Füst Milán: Sur une stèle égyiptienne (Egy egyiptomi sírkövön… in French)

Portre of Füst Milán

Egy egyiptomi sírkövön… (Hungarian)

Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én?

S vajjon kinek kiáltok én?

S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt?

S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el?

S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében,

Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább,

Mint nagy viharban kis hullámfodor?

 

S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg,

Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó?

S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én,

Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

 

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?

S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat

S hogy szenvedéseteknek őse én valék!

S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor,

 

Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések

S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön,

Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós,

Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén

S szellemszemekkel látja társát ott alant,

Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét

S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez

Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!



PublisherFekete Sas, Budapest
Source of the quotationFüst Milán összes versei

Sur une stèle égyiptienne (French)

Je vis et je crie pour que tu m'entendes,

mais combien de temps clamerai-je encore?

Et qui donc est-ce que j'appelle?

Les siècles sauront-ils qu'un homme ici vécut?

Et mon cri de douleur dans la forêt des siècles

Ne va-t-il pas errer, ne va-t-il pas mourir?

Roulera-t-il encore sur l'océan des temps,

Fût-ce aussi faiblement

Qu'une légère écume au creux de l'ouragan?

 

Qui donc est-ce que j'appelle,

Si nul ne comprend ce cri,

Si nul ne comprend ce que j'ai appris,

Ce que j'ai souffert et ce que j'ai vu?

 

Pourquoi parler, ne pas me taire?

Pourquoi toute une vie clamer ma douleur éternelle, clamer

Que de votre souffrance je suis l'ancêtre?

Pourquoi, postérité maudite, dois-je te demander

L'aumône d'un regard vers l'arrière, venu

 

De la forêt des temps, des souffrances, des grands orages

A travers les eaux, les brouillards.

Pense à moi un instant, comme un marin qui glisse

Le long du gouffre noir dans la tempête,

Et voici que du fond de l'océan lui apparaît son compagnon:

Sur un oreiller d'algues il a posé sa tête fatiguée,

Il serre doucement sur son cœur las

Son unique trésor: la nuit à n'en plus finir.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.c3.hu/~eufuzetek/fr

minimap