Faludy György: Mandel’štam appresso il reticolato (Mandelstam a kerítésnél in Italian)

Portre of Faludy György

Mandelstam a kerítésnél (Hungarian)

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

nem messze a szögesdrótkerítéstől

a már-már lombjavesztett erdő szélén,

a lila forrás gödrénél, ahol

kiestem mindjárt a rab szerepéből,

mikor az őszi avarra hajoltam

térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

A vadgesztenyelevelek bús-barnán

feküdtek; az elmúlás vasalója

kisimította őket; széleiknél

már foszladoztak, még csak az erek

cérnája tartott. A tölgylevelek

is mind hanyatt dőltek, de pár piros

és zöld foltot megőriztek, vénségük

s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

felhólyagoztak, mint a sűrű kása

a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

hogy nem a szellők vitorlái már.

Aztán két, csónakmódra összegörbült

apró levél, mint két virágszirom,

az egyik okkersárga, rózsaszín

a másik; ezek túl korán estek le;

honnét? tán az alig galamb-magas

tar bokrocskáról öt lépésnyire.

A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

egymáshoz ért, mintha nem tartanék

semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,

elpárolognak még az éjszaka.

S az ovális, szalonnabőrszínű

kemény levélkék, meg a citromsárgák

a kátrányszínű csíkokkal, császári

zászlók a múltból a vadkörtefáról.

A többi nem mutatta felszínét

a pusztulásnak; összecsavarodtak,

mint a szivar borítólevele,

kis hengerek, csövecskék, múmiák;

hozzáértem az egyikhez; görögni

kezdett a lejtőn; a többi utána

a tányérforma mélyedés felé, hol

egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

hajoltam még egyszer, magamba szívtam

az erdei tömegsír illatát

és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

csillag szikrázott az ágak között.

Még itt is mennyi szépség vesz körül,

sóhajtottam s megpillantottalak,

Oszip Mandelstam.

 

A kerítés mellett

álltál kalappal és rövid kabátban.

A tüskésdrót átlátszott testeden;

arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

gondoltam rád még ott kint, ágyamon,

ha kivert a verejték s a hideg

falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

és ha ébredtem itt a vérebek

csaholására szalmazsákomon.

Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

Nem szívest szólok erről, hencegésnek

hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

és egyedül mi ketten, kik Sztálin

ellen saját portáján verset írtunk.

Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

(nyugodtan merek nevedben beszélni:

ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

már akkor is féltünk, mikor a vers

eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

remegni, mikor kész volt s észrevettük,

hogy lényünk szerves része lett, húsunk

és vérünk; és elkapdostuk szemünket

a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

az életet és íróasztalunknál

lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

Megemelted a karod? Mit szeretnél

még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

a verseinket, meggondolás nélkül,

talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

minket úgyis, nemcsak azért, amit

írtunk, de azért is, amik vagyunk.

És nemcsak féltünk, de örültünk is,

hogy végre akadt, ki megírja őt,

Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

ragacsos grúz borokat csámcsogó,

két lábon járó fekete halált,

a népek hullahegyen ülő atyját,

a szárazölű szadistát, kinek

ágyéka helyett az agya sül el.

De mit beszélek néked az élőről,

mikor egymásnak többet mondhatunk,

egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

egy táborban a tajgán, messze fenn

Szibériában s verset írsz a szörnyű

munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

Mért nem felelsz?

 

  Kongatták a kolompot

bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

de közben visszanéztem még néhányszor.

Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

előtt állt kalappal s rövid kabátban.

Testén keresztül szögesdrót futott.

 

(Recsk, 1951)



Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationDIA

Mandel’štam appresso il reticolato (Italian)

Osip, ora mi hai fatto trasalire. Stavo qui

accovacciato, non lontano dal reticolato

di filo spinato, al bordo del bosco quasi

del tutto spoglio, presso la fossa della sorgente

color lilla, dove, appena mi son chinato,

sul fogliame secco, vicino le mie ginocchia,

persi subito il ruolo del prigioniero.

Quanti colori, quante sfumature! Le foglie

del ippocastano giacevano mestamente brune;

il ferro da stiro della decadenza le aveva

spianate; ai bordi si sfilacciavano già,

solo le vene tenevano ancora. Anche

le foglie della quercia son tutte capovolte,

conservando qualche macchia rossa

e verde, come ricordo della loro gioventù

e vecchiaia, qua e là si son svescicate,

come polenta densa sul fuoco, quasi

per protesta, per non esser più le vele

del zefiro. Poi, due piccole foglie avvoltolate

a forma di barca, sembrano due petali,

uno giallo ocra, l’altro rosa; questi

son cadute troppo presto; da dove?

Forse dal cespuglietto spoglio, alto

malapena un palmo, distante cinque passi.

Presi in mano il rosa; le mie dita

si toccavano, come se non tenessi

niente, questi non si decompongono,

meditavo, si evaporano come la notte.

E le foglioline ovali, dure, di color

cotenna, e quelle color giallo limone

con le striature color catrame, bandiere

imperiali del passato, del pero selvatico.

Le altre non rivelavano alla decadenza

la superficie; si accartocciavano,

come la foglia di copertura del sigaro,

piccoli cilindri, tubicini, mummie;

avevo toccato uno; incominciò a

rotolare sul pendio; tutte le altre appresso,

verso un avvallamento a forma di piatto,

dove si fermarono stringendosi insieme.

Mi chinai su di loro un’altra volta,

aspirai profondo l’odore boschiva della

fossa comune e mi alzai. Il cielo era azzurro;

la stella serale brillava tra i rami.

Quanta bellezza mi circonda perfino qui,

sospirai, e mi accorsi della tua presenza,

Osip Mandel’štam.

 

Stavi fermo appresso il recinto

con il cappello e con giacchetta corta addosso.

Il filo spinato traspariva attraverso il tuo corpo;

avevi il viso bianco, giovane e calmo.

Lo sapevo che mi avresti fatto visita. Quante

volte t’avevo pensato, ancora là fuori, sul mio

letto, se sudavo freddo e col palmo molliccio

tastavo la parete fredda, e qui, quando mi svegliavo

sul mio pagliericcio all’abbaiare dei cani segugi.

Tante cose ci legano, il nostro destino e lo

stesso! Di questo non parlo volentieri,

suona come smargiassata, eppur siamo

noi due, solamente noi due, che avevamo

scritto poesie contro Stalin, sul suo podere.

Perché quel gesto? Lo so, non eravamo

coraggiosi, (oso parlare tranquillamente

a nome tuo: avevamo vissuto le stesse cose)

non eravamo coraggiosi, avevamo paura

perfino quando la poesia c’è venuta in mente,

e tremavamo mentre lo scrivevamo;

ma a tremare per davvero, avevamo cominciato

quando fu finita e avevamo notato, che è

diventata parte integrante del nostro essere,

nostra carne e sangue; distoglievamo gli occhi

dai specchi, perché avevano aspirato la nostra

vita, e presso la nostra scrivania avevamo

cominciato a dondolare le nostre caviglie tremanti.

 Avevi alzato il braccio? Cosa vorresti

aggiungere a ciò che avevo detto?

Che non avevamo soltanto paura. Le poesie

diffondevamo pure, senza considerazione,

forse perché, da cento segnali potevamo capire,

che - indipendentemente della poesia - ci avrebbero

liquidato comunque, non solo per quel che

avevamo scritto, ma per ciò che siamo.

E non avevamo solo paura, ma gioivamo pure,

che finalmente è stato trovato colui, che di lui,

del Gengis, scrive, del linguista, dai baffi di

grillotalpa, appiccicosi vini gregoriani biascicante,

su due gambe camminante morte nera, del padre

dei popoli seduto sulla montagna di cadaveri,

del sadico, dal grembo avvizzito, a cui al posto

del basso ventre, e il cervello che fa cilecca.

Ma perché ti parlo del vivente, quando

possiamo dire molto di più l’un all’altro,

un morto all’altro. O sei ancora in vita,

in qualche campo nella taiga, lassù lontano

in Siberia, e scrivi poesie dopo quel lavoro

atroce? Come fai a resistere? O ti sei arreso,

sei morto di fame, ti hanno ammazzato?

Perché non rispondi?

 

Avevano suonato

il campanaccio per il rientro. Cominciai subito

a correre, prima che scoprano la mia sparizione,

guardandomi indietro ogni tanto. Credevo fosse

andato via. Ma no. Stava fermo davanti al recinto

con il cappello e la giacchetta corta addosso.

Filo spinato correva attraverso il suo corpo.

 

*(Recsk, 1951) –

Campo di lavoro forzato sul territorio ungherese,

tra il 1950 e 1953.

 

*Osip Ėmil'evič Mandel'štam,

(Varsavia, 15 gennaio 1891 – Vladivostok,

27 dicembre 1938) è stato un poeta, letterato

e saggista russo. Morì nel gulag di Vtoraja rečka

presso Vladivostok.

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap