Faludy György: La ballata della morte (A haláltánc ballada in Italian)

Portre of Faludy György

A haláltánc ballada (Hungarian)

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang - "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!


PublisherMagyar Világ
Source of the quotationFrançois Villon balladái Faludy György átköltésében

La ballata della morte (Italian)

Lo zar stava seduto. Tra i capelli folti,
le sette stelle di un diadema.
In ginocchio, l’adoravano i popoli schiavi,
sul suo ombelico il Gran carro girava,
il disco lunare sulla spalla sinistra,
come lanterna: Ma sotto il trono
del re, il pagliaccio piangeva:
“Perché piangi - lo sgridò il re” - buffone,
non c’è cuore che la mia spada non trafigga,
la terra è mia”. Come fu sera, uno scheletro
barcollante davanti a lui si presenta,
e lo soffiò via come un granello di sabbia.
- Come un despota, abbiamo vissuto tutti,
gli anni son volati, come i minuti
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Alla finestra del goto il Dottore piangeva:
“Signore, il tuo nettare dove cresce,
che per tutti tormenti è un toccasana,
che tutti sofferenti guarisce?”
La porta si aprì: un maestro smilzo,
danzando tutta la stanza attraversò,
tenendo in mano un calice di piombo,
il suo vino senza colore, offrendo:
“Bevi, il liquido è fresco, inebriante,
non c’è ferita, che non sani con la cicatrice,
bevi fratello dal calice profondo,
solamente il primo sorso è asprigno.
Imbranati eravamo tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Il Bambino, stava al parapetto del pozzo,
nella sua camicetta di tela lacera,
con le scarpette rosse, vide il proprio viso,
laggiù nel’acqua, che al gioco lo invitava:
… se vieni: di sera, dalla Sorella Luna,
avrai il berretto pien' di caramelle,
ad ogni aurora di color rosa,
giocherem' a saltar cavallino, con le rane.
“Arrivo!” – disse, e l’acqua del pozzo,
gli impastò, di bavosa conferva, la pancia,
mentre la Morte sghignazzando,
le scarpette rosse alla madre, restituiva.
Come gli stolti, giocavamo tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Allo specchio rotto si ammirava la Battona:
“I miei capelli son ancor' di colore rosso,
com’è, che della vecchia compagnia
dissoluta, non mi cerca più nessuno?
Grembo mio, ai baci bollenti brama
il capezzolo del seno è ancora duro…”
Attraverso la finestra, sghignazzando,
entrò l’ultimo sposo:
“opplà, Sara, su, per un giro di danza,
al banchetto dei tuoi amori morti,
che si festeggi oggi, il convito nuziale, sulla
gloria del tuo basso ventre, appassita.
Ci voltolavamo nella lussuria tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

La notte copre i tetti delle case,
dalla macchia risuona la voce della civetta,
quando s’incammina il Banchiere,
per seppellire il suo oro, sporco di sangue.
All’incrocio, con la mazza di ferro,
l’aspettarono sette demoni e la Morte;
sfilando la sua spada, lo scheletro
gli sussurrò: dimmi, somaro,dimmi
perché continui a difendere il tuo denaro?
Morirai, e il tesoro te lo porto via,
al posto del tesoro, sarai tu, a esser sepolto,
e non sarai più dissepolto da nessuno.
Trafficanti eravamo tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Sui cuscini dorati stava seduta, la Dama,
urlava piangendo:” non ancora, non ancora”
ma lui l’aveva oramai presa,
per le sue anche snelle di linea gotica,
“concedimi un altro bacio languido,
un altro vestito tempestato di perle,
concedimi un altro bacio lascivo,
un’altra notte d’amore” –
lui, sul petto, una macchia laida le dipinse,
che cresceva come una cancrena,
il corpo bianco di lei sulle spalle prese,
e continuò a portarla, a portarla.
- Imbolsiti oziavamo tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Presso il fuoco sostava l’Alchimista,
guardava l’orologio, il tempo scaduto.
“Dio o diavolo, solo un giorno ancora,
affinché possa risolvere il mistero,
il mistero grande, il definitivo,
verso di cui mi portarono mille accenni,
solo un giorno ancora, io lo risolverò,
lo risolverò, domani fino al tramonto.”
“Non risolvi” – disse la voce –“ non risolvi”
mettendogli, sulla spalla, la sua mano
ghiacciata, finché l’alambicco scoppio:
“Andrai a dormire adesso, come gli altri.”
Pantomima praticavamo tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti,
con la rugiada del tuo sangue versato,
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Con le squille della peste, arrivò la Morte,
la Domenica di Pasqua,
davanti il duomo di Reims, per la vite
afferrò, il vescovo pasciuto:
“Questo canto, per te avevo composto,
andiamo, gransignore! La mia squilla suona,
sia tu un Papa, un profeta, vestito
dalla nebbia rosata del aurora,
sia tu un vescovo santo, o un laido eretico,
colui che sul rogo brucia,
puoi dir messa,qui di sotto - lassù, io riderò
sulla torre del duomo mutilato.
Eravamo dei bacchettoni tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti,
con la rugiada del tuo sangue versato,
Principe Gesù, abbi pietà di noi.

Il vecchio contadino sapeva già e l’aspettò,
verso l’ora del tramonto, nel cortile:
“Il nostro corpo ingobbito non ha prezzo,
tanto moriremo come le bestie!
Fratello falciatore! La nostra terra è magra!
ti supplico fammi solo un piacere:
se mi porti con te, spargi il mio corpo,
là fuori sui campi, come letame!”
Lui fece il segno di sì, e lo portò piano,
e lo spargeva, e lo spargeva dappertutto,
come fa il seminator’ con il grano,
o il vento autunnale col papavero.
- Torniamo alla terra tutti quanti,
gli anni son volati, come i minuti,
con la rugiada del tuo sangue versato
Principe Gesù, abbi pietà di noi.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap