bianco si stendeva sul tappeto bianco,
pigramente.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap