Fejes Endre: Rozsdatemető

Portre of Fejes Endre

Rozsdatemető (Hungarian)

A rozsdatemető kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzhalált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára.
1962 tavaszán ifjabb Hábetler János megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben.
A rendőrségi emberek lefényképezték az áldozatot, jegyzőkönyvet írtak, kihallgattak több munkást, Klein Bélát, a raktár vezetőjét, de szemtanút nem találtak. Láttam, amikor a megbilincselt kezű esztergályost elvezették, az autóba tuszkolták. Lábát megfeszítette, felsőtestével viaskodott, sárgás szeme ide-oda ugrált, fogát csikorgatta. Majd elvitték az áldozatot. Míg a szürke gépkocsi végighaladt az udvaron, elcsöndesült a zsivaj. Akkor a tisztviselők eltűntek az emeleti ablakokból, a munkások behúzódtak a műhelyekbe, fecsegtek, vitatták a szenzációt, de senki nem tudta a tragikus esemény okát.
Én a forgácsoló I-ben beszélgettem néhány esztergályossal, itt dolgozott ifjabb Hábetler János esztendőkön át. Cigarettáztunk a gépe mellett, bámultuk a radiátor elé rakott kész munkát, a fúróolajtól nedves alumíniumforgácsot, tűnődtünk, mi történhetett a raktárépület mögött, míg egyikük meghalt, és milyen büntetést kaphat az élő. Én úgy véltem, ha bebizonyítják a szándékos ölést, ifjabb Hábetler sokáig nem látja azzal a sárgás szemével a napvilágot. A vörös hajú Gróf meglepődött.
– Sárgás? Honnan veszi? Világoskék szeme van… Vagy zöld… Ha spén ugrott bele, mindig én halásztam ki. Eleget láttam.
A művezető vállat vont.
– Ez jogilag érdektelen. Az ügyészt nem érdekli, hogy a gyilkosnak milyen szeme van. Ibolyaszínű vagy koromfekete. Vagy tengerzöld. A halottat sem érdekli.
– Jani nem gyilkos – mondta a vörös hajú Gróf. – Csak néha ordít, megbántja az ember önérzetét. Aztán meg szégyelli magát. Te is tudod.
A művezető jóváhagyóan biccentett a fejével.
– Tudom – mosolygott. – A pasas szétverte a saját fejét. Öngyilkos lett. Meséld el a rendőrségen, hogyan történt, nehogy rosszra gondoljanak.
A vörös hajú Gróf hallgatott egy percig. Megszívta a cigarettáját, aztán eltaposta a betonon.
– Nem tudom, mi történt… Majd ő elmondja…
Ifjabb Hábetler János nem mondta el. Hallgatott konokul. Figyelmeztették, veszedelmes játék, esztendőkbe kerülhet, azt válaszolta, megölt egy embert, aláírta a jegyzőkönyvet, a többi nem az ő dolga.
Meg akartam ismerni a titkát. Beszélhettem vele a főkapitányságon, elmagyaráztam, hogy értelmetlenül viselkedik, ne bánjon el oktalanul magával, hiszen otthon várja őt a család. Figyelmesen végighallgatott, nem mozdította el hidegkék szemét az arcomról. Aztán felállt, szólt a rendőrnek, vezesse őt vissza a fogdába.
Átnéztem a nyomozati adatokat. A sógorát ölte meg. Ekkor kezdtem kutatni a Hábetler család életét. Sok emberrel beszélgettem, szaporodtak jegyzetfüzetemben a sorok, a nevek. Sápadt Béla szobafestő, Seres Sándor, a Külügyminisztérium dolgozója, Nagyfuvaros utcai házfelügyelő, Csele Juli gyári munkás, Küvecses István villamosmérnök, Küvecses Lajos repülőezredes és még sokan, nagyon sokan mondották el a számomra oly fontos részleteket.
Éjszakákon keresztül töprengtem az íróasztalomnál, raktam, igazítottam helyére az új cselekményt, aztán dzsessz-zenészeket kerestem fel, szaxofonosok, pisztonosok segítettek, míg végül egy vasárnap délután úgy éreztem, készen van az anyagom.
Két nappal később, ügyészi engedéllyel, a Markó utcai fogházban megint felkerestem ifjabb Hábetler Jánost. Ismertem az életét, titkát, megzsaroltam őt. Kegyetlen játék volt. A rozsdatemetőt kértem tőle, az utolsó felvonást. Hallgatott. Majd megkérdezte, mit csinálok a jegyzeteimmel. Azt válaszoltam, nyilvánosság elé tárom.
– És ha beszélek? – kérdezte.
– Akkor elégetem. Elfelejtek mindent.
Rám szúrta sárgás szemét. Elvigyorodott.
– Csináljon, amit akar! Írja meg! Ugasson! Mit tud maga? Egy nagy semmit tud!
Megcsikorgatta a fogát. Hangosan röhögött.
– Semmit! – ordította. – Menjen csak a rákoskeresztúri temetőbe. Semmit se tud! Semmit az égkerek világon!
Sokáig nem szólt. A kezét nézte, a rácsos ablakot.
– Úristenit ennek a replás életnek… – mondta.
És beszélni kezdett.
Kötelességem a tárgyaláson elmondani a való igazat. De ez a történet az első világháborúban kezdődik, amikor az én hősöm meg nem is élt. Ezért kegyetlenül leírtam mindent. Ha majd úgy érzik, elfogultabb hangon beszélek ifjabb Hábetler Jánosról, nem tiltakozom, elismerem, hogy szeretem őt. Nyers volt, szókimondó. Egy rendőrtiszt azt mondta rá: anarchista. Én nem hittem el. Csak néha fellázadt, ilyenkor a szemétől félni lehetett… Gyáva volt?… Azt hiszem, némely dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen.
Büntetését hivatott bírák szabják ki. Méltányosak lesznek.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 7-12.

minimap