This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Faludy György: Impara questa mia poesia (Tanuld meg ezt a versemet in Italian)

Portre of Faludy György

Tanuld meg ezt a versemet (Hungarian)

Tanuld meg ezt a versemet 
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn 
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reám
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet!



Uploaded byTóth Ágnes
PublisherMagyar Világ
Source of the quotationVersek
Publication date

Impara questa mia poesia (Italian)

Impara questa mia poesia, perché
questo libro per quanto ti apparterrà?
Se è tuo, lo prenderanno in prestito,
a Hegyeshalom lo confischeranno,
nella biblioteca viene smarrito,
e se no: la sua carta è cosi scadente,
s’ingiallisce, si strappa, si rompe,
s’essicca, si gonfia, si dissolve,
prende fuoco spontaneamente,
ne bastano duecentoquaranta gradi –
cosa pensi, com’è rovente la città
mentre dal fuoco viene divorata?
Impara questa mia poesia.
 
 
Impara questa mia poesia, perché
presto non ci saranno più libri,
niente più rime e niente più poeti,
per la tua macchina niente benzina,
mancherà il rum, per poterti sbronzare,
dacché il bottegaio non apre neppure,
dei tuoi soldi potrai anche far a meno,
s’avvicina sempre di più il momento,
quando al posto dell’immagine,
lo schermo, raggi mortali trasmette,
poiché ad aiutarti non ci sarà nessuno,
ti renderai conto, che è tuo soltanto,
quel che dietro la tua fronte è celato.
E là, che mi devi concedere spazio.
Impara questa mia poesia.
 
Impara questa mia poesia,
e recitala, quando tutti i mari, dalla
liscivia putrefatti, esonderanno,
e ormai il vomito dell’industria
copre ogni palmo della terra,
come la bava della lumaca,
se tutti i laghi avranno ucciso,
e con le stampelle arriva il degrado,
sugli alberi marciscono le foglie,
dalla sorgente gorgoglia la peste,
e ti ricoprirà di cianuro il vento serale:
se indosserai la maschera antigas,
potrai recitare questa mia poesia.

Impara questa mia poesia, mi darà
la possibilità di farti compagnia.
Forse, sopravvivrai al millennio,
e per un paio d’anni tornerà il sereno,
dacché la vendetta furiosa dei germi
alla fin fine, malgrado tutto, fallisce,
e insaziabili scaglioni della
tecnologia muovono più forza,
che tutto il nostro mondo –
dalla tua memoria ripesca queste
righe e canticchiale un’altra volta
insieme a me: chissà che fine
hanno fatto la bellezza e l’amore?
Impara questa mia poesia.
 
 
Impara questa mia poesia, quando
non ci sarò più, ti farà compagnia,
se la casa dove vivi ti sarà di peso,
perché manca l’acqua e riscaldamento,
e parti alla ricerca di un coviglio,
per procurarti semi, germogli e amento,
trovare l’acqua, rimediare una clava,
estorcerla, se non trovi terra libera,  
a mangiar l’uomo dopo averlo ucciso –
lascia che là cammini insieme a te,
sotto le rovine, sopra le rovine,
e ti sussurri: morto apparente, dove
credi d’andare? Appena avrai lasciata
la tua città, sarai solo un’anima persa.
Impara questa mia poesia.
 
E’ possibile anche, che lassù non
esista più alcun mondo, e tu in fondo
al bunker ti poni la seguente domanda:
quanti giorni ancora, finché attraverso
la lastra di piombo e di cemento
riuscirà a penetrare l’aria avvelenata?
che pro è servito, n’è valsa la pena?
Come posso alleviare le tue pene,
se il conforto, quello vero, non esiste.
Ammettere forse, che per tutti questi
anni, alla luce del sole e di notte,
sempre e solamente a te pensavo,
e sebbene io sia morto da tanto tempo,
i miei occhi ti continuano a guardare?
Qual altro messaggio ti posso inviare?
 
Dimentica questa mia poesia!



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap