Faludy György: Monologue on Life and Death (Monológ életre halálra in English)

Portre of Faludy György

Monológ életre halálra (Hungarian)

Úgy mint az őrült szerető szeret 

vizes fejjel, beomló ég alatt 

taposni őszi fasor avarán: 

e földön úgy szerettem járni én. 

Vagy mint utas idegen városokban, 

ki első este sétaútra megy, 

ide-oda fut, néz, nem tud betelni, 

megizzad s boldog révületben érzi, 

hogy álmainak városába ért, 

hol minden új: a kirakatok fénye, 

a kávéházi italok színe, 

a sok sétáló – mintha ünnep volna – 

s a szabadság vad kakukkfű-szaga 

s vágyik maradni már itt mindörökre – 

mint ő, úgy voltam e világgal én. 

 

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, 

páratlan, ritka s múló fenomén. 

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, 

először és utólszor látod ezt.” 

Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel 

és szóval láttam, mintha reggelig 

meg kéne halnom – és mindezt azért, 

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen 

nem lesz barát, se bor, se ébredés. 

Érez így más is, de agyába gyűri. 

Ám én a homlokomban hordtam ezt. 

Súgólyukából tudatom csak egyre 

fenyegetődzött: „Minden elmúlik.” 

S e szikra itt a nemlét vasfogói 

között, a lét csodája, hogy vagyok, 

a pusztulás fogatlan állat-ínyén 

még felvillanó szentjánosbogár, 

az ellentétek izzó sistergése 

s az elmúlás örökös, csontig vájó 

tudata: ezek adtak életemnek 

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, 

ezek tettek bolonddá, mámorossá, 

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó 

kastélyt a puszta létből énelém. 

 

Ittasan a föld egyszeri borától, 

reáfonódva, úgy öleltem át 

minden fogalmat, tárgyat és személyt, 

mint részegek a lámpaoszlopot. 

Így lett világom szép. A csillagég 

gobelinekkel tapétás múzeum, 

a tér három dimenziója körben 

élmény-bálákkal telt raktár, ahol 

órám számlapja tizenkét személyes 

terített asztal s másodperceim 

nehéz mézcseppek csöppenései. 

Így lettem én a föld szerelmese, 

a nagy rajongó, felhők Rómeója, 

holt városok alatt a trubadúr, 

gót csipkedíszek faragója rímben 

s éjféli fürdés pogány ünnepének 

mezítlen papja, míg időm lejárt 

s eltűntem én, a múló fenomén 

a fenomének örök tengerén. 
 
(Recsk, 1952)


Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationhttp://www.nagel.hu/faludy-gyorgy/monolog-eletre-halalra.php

Monologue on Life and Death (English)

Like some crazed lover kicking up the leaves

along an avenue of autumn trees

with tousled hair beneath a falling sky,

that’s how I loved to walk upon this earth.

Or like some traveler in a foreign city

who takes an evening stroll upon arrival,

one who looks hither, thither, starved for more

and, in a heated, happy trance, discovers

that very city of one’s secret dreams

where all is new: the lit up shop displays,

the colours of the drinks in coffee-houses,

the throngs of people  – were they celebrating? –

the wild thyme scent of freedom in the air…

a city one would never want to leave:

like such a traveler, so I viewed the world.

 

I knew that everything is but a fleeting 

phenomenon that never can recur.

When I saw butterflies flit by, I thought,

Look well, you’ll never see these ones again.

And when I wined with my good friends, I shared

with them my heart and thoughts and words as though 

I had to die before the dawn – because

I’d always feared the morning when there would be

no friends, no wine and no awakening.

I knew that others also knew that fear: they 

suppressed it, and I bore it on my brow

while, whispering from its prompter’s box, my mind

kept warning me that Everything must end, that 

my life was but a spark, a miracle

between the iron tongs of lifeless time,

a flash emitted by a firefly

perched on the hollow palate of decay,

an incandescent hiss of opposites…

This visceral, perpetual awareness

of my mortality endowed my life

with flavours, colours, magic and delight, 

inspired and exhilarated me, 

enraptured me and conjured up before me

a fairy castle from my bare existence.

 

Intoxicated on the planet’s finite,

once only gift of wine, I came to hold 

each notion and each object and each person

as drunkards would embrace and cling to lampposts.

My world thus came alive: the firmament

displayed for me a tapestry of light,

the three dimensions of my space became 

a storehouse packed with bales of rich adventures, 

the face of every clock a banquet table

set for twelve diners, and my passing moments

the dripping of the heavy drops of honey.

And I became a lover of the earth,

a fervent, roaming Romeo of clouds,

a troubadour beneath dead city walls

still carving Gothic ornaments in rhymes,

a bare priest at pagan rites of midnight bathing

…till time was up, and I have disappeared,

a passing, brief phenomenon, within

the timeless ocean of phenomena.

 

(Recsk slave labour camp, Hungary, 1952)


Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationThomas Ország-Land

minimap