Faludy György: Impara questa mia poesia (Tanuld meg ezt a versemet in Italian)

Portre of Faludy György

Tanuld meg ezt a versemet (Hungarian)

Tanuld meg ezt a versemet 
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn 
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reám
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet!



Uploaded byTóth Ágnes
PublisherMagyar Világ
Source of the quotationVersek
Publication date

Impara questa mia poesia (Italian)

Impara questa mia poesia, perché
questo libro per quanto ti apparterrà?
Se è tuo, lo prenderanno in prestito,
a Hegyeshalom lo confischeranno,
nella biblioteca viene smarrito,
e se no: la sua carta è cosi scadente,
s’ingiallisce, si strappa, si rompe,
s’essicca, si gonfia, si dissolve,
prende fuoco spontaneamente,
ne bastano duecentoquaranta gradi –
cosa pensi, com’è rovente la città
mentre dal fuoco viene divorata?
Impara questa mia poesia.
 
 
Impara questa mia poesia, perché
presto non ci saranno più libri,
niente più rime e niente più poeti,
per la tua macchina niente benzina,
mancherà il rum, per poterti sbronzare,
dacché il bottegaio non apre neppure,
dei tuoi soldi potrai anche far a meno,
s’avvicina sempre di più il momento,
quando al posto dell’immagine,
lo schermo, raggi mortali trasmette,
poiché ad aiutarti non ci sarà nessuno,
ti renderai conto, che è tuo soltanto,
quel che dietro la tua fronte è celato.
E là, che mi devi concedere spazio.
Impara questa mia poesia.
 
Impara questa mia poesia,
e recitala, quando tutti i mari, dalla
liscivia putrefatti, esonderanno,
e ormai il vomito dell’industria
copre ogni palmo della terra,
come la bava della lumaca,
se tutti i laghi avranno ucciso,
e con le stampelle arriva il degrado,
sugli alberi marciscono le foglie,
dalla sorgente gorgoglia la peste,
e ti ricoprirà di cianuro il vento serale:
se indosserai la maschera antigas,
potrai recitare questa mia poesia.

Impara questa mia poesia, mi darà
la possibilità di farti compagnia.
Forse, sopravvivrai al millennio,
e per un paio d’anni tornerà il sereno,
dacché la vendetta furiosa dei germi
alla fin fine, malgrado tutto, fallisce,
e insaziabili scaglioni della
tecnologia muovono più forza,
che tutto il nostro mondo –
dalla tua memoria ripesca queste
righe e canticchiale un’altra volta
insieme a me: chissà che fine
hanno fatto la bellezza e l’amore?
Impara questa mia poesia.
 
 
Impara questa mia poesia, quando
non ci sarò più, ti farà compagnia,
se la casa dove vivi ti sarà di peso,
perché manca l’acqua e riscaldamento,
e parti alla ricerca di un coviglio,
per procurarti semi, germogli e amento,
trovare l’acqua, rimediare una clava,
estorcerla, se non trovi terra libera,  
a mangiar l’uomo dopo averlo ucciso –
lascia che là cammini insieme a te,
sotto le rovine, sopra le rovine,
e ti sussurri: morto apparente, dove
credi d’andare? Appena avrai lasciata
la tua città, sarai solo un’anima persa.
Impara questa mia poesia.
 
E’ possibile anche, che lassù non
esista più alcun mondo, e tu in fondo
al bunker ti poni la seguente domanda:
quanti giorni ancora, finché attraverso
la lastra di piombo e di cemento
riuscirà a penetrare l’aria avvelenata?
che pro è servito, n’è valsa la pena?
Come posso alleviare le tue pene,
se il conforto, quello vero, non esiste.
Ammettere forse, che per tutti questi
anni, alla luce del sole e di notte,
sempre e solamente a te pensavo,
e sebbene io sia morto da tanto tempo,
i miei occhi ti continuano a guardare?
Qual altro messaggio ti posso inviare?
 
Dimentica questa mia poesia!



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap