Faludy György: At the Hungarian border (Magyarország, a határon in English)

Portre of Faludy György

Magyarország, a határon (Hungarian)

Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte. Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben. Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?
Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett: olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?
Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba. Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal.  Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre. Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte. Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”, súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!” kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal, a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen. Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta, majd fiókjába csapta az útleveleinket. – „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett: – „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.” – „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától. De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.” Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál. – „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.” – „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.” – „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.
Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.

(Magyarországon, 1946–1950)



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.jadox.pim.hu/jetspeed

At the Hungarian border (English)

We arrived by bus. Across the dirty road lay a log in the mud. It marked the new border We joined the birchtrees in the light fog. Would I laugh, or cry, or fear, for I had returned home?
My hands were clammy and shaking, my face was burning: Does chepa pleasure await me or some furious fate?
A soldier in rags motioned us into the barracks. We were in the front row. Behind a cheap desk sat a Russian sergeant with a fat, pock-marked face. He acted as if we were not there, all thirty-six of us. Before him lay a newspaper printed in Cyrillic. He looked at it but did not read it. Twenty minutes passed. I cleared my throat. "Don't provoke him, Georg," someone cautioned. At last the Russian swept the newspaper away and looked at my wife. "A bourgeois, and beautiful, too!" he exclaimed in a glee, in tolerably good Hungarian, amid the icy silence. I almost felt some compassion for him as I shoved the two passports his way. They had been issued in Washington by the new Hungarian ambassador himself in a little celebration that made us happy. That was two months ago. The Russian sergeant's fat eyelids crooped over the pupils of both eyes as he slowly scrutinized the documents. Then he threw the two passports into the drawer of the desk. "I want them back!" I protested. He waved his hand airily: "Patience, be patient. We want them for now. In Budapest you may request the - after your prison sentence." "You are sending me to prison?" I joked. "I did not expect this. Why not inform me of the charge against me." He lifted his little finger, the way one speaks to a naughty boy,  "You go to jail because you were in Hitler's army." "I served with the U.S. Army." I said and began to shake with fury. "I never fought in the Nazi army." "Americans? Nazis? It's all the same to us.
Now go," he said, and beckoned the next couple.

Hungary, 1946-1950



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://forum.streamload.hu/index.php?topic=47291.0

minimap