Faludy György: Mandelstam by the Fence (Mandelstam a kerítésnél in English)

Portre of Faludy György

Mandelstam a kerítésnél (Hungarian)

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

nem messze a szögesdrótkerítéstől

a már-már lombjavesztett erdő szélén,

a lila forrás gödrénél, ahol

kiestem mindjárt a rab szerepéből,

mikor az őszi avarra hajoltam

térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

A vadgesztenyelevelek bús-barnán

feküdtek; az elmúlás vasalója

kisimította őket; széleiknél

már foszladoztak, még csak az erek

cérnája tartott. A tölgylevelek

is mind hanyatt dőltek, de pár piros

és zöld foltot megőriztek, vénségük

s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

felhólyagoztak, mint a sűrű kása

a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

hogy nem a szellők vitorlái már.

Aztán két, csónakmódra összegörbült

apró levél, mint két virágszirom,

az egyik okkersárga, rózsaszín

a másik; ezek túl korán estek le;

honnét? tán az alig galamb-magas

tar bokrocskáról öt lépésnyire.

A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

egymáshoz ért, mintha nem tartanék

semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,

elpárolognak még az éjszaka.

S az ovális, szalonnabőrszínű

kemény levélkék, meg a citromsárgák

a kátrányszínű csíkokkal, császári

zászlók a múltból a vadkörtefáról.

A többi nem mutatta felszínét

a pusztulásnak; összecsavarodtak,

mint a szivar borítólevele,

kis hengerek, csövecskék, múmiák;

hozzáértem az egyikhez; görögni

kezdett a lejtőn; a többi utána

a tányérforma mélyedés felé, hol

egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

hajoltam még egyszer, magamba szívtam

az erdei tömegsír illatát

és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

csillag szikrázott az ágak között.

Még itt is mennyi szépség vesz körül,

sóhajtottam s megpillantottalak,

Oszip Mandelstam.

 

A kerítés mellett

álltál kalappal és rövid kabátban.

A tüskésdrót átlátszott testeden;

arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

gondoltam rád még ott kint, ágyamon,

ha kivert a verejték s a hideg

falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

és ha ébredtem itt a vérebek

csaholására szalmazsákomon.

Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

Nem szívest szólok erről, hencegésnek

hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

és egyedül mi ketten, kik Sztálin

ellen saját portáján verset írtunk.

Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

(nyugodtan merek nevedben beszélni:

ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

már akkor is féltünk, mikor a vers

eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

remegni, mikor kész volt s észrevettük,

hogy lényünk szerves része lett, húsunk

és vérünk; és elkapdostuk szemünket

a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

az életet és íróasztalunknál

lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

Megemelted a karod? Mit szeretnél

még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

a verseinket, meggondolás nélkül,

talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

minket úgyis, nemcsak azért, amit

írtunk, de azért is, amik vagyunk.

És nemcsak féltünk, de örültünk is,

hogy végre akadt, ki megírja őt,

Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

ragacsos grúz borokat csámcsogó,

két lábon járó fekete halált,

a népek hullahegyen ülő atyját,

a szárazölű szadistát, kinek

ágyéka helyett az agya sül el.

De mit beszélek néked az élőről,

mikor egymásnak többet mondhatunk,

egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

egy táborban a tajgán, messze fenn

Szibériában s verset írsz a szörnyű

munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

Mért nem felelsz?

 

  Kongatták a kolompot

bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

de közben visszanéztem még néhányszor.

Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

előtt állt kalappal s rövid kabátban.

Testén keresztül szögesdrót futott.

 

(Recsk, 1951)



Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationDIA

Mandelstam by the Fence (English)

Osip, you made me jump… Here I was squatting

near to the barbed-wire fence that runs along

the edge of this autumn woodland nearly bereft

of foliage, by the bed of a purple spring,

where I shed my role as a prisoner as soon as I

bent over the carpet of leaves beside my knees.

What wealth, what plenitude of colours and shades!

The melancholy brown of the horse-chestnut leaves

stretched out, their wrinkles straightened out, reshaped

by the smothering-iron of time, disintegrating

already in places but held together still

by networks of thread-like blood-vessels. Lying supine,

the leaves of oak trees still retained their spots

of green and red, reminders of bygone youth

and age, and here and there their surfaces blistering

like thickening porridge stirred on a cooking stove,

perhaps protesting the end of their sailing days

or mourning their flight with every passing breeze.

And then… two tiny leaves bent and conjoined

and shaped like flower petals or maybe a barge,

one ochre-yellow and the other pink;

they must have fallen prematurely – but

from where? that leafless bush, I guessed, five paces

away, the one hardly taller than a dove.

I gently picked the pink one by two fingers

but did not sense a substance held between them.

Such leaves do not disintegrate, I mused,

they surely would evaporate tonight.

…And also hard and oval little leaves,

and others coloured like a bacon rind,

and tar-streaked, lemon-yellow leaves, like bygone

imperial flags, shed by a wild pear tree.

The other leaves did not expose the surface

of mass destruction; many twisted up

to take the shape of tidy cigar wrappers,

or cylinders or tubes or mini-mummies;

I touched one, it rolled down along the slope

towards the shallow basin of the spring, 

and many others fell in line behind it

until they stopped and huddled. Then I bent 

down over their communal grave once more,

inhaled the heady, sylvan scent of death 

and I rose. The sky was blue; the Evening Star 

shone through the branches. Even here, I sighed,

I am surrounded by such gifts of splendour,

and that was when I saw you standing there,

you, Osip Mandelstam.

 

                               Beside the fence

you stood in your short jacket, with hat on. 

The barbed wire fence was visible through your body.

Your face was very pale and fresh and calm.

I knew that you would visit me. How often

I’d thought of you, at home, in bed, when I

lay drenched in sweat and tried to calm myself 

by stroking my cool walls with my damp hands! and

how many times on my straw mattress here

when I am woken by the howl of bloodhounds!

Our destiny is one. We’ve much in common…

I do not like to bring this up, it may

sound bragging, still we two, and we two alone,

have dared to raise our voice in public poetry 

to challenge Stalin in his own domain.

Why did you frown? I know we were not brave

(I take the liberty of speaking for you

as we have shared one fate) we were not brave:

no, we were scared when we conceived our poems

and trembled while committing them to words

and we grew really desperate when the works 

were finished and we found that they’d become 

integral parts of us, our flesh, our bones… 

Our images scared us from every mirror,

our constant fear drained out our very life-force

and, at our desks, we sat with shaking ankles

imagining them dangling in the air.

You raised your arm… what would you like to add?

I know. That this was very far from all.

That we were not just frightened, that we also

distributed our poetry, risking all, 

perhaps as we perceived a hundred signs

that – verse or no verse – we would disappear

whatever we would do or fail to do,

not just for what we wrote, but who we were.

And we were not just scared, we were delighted

that some had at long last described our Genghis,

our linguist with the moustache of a cockroach,

the father of the nations gulping sickly

red Georgian wines upon a throne set high

on corpses… this our arid, walking death

whose orgasms explode not in his flesh

but in his cruel, calculating skull.

 

But why do I go on about the living

when you and I have so much more to say

as one corpse to another?... Or are you alive 

in far Siberia in a camp, composing 

verse after your dreadful daily load of labour?

How can you bear it? Or, have you surrendered?

Have you been beaten, worked or frozen to death?

Why don’t you answer?

 

                     Then the bell was sounded –

time for inspection, and I had to run

at once to try to make up for my absence. 

Occasionally, I looked back. I thought 

he might be gone. But no. He stood before 

the fence in his short jacket and his hat, 

barbed wire visible across his torso.

 

(Recsk slave labour camp, Hungary, 1951)


Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationwww.newenglishreview.org

minimap