Faludy György: Monologo per la vita e la morte (Monológ életre halálra in Italian)

Portre of Faludy György

Monológ életre halálra (Hungarian)

Úgy mint az őrült szerető szeret 

vizes fejjel, beomló ég alatt 

taposni őszi fasor avarán: 

e földön úgy szerettem járni én. 

Vagy mint utas idegen városokban, 

ki első este sétaútra megy, 

ide-oda fut, néz, nem tud betelni, 

megizzad s boldog révületben érzi, 

hogy álmainak városába ért, 

hol minden új: a kirakatok fénye, 

a kávéházi italok színe, 

a sok sétáló – mintha ünnep volna – 

s a szabadság vad kakukkfű-szaga 

s vágyik maradni már itt mindörökre – 

mint ő, úgy voltam e világgal én. 

 

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, 

páratlan, ritka s múló fenomén. 

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, 

először és utólszor látod ezt.” 

Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel 

és szóval láttam, mintha reggelig 

meg kéne halnom – és mindezt azért, 

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen 

nem lesz barát, se bor, se ébredés. 

Érez így más is, de agyába gyűri. 

Ám én a homlokomban hordtam ezt. 

Súgólyukából tudatom csak egyre 

fenyegetődzött: „Minden elmúlik.” 

S e szikra itt a nemlét vasfogói 

között, a lét csodája, hogy vagyok, 

a pusztulás fogatlan állat-ínyén 

még felvillanó szentjánosbogár, 

az ellentétek izzó sistergése 

s az elmúlás örökös, csontig vájó 

tudata: ezek adtak életemnek 

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, 

ezek tettek bolonddá, mámorossá, 

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó 

kastélyt a puszta létből énelém. 

 

Ittasan a föld egyszeri borától, 

reáfonódva, úgy öleltem át 

minden fogalmat, tárgyat és személyt, 

mint részegek a lámpaoszlopot. 

Így lett világom szép. A csillagég 

gobelinekkel tapétás múzeum, 

a tér három dimenziója körben 

élmény-bálákkal telt raktár, ahol 

órám számlapja tizenkét személyes 

terített asztal s másodperceim 

nehéz mézcseppek csöppenései. 

Így lettem én a föld szerelmese, 

a nagy rajongó, felhők Rómeója, 

holt városok alatt a trubadúr, 

gót csipkedíszek faragója rímben 

s éjféli fürdés pogány ünnepének 

mezítlen papja, míg időm lejárt 

s eltűntem én, a múló fenomén 

a fenomének örök tengerén. 
 
(Recsk, 1952)


Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationhttp://www.nagel.hu/faludy-gyorgy/monolog-eletre-halalra.php

Monologo per la vita e la morte (Italian)

Come un amante folle ama camminare

sulle foglie secche sul viale autunnale,

con la testa bagnata, sotto il cielo cascante:

così amavo io camminare sulla terra.

O come un viaggiatore nelle città straniere,

che la prima sera s’avvia a far la passeggiata,

corre su e giù, guarda, non si sazia mai,

si accalda e in un’estasi felice avverte,

che è giunto nella città dei suoi sogni,

dove tutto è nuovo: la luce delle vetrine,

i colori delle bevande nelle caffetterie,

i molteplici passeggiatori – che par festa –

il profumo selvaggio di timo della libertà,

e aspira di rimanere qui per sempre –

come lui, così consideravo io questo mondo.

 

Io lo sapevo: qui è tutto nuovo, non ricorrente,

unico, raro e passeggero fenomeno.

Se volava una farfalla, mi dicevo: ”Guardala

per bene, la vedi per prima e l’ultima volta.”

Se sbevazzavo con un amico, ero così

lieto di vederlo, come se dovessi morire

prima dell’alba, e tutto questo, perché

l’alba la temevo sempre, ove non ci sarà

più amico, ne vino, e nemmeno risveglio.

Anche altri sentono così, ma lo reprimono.

Io invece lo portavo dentro la mia fronte.

La mia coscienza minaccia continuamente

dalla sulla cuffia: “Passerà tutto.”

E questa scintilla tra le pinze di ferro della

non esistenza, il miracolo dell’esistenza,

che io esisto, una lucciola ancora balenante

sulla gengiva senza denti della decadenza,

il friggere rovente della contrapposizione

e la coscienza del, sino all’osso penetrante,

eterna dipartita: questi donavano sapore,

colore, piacere e gloria alla mia vita,

questi mi resero pazzo, inebriato,

e questi evocavano davanti a me

il castello fatato dalla mera esistenza.

 

Inebriato dal vino antico della terra

abbracciai ogni concetto, oggetto

e individuo, avvolgendoli, come gli

ubriachi avviluppano i pali della luce.

E’ così, che il mio mondo divenne bello.

Il firmamento un museo tappezzato d’arazzi,

le tre dimensioni dello spazio intorno

un deposito pieno di balle d’avventure,

dove il quadrante del mio orologio è un

tavolo allestito per dodici, i miei secondi,

gocciolio delle pesanti gocce di miele.

Così son diventato l’amante della terra,

il grande esaltato, Romeo delle nuvole,

il trovatore sotto le città morte,

intagliatore degli ornamenti gotici in rime,

il prete nudo della festa pagana del bagno

a mezzanotte, finché il mio tempo s’è

esaurito ed io son svanito, fenomeno

passeggero sul mare eterno dei fenomeni.

 

 

*(Recsk, 1952) –

Campo di lavoro forzato sul territorio ungherese,

tra il 1950 e 1953.

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap